Nemzetté formál a történelem

Tudni önről, hogy a kolozsvári teológia elvégzése közben és után, 1998–2000 között a Bölöni Református Egyházközség helyettes segédlelkésze volt. Mi vezette a katedra felé a szószék helyett?

Harmadéves teológiai hallgató voltam, amikor elkezdtem mélyebben foglalkozni az egyháztörténettel, tehát nemcsak egyszerű tárgyként tanultam, hanem hozzáfogtam kutatni is. Megtetszett az egyik belsős pályázati lehetőség, erre jelentkezve kezdődött maga a kutatás, nagyon szerettem. Ezt a munkát negyed- és ötödéven is folytattam, akkor diákszeminaristaként dolgoztam az egyháztörténeti professzor, Buzogány Dezső mellett. Ezek után 1998-ban, amikor elvégeztem a teológiát, számomra nem volt kérdés, hogy lelkipásztor leszek, nem is volt arra lehetőség, hogy a kutatói pályán maradjak. Lehettem volna kollégiumi lelkész Kolozsváron vagy egy városi gyülekezet segédlelkésze, de én ezt sem akartam, falun szerettem volna szolgálni. Bölönbe kerültem helyettes lelkipásztornak. Ám amikor 1999 őszén a kolozsvári teológián kibővítették a tanári kart, megpályáztam a helyet, meg is nyertem, így kerültem 2000 februárjában gyakornok oktatóként a Protestáns Teológiai Intézethez, Tonk Sándor és Buzogány Dezső mellé.

Mi vonzotta az egyháztörténetben, milyen tanulságokat vont le a kutatásaiból?

A mai napig nagyon szeretem, érdekel, mi bújik meg egy-egy történet mögött. A huszonöt éves teológiai tanári pályafutásom alatt megtanultam, hogy a történelem lényegében lezárt események sorozata, amelyeken nem lehet változtatni, viszont tanulságuk máig kihat. A diákjaimnak is gyakran mondom, hogy ha valaki érti az egyháztörténetet, akkor érti a mai helyzetet is. A történelem lényegében tanítómester, nem lehet és nem is kell megspórolni az oktatását, hanem használni kell, mert számos mai helyzetet megérthetünk általa, sok ma is felvetődő kérdésre megtalálhatjuk a választ a múltban.

Mennyire érzékeny a református egyház a történelmi gyökereire és örökségére?

Ha azt válaszolom: nagyon, az nem is fejezi ki a valóságot, mert még annál is jobban. Igen erős kulturális és történeti hagyományú egyház a miénk, mi pedig büszkék vagyunk a történetünkre és mindarra, amit az elődeink tettek. Egy népet, egy közösséget nemcsak az éppen aktuális kérdések megoldására tett kísérletek tartanak össze, hanem a múlt ismerete is, a közösen eltöltött évszázadok, a hagyományok olyan összekovácsoló erővel bírnak, amely közösséggé és nemzetté tud formálni bármilyen csoportot. Ezt nem a reformátusok találták ki, már az Ószövetség ideje alatt ugyanezt tették a zsidók is: újra és újra felidézték akár a szomorú, akár a vidámabb, vagy egyenesen dicsőséges eseményeket, és ezzel közösséggé formálták a választott népet.

De a zsidóknak több ezer éves a történelmük, van mit megidézniük, a református egyház „alig” ötszáz éve létezik.

Ettől függetlenül nekünk is van mire emlékeznünk. Nem kívánok kiemelni egyetlen eseményt sem, sőt úgy gondolom, nemcsak a dicsőséges történetek vagy azok a teljesítmények érdemelnek említést, amelyek a mai napig megsüvegelendők, hanem a közös történetünk szomorúbb részei is, hiszen azok is hozzátartoznak a múltunkhoz. Például az, hogy az erdélyi reformátusság hogyan élte meg a dicsőséges fejedelmek korát, amikor a református egyház, mondjuk úgy, kedvezményezett volt. De arról is meg kell emlékezzünk, hogyan viselte az utána következő Habsburg-időszakot, amikor a katolikus egyház volt a kedvezményezett, a protestánsok pedig háttérbe szorultak. Értem ezen a templomelvételeket vagy a császári megszorító rendelkezéseket, vagy akár a református főnemesek áttérítését. Ezek is olyan események, amelyeket nem szabad elfelednünk, mert üzenetük van, például az, hogy a ma is előforduló krízishelyzetekre hogyan és milyen megoldásokat talált a korábbi egyház. Az egyház természetesen a mában él, és próbál felkészülni a jövőre, de ehhez szükséges az, hogy ismerje a múltat.

Kutatásai során számos református elődöt, azok történetét, korai zsinatok iratait kutatta, publikálta. Akad-e olyan közöttük, akinek – vagy akiknek – az élete és munkássága példa ön előtt a szolgálatában, legyen szó a korábbi főjegyzői vagy már a püspöki pozícióról?

Az elmúlt huszonöt évet lényegében kutatással töltöttem a tanítás mellett, ahogyan az egyetemi tanárok mindegyike. Ez idő alatt alapvetően primer kutatásokat végeztem a forrásanyagokra támaszkodva. Életrajzi tanulmányaim vagy egy-egy eseménysorozat feltárása valóban elém hozott számos olyan epizódot, amelyet lehetne példaként ajánlani. Számomra is vezérlő elv például Baczkamadarasi Kiss Gergely rektori tevékenysége Székelyudvarhelyen, aki olyan időszakban épített ott új kollégiumi épületet, amikor nem volt rá forrás. Érdemes megnézni, hogyan oldotta meg a tanárhiányt, hogyan gazdálkodott az idővel, pénzzel, emberi erőforrással, vagy főjegyzőként milyen előrelátó javaslatai voltak a közegyházra nézve. Az ő időszakában vezettek be egy állami tantervreformot, amelyet aztán a református egyház a maga javára fordított, és megpróbálta kihozni belőle a lehető legtöbbet. Ezek mind olyan események, amelyek ma is tanulságosak. Nyilván nem lemásolni kell a megoldásokat, de lehet belőlük inspirálódni.

Egy ellenszavazattal választották meg tavaly decemberben az Erdélyi Református Egyházkerület püspökévé. Protokolláris vagy inkább gyakorlati szolgálatként tekint a pozíciójára?

Úgy gondolom, hogy a mindenkori erdélyi református püspök nem protokolláris szolgálatot tölt be, hanem tényleges munka áll mögötte. Így tekintek magamra is: nemcsak képviselem az erdélyi reformátusságot, hanem dolgozom is érte, sőt az egész erdélyi magyarságért. Célom, hogy arra építkezzek és továbbvigyem azt, amit az elődeim püspökként lefektettek, megállapítottak. Ez azt jelenti, hogy a közösséget kell erősíteni minden olyan eszközzel, amely a református egyház birtokában van. Sőt azokat is meg kell találni, amelyekkel ma még nem rendelkezünk, de nem elérhetetlenek számunkra, hogy élve velük egy testileg-szellemileg-lelkileg egészséges erdélyi közösséget építsünk tovább, amelyik meg tudja különböztetni a jót a rossztól, a normálist az abnormálistól, és e szerint tudja majd felnevelni a következő generációkat is.

Adott-e néhány tanácsot elődje, Kató Béla, amikor átadta a hivatalt?

Szerencsés helyzetben vagyok, mert Kató Béla püspök úr nemcsak megígérte, hanem gyakorolja is, hogy tanácsokkal lát el. Azt hiszem, annál egészségesebb tisztségátadás nincs a világon, amikor egy leköszönő egyházi vezető végig az utódja mellett van, tanácsokkal tudja segíteni és támogatni. Én ezért rendkívül hálás vagyok. Azt hiszem, így lehet zökkenőmentesen továbbvinni azt, amit ma egy erdélyi püspöknek tennie kell.

Hogyan értékelné Kató Béla munkáját, mit örökölt tőle?

Kató Béla munkája püspökként az utódaira nézve is rendkívül felelősségteljes és „terhes” örökség. Ezt a szó legnemesebb és legpozitívabb értelmében mondom. Erdélyben ritkán adatott olyan lehetőség, olyan korszak, amikor nemcsak egy-egy évtizedre, hanem akár egy évszázadra is meghatározó teljesítményt nyújt valaki. Ilyen volt annak idején Geleji Katona István püspöksége vagy Szász Domokos időszaka, és ilyen volt Kató Béla munkássága is. Az ő szolgálatának tizenkét éve az építés időszaka volt mindenféle értelemben: nemcsak az épületeink újultak meg, hanem emberi közösséget is formált és épített. Ez mindenképpen gazdag örökség. Az utódoknak feladata, hogy ezt továbbvigyék, gyarapítsák és éljenek azokkal a lehetőségekkel, amelyek most már megvannak.

Erre gondolt, amikor a székfoglalójában úgy fogalmazott, hogy nagyszerű történelmi időket éltünk át az elmúlt tizenkét év során?

Pontosan. A magam feladatának is azt tartom, hogy egyrészt nem kell és nem szabad versenyezni semmiféle teljesítménnyel, mert ez nem verseny. Másodsorban rengetegen elvárják vagy megkeresnek azzal, hogy na, akkor meg kell újítani az egyházat! De az egyházat csak abban az értelemben kell megújítani, amennyiben annak minden tagja magára nézve kötelezőnek és érvényesnek tartja, amit a Szentírás tanít: naponként újuljatok meg! Olyan megújulásra nincs szükség, amelynek nincs igazi alapja, vagy amelyet olyan körök várnának el, amelyek csak kívülről szemlélik az egyház sorsát. Lelkiekben kell továbbépíteni az egyházat, a megújulást pedig az újszövetségi értelemben kell érteni: tagjaiban kell folyamatosan, naponként megújulnia az egyháznak ahhoz, hogy éljen, és majd el tudjon számolni a kegyelmi idővel.

Ön milyen hat évre számít, illetve milyet vár a Romániai Református Egyház számára?

Románia jelenleg elég bizonytalan időszakban van, kérdéses a politikai jövője, mert nem tudni, milyen bennünket is érintő adóemeléseket, megszorításokat hoz majd a gazdasági újrarendeződés. Megértettük az idők szavát: a belső erőforrásainkra kell támaszkodnunk, ha bármit meg szeretnénk valósítani. A következő hat évben folytatjuk és befejezzük a megkezdett beruházásokat. De amikor egy épület felépül vagy megújul, még nem fejeződött be a munka, annak jelentős része csak utána következik: élettel kell megtölteni. Most abban a kegyes helyzetben van az Erdélyi Református Egyházkerület, hogy az épületei túlnyomó többsége megújult, ami azt is jelenti, hogy az elkövetkezendő húsz évben nem kell számottevő anyagi erőforrást erre fordítani, mondhatni, egyetlen feladatunk, hogy használjuk azokat. Hogy segítségükkel erősítsük a közösségeket, a belmissziós intézményeket, az ifjúsági munkát, a gyermekekkel való foglalkozást, a nőszövetséget, a presbiteri szövetséget, az iskolahálózatunkat. Ha ezeket sikerül megtenni, akkor hat év múlva úgy tudunk majd elszámolni a választói közgyűlés előtt, mint aki a munkáját elvégezte.

Korábbi interjúiban is kiemelte, hogy a „belső emberi közösségeket” kell megerősíteni. Hogyan?

Az emberi közösségek megerősítésének emlegetésekor nemcsak az egyházkerület égisze alá tartozó intézményekre gondolunk, hanem tulajdonképpen az egész erdélyi magyarságra is. Továbbra is kiemelt ügyként kezeljük azt, hogy nem szabad és nem lehet lemondani egyetlen magyarról sem. Mert minden olyan település, ahol egy magyar is él még, fontos nekünk, ezért odafigyelünk, és a lehetőségeink szerint támogatjuk őket. Ahol meggyengült a magyarság, az sem a véget, hanem újabb kihívásokat jelent. Úgy küzdünk, hogy azt az egy-két-három embert elvisszük egy erősebb közösségbe: érezze meg annak az erejét, érezze azt, érdemes magyarnak lenni és magyarnak maradni. Ez nyújthat reménységet arra, hogy annak az egy-két-három magyarnak a leszármazottai is talán megmaradnak magyarnak. Ma individualista korszakot élünk, a világ olyan irányba mozdult, ahol a közösségek nem, csak az egyén számít. Ebben a korfelfogásban kell megerősíteni a reformátusságot a tömbvidéken is, ahol ezt több alkalom szervezésével valósítjuk meg. De hiába az individualizmus, sosem volt még ennyi elmagányosodott ember, számukra is élhető közösséget kívánunk teremteni gyülekezeti, egyházmegyei, egyházkerületi szinten is.

Milyen gyakran prédikál?

Hetente egy igei szolgálat a jellemző, de néha három-négy is adódik. Tegnap a teológián prédikáltam, délután Dicsőszentmártonba várnak imaheti alkalomra, de én tartom majd az áhítatot is a konvent elnökségének a hét végén. Mindössze két és fél évet töltöttem főjegyzőként, de csak tavaly közel ötvenezer kilométert utaztam egyházi ügyekben, egyetlen napom sem volt valójában szabadnap. Püspökként nem fogok ennyit utazni, de hasonlóan sűrű lesz a naptáram. Ettől függetlenül szeretném az egyházat a maga valóságában látni. Az egyház nem a püspöki hivatalban él, hanem a gyülekezetekben. Szeretnék jelen lenni, amennyire lehet.