A morcos Petőfi

Hiába írjuk a navigációs programba, hogy Haraszti, nem találja a címet. Végül a járási központ, Lacháza magyar nevének beírása segít, hogy megtaláljuk a magyar falut. Némi tétovázás után a település fölé emelkedő kecses torony és persze a csillag jelzi: megérkeztünk. Utazásunk apropóját a morcos, szigorú arcú Petőfi-szobor adta, most mégis csak elsuhanunk mellette a magyar költő, forradalmár nevét viselő utcában. Végül is sietünk, a böjt első vasárnapi istentiszteleten is szeretnénk részt venni, ahová már hívogat a budapesti Kálvin téri református templom harangja. A haraszti három harang most nem szólalhat meg, mert ott vannak ugyan a helyükön, de a tartógerendák instabilak. A tornyot ugyanis 1991-ben gránáttalálat érte. A templomot felújították, de a gerendák a régiek maradtak. Így a budapesti harangok hívogatják a harasztiakat, felvételről, amelyet a toronyból hangosítanak ki.

A böjti istentisztelet után beszélgetünk a gyülekezet tagjaival a közelgő nemzeti ünnep és a Petőfi-szobor kapcsán. – Ez a szobor a megmaradást jelenti nekünk. Erősíti a magyarságunkat, ösztönöz bennünket, hogy őrizzük az anyanyelvünket, kultúránkat és hagyományainkat – mondja Bajcsi Pál, a haraszti gyülekezet tagja, aki 2014-ben, a mű átadásának évében a Lacházi járás magyar kisebbségi képviselője volt. 

– Az emlékművet elfogadták a horvátok is, és ahhoz, hogy ezt pontosan értsük, ismernünk kell a horvát néplelket. Petőfi Sándor szobrára ráírták, hogy költő, hazafi, és ezeket az ő nyelvükön is rávésték a talapzatra. Ennek az a jelentősége – magyarázza Bajcsi Pál –, hogy a horvátoknak az 1991 és 1995 közötti háború miatt is nagyon sokat jelent a hazafiság. A szobrot magyarok készíttették, de Eszék-Baranya megye állta a márványtalapzat költségét – itt él a horvátországi magyarság kétharmada –, míg a Lacházi járás, amelyhez Haraszti mellett még két falu tartozik, finanszírozta az alap kialakítását.

A szobor azonban nem jöhetett volna létre a helyi reformátusok nélkül. Ők kezdeményezték a felállítását, és a szervezésben is aktív szerepet vállaltak. Pedig harminc évig nem volt helyben lakó lelkész Harasztiban, a 2000-es évek elején érkezett meg a parókiára – az akkor még segédlelkész – Szenn Péter, aki ma már püspökként vezeti az egyházat. 

Bajcsi Pál szerint „a végóra előtt öt perccel” jött a lelkész. Sikerült felráznia a református gyülekezetet, amely motorja lett a falu magyar kulturális és közösségi életének.  Fellendült az egyházi élet, elindult a magyar kulturális egyesület, néprajzi gyűjteményt állítottak össze, amely ma már az egyházközség tulajdonában van. 

Turulszobrot állítottak a tájház udvarán, sikerült elérni, hogy kétnyelvű táblák jelezzék az utcák nevét, és kikerült a magyar helységnévtábla is a falu határába. – Ma már minden jel arra utal, hogy itt élnek magyarok – mondja az egykori képviselő. – Harasztiban ma valamivel kevesebb, mint kétszáz magyar él, a magyarok kilencven százaléka református – teszi hozzá. A településen összesen háromszázhuszonheten éltek a 2011-es népszámlálás szerint. Várják már a következő évben esedékes népszámlálást, hogy friss adataik legyenek. Bajcsi Pál hozzáteszi: – Minden törekvés ellenére lassan kisebbségbe szorulunk a saját falunkban.

A közösségi és köztéri törekvések mellett fontos a család, az otthoni nyelvhasználat is. Bajcsiék otthon magyarul beszélnek, de ezzel ők vannak kisebbségben. A magyar családok többségében ugyanis alapvetően a horvát a hétköznapi nyelv.

Pozsár Lászlóék is magyarul beszélnek a családban. – Nemzetet nem választ magának az ember, hanem beleszületik. A szüleim magyarok voltak, én magyarok vagyok, a feleségem is az. Természetes, hogy a gyermekeim is magyarok legyenek – mondja, majd hozzáteszi: elvárta és elvárja a családjától, hogy otthon csak az anyanyelvükön beszéljenek. Épp eleget beszélnek máshol horvátul, és úgy tapasztalta, hogy ahol mindkét nyelvet használták, előbb-utóbb a magyar maradt el. Ezen túl azonban semmit sem erőltetett az édesapa. Büszkén meséli, hogy fia a traktorjukban kitette a magyar zászlót és a címert, mert ez neki fontos.

Március 15-ét is mindig együtt ünnepelik a családdal – mondja Pozsár László, aki egyébként a Dózsa György Magyar Kultúregyesület elnöke is Harasztiban. Otthon kitűzik a kokárdát, együtt sétálnak a Petőfi-szoborig, hiszen amióta öt éve felállították a hazafi szobrát, itt tartják a megemlékezéseket. A kérdésre, hogy a kokárda természetes kelléke-e az ünnepnek, a családapa azt feleli: – Ha az össznemzetnek természetes, nekem is az.

Kubicza József presbiter is mindig ott van március 15-én a szobornál. – Sosem tagadtam meg a magyarságomat, ha elmegyek Zágrábba, ott sem tagadom le, hogy magyar vagyok – hangsúlyozza.

– A szobornál a megemlékezéseken mindig együtt imádkoznak a magyarok –  mondja Pozsár János, a gyülekezet gondnoka. Kerekesszék­ben ül, szabadkozik egészségi állapota miatt, de jelzi: amit csak tud, így is szívesen megteszi a közösségért, a falu magyarságáért. – Amikor elmegyek a Petőfi-szobor mellett, mindig eszembe jut a Talpra magyar – mondja, és átéléssel bele is kezd az első strófa elszavalásába. Petőfi utcájuk volt már a jugoszláviai idők alatt is – teszi hozzá.

A Horvátországi Magyar Naplónak a 2014-es szoboravatásról szóló cikke úgy fogalmazott: a szobor állítását Szenn Péter református lelkész kezdeményezte. A kérdésre, mi kellett ahhoz, hogy felállíthassák Horvátország első köztéri Petőfi-szobrát, az azóta püspökké választott lelkipásztor így felel: elsősorban Isten gondviselése. 

Tarjányi Józsefnek, a Petőfi Emlékbizottság elnökének szívügye Petőfi-emlékhelyek kialakítása szerte a Kárpát-medencében, vele beszélt akkoriban a lelkész, és az ő segítsége indította el a haraszti Petőfi-szobrot, amely a háromszáznyolcvanötödik lett a világban. Gyűjtés indult, amelyhez bécsi magyarok, harasztiak, testvértelepülések lakói és a magyar nagykövetség is csatlakozott. Tíz nap elég volt, hogy összejöjjön a szükséges pénz, így Hunyadi László marosvásárhelyi szobrász elkészítette a morcos Petőfit – idézi fel az alkotás történetét a püspök.

Miért az egyház állt a szoborállítás mögé? – Nem csak Harasztiban, nem csak Horvátországban, de az egész Kárpát-medencében igaz, hogy a református egyház mindig mozgatórugója, oszlopa a magyar közösségeknek. Itt, Horvátországban az egyházunk állandósága biztos kapaszkodó a magyarság számára – mutat rá a püspök.

Számára a Petőfi-szobor jelentősége az, hogy emlékeztet és szimbolizálja a magyar megmaradást, valamint – ahogy Szenn Péter fogalmaz – „a mi morcos Petőfink elgondolkodtatja azokat, akik rátekintenek”. A Nemzeti dalból ő is idéz: „Hol sírjaink domborulnak, / Unokáink leborulnak, / És áldó imádság mellett / Mondják el szent neveinket.”

A Horvátországi Református Keresztyén Kálvini Egyház püspöke szerint a nemzeti ünnep arra is lehetőség, hogy az előttünk járókra, az áldozatot hozókra emlékezzünk.  Azokra is, akik kötődnek Horvátországhoz, például a mai Horvátország területén született Knézich Károlyra, aki Nagygordonyán, és Damjanich Jánosra, aki Sztázán látta meg a napvilágot. Hasonlóképp Ács Gedeon református lelkészre, aki Kossuth papja volt, tábori lelkészként szolgált az 1848–49-es forradalom és szabadságharcban. Ő Bellyén született, Csúzán halt meg. Persze nemcsak a múltba lehet nézni, hanem hálát is adhatunk a jelenért. Szenn Péter ezt így összegzi: – Fontos pillanat a nemzeti ünnep, amikor mi, magyarok egymás mellett állunk és hálát adunk Istennek azért, hogy még vagyunk, létezünk.