Magyar református hitvallók az ateista Szovjetunióban

Hétköznapi este a hatvanas évek elején Horkay Barnáéknál. A kárpátaljai Nagyszőlős lelkipásztora, aki a lelkészhiány miatt még nyolc környékbeli gyülekezet gondozását is végzi, a napi szolgálat végeztével hazatér családjához. Feleségével az előszobában némán megölelik egymást, majd a gyerekek is csatlakoznak hozzájuk, a kisebbek édesapjuk köpenye alá bújnak, és így szorítják egymást magukhoz némán – ez az első emléke édesapjáról Horkay Annának, aki négy-ötéves lehetett akkoriban. Mint mondja, mindennap lejátszódott közöttük ez, és bár kedves kis szertartás volt, minden bizonnyal családjuk súlyos megpróbáltatása állt mögötte. Olyan trauma, amelyről ő maga sokáig nem is tudott, és amelyről csak felsőbb iskolásként kezdte faggatni a szüleit.

A második világháború után a Szovjetunió Kárpátaljára is rátette a kezét, és ahogy folyamatosan berendezkedett itt is a kommunista hatalom, az állambiztonság sorra ra­portra hívta a magyar közösség vezetőit is. A nagyszőlősi református lelkésszel 1947 januárjában kétszer is elbeszélgettek: az ortodox gyökerű, de ateista szovjet világ előtt ismeretlen református egyházról kérdezgették Horkay Barnát, aki elmagyarázta nekik a reformáció jelentőségét és tanításának hangsúlyait. Ők azonban ennél többet akartak: azt szerették volna, ha Horkay Barna ellátogat egy görögkatolikus kollégájához, majd beszámol beszélgetésükről. A lelkipásztornak ekkor esett le, hogy mire megy ki a játék: besúgónak akarják. Határozottan visszautasította az ajánlatot.

„Akkor Szibéria...” – fenyegetőzött a kihallgatója. „Akkor Szibéria” – hangzott a megalkuvást nem ismerő válasz. „Nagyon szeretett minket, de az első helyen mindig a hivatása, az Úr és az egyház ügye állt" – hangsúlyozza a történet kapcsán Horkay Anna, hozzátéve: a titkosszolgálat végül nem zaklatta többé a beszervezéssel az édesapját, aki végül a lágerbe sem emiatt jutott.

A hatóságokat néhány hónappal az eset után, még az év tavaszán maguk Horkay Barnáék keresték fel. Evangéliumi hitű szolgatársaival a háború után különösen is sanyarú helyzetű népükért érzett felelősségük tudatában rendszeresen imaközösségre gyűltek össze, hogy arra kérjék az Urat, fordítsa el róluk a haragját. Egyik alkalommal Asszonyi István lelkipásztor igei indíttatás alapján fölvetette: mindig csak kritizálják a szovjet hatalmat, de bi­zonyságot még nem tettek annak helyi képviselői előtt Istenről.

A keleti baráti kör – ahogy ők hívták magukat – így menesztett küldöttséget Horkay Barna és Zimányi József személyében a hatóságokhoz, akik egy őrnagy elé állva mondhatták el hitvallásukat. A tiszt meghallgatta őket, és azt kérte, mindezt adják írásba is. A két lelkész megkérdezte, hogy kit szólítsanak meg a beadványban, és mivel azt a választ kapták, hogy „hát Sztálin elvtársat”, a birodalom első emberének neve került a papírra. Az őrnagy utasítására másnap Ungvárra is elment a két barát, ahol a területi vallásügyi megbízottnak is el kellett mondaniuk bizonyságtételüket, de aztán hazatérhettek, kiállásuknak nem lett következménye.

„Apám sosem írt levelet Sztálinnak, ezt szeretném egyszer és mindenkorra tisztázni" – hangsúlyozza az eset kapcsán Horkay Anna. Szüleitől úgy tudja, hogy a történtek eme interpretációját, amely még a mai református egyházi közvélekedésben is tartja magát, a szovjet állambiztonság terjesztette el az érintettekről. „Nem voltak őrültek, jóllehet a hatalom, hogy híveik előtti tekintélyüket megtörje, a suttogó propaganda eszközeivel ezt terjesztette róluk" – magyarázza az ördögi logika működését Horkay Barna lánya. Hozzáteszi: a korabeli közvélemény nem tudott a fenti esetről, a lelkészek senkinek sem szóltak róla, és édesanyja is csak az év legvégén hallotta – ráadásul akkor is egy köztudottan besúgó embertől – ezt a megfogalmazást, amikor férje már az ungvári börtönben raboskodott.

A keleti baráti kör elleni első támadást nem az állam indította, hanem a lelkipásztorok espere­sei. Egyikük a számára csúfos ve­­reséggel végződő püspök- és esperesválasztás után, 1947. március 27-én a baráti kört támadó körlevelet adott ki, és ezzel egy időben egyházi és állami hadjáratot indított a kör lelkészei ellen.

Horkay Barnát 1947 októberében tartóztatták le. A koncepciós per során államellenes összeesküvéssel, a hatalom megdöntésének szándé­ká­val vádolták őket. Előbb az ungvári börtönbe, majd otthonától tizenhétezer kilométernyi távolságra, pont a földgolyó túlsó oldalára, a kolimai lágerekbe került. Nyolc hosszú esztendőre kellett a hat gyermeke közül az addig megszületett kettőt és a harmadikkal éppen várandós feleségét magára hagynia.

Anna lányának mindig ugyanazt a három történetet mesélte el ebből a nyolc évből. Mindegyik egy-egy csodálatos szabadulástörténet. Az elsőben köztörvényes lágerlakók markából mentette meg az Úr. A haramiák valamiért végezni akartak vele, de amikor megtudták, hogy lelkipásztor, elálltak szándékuktól. Aztán beteg lett, és ha a lágerkórház szintén lágerlakó magyar orvosa nem fogja bent a téli hónapokra, a mínusz 40 fokos hidegben végzendő nehéz favágói munka bizonyára végzett volna vele. A harmadik története a Szibériából való hazautazásáról szólt. Ennek 1955 szeptemberében jött el az ideje. Ám hiába engedték volna el, és hiába kapott fizetést már egy ideje, nem volt elég pénze az útiköltségre. Végül a nagyszőlősi Vas Jolán közbenjárására a gyülekezeti tagok adták össze a hazaútra valót. A nyomorúságos ötvenes években nem volt ez kis áldozat a gyülekezet tagjaitól.

Az Úr és az egyháza iránti hűség mellett bizonyára ez a tény is kötötte. Hitvese hiába kérlelte egyszer, Horkay Barna, a hűséges pásztor nem tudta otthagyni a nyáját, nem volt hajlandó átjönni Magyarországra. Helytállásához erejét hité­ből és ősei példájából merítette, akik évszázadok óta re­formátus lelkipásztorok voltak, nem mellesleg a sárospataki kollégiumban tanultak – ő volt a tizennyolcadik generáció.

Végül hetvenkilenc évesen, 1987-ben jött át az anyaországba, és még tíz évig szolgált a tiszaeszlári gyülekezetben és két szórványában. In­nen a Horkayak ősi fészkébe, Sárospatakra költözött, ahol még sok szolgálatot vállalt, és 1998-ban A keleti baráti kör címmel megírta visszaemlékezéseit. Az Úr 2003-ban, kilencvenöt éves korában szólította magához hű szolgáját.