Se harang, se harag

Kisebb településeken sosem jelent gondot megtalálni a református templomot – még a pontos cím ismerete nélkül sem –, hiszen elég a csillagos tornyot követni. Ahogy február 9-én, vasárnap délelőtt megérkeztünk Héderfájára, ösztönösen pásztáztuk szemünkkel a láthatárt a csillagos tornyot keresve, aztán néhány tizedmásodperc után belénk hasított az érzés: épp a leégett harangláb, a hiányzó harangok miatt vagyunk itt.

Így már csak a helyiek elbeszéléséből tudjuk, hogy a 19. században épített egykori zsindelyes, fából készült építmény jelképe volt a falunak, büszkék voltak rá. Azt, hogy milyen fontos jelképről van szó, a falu címere is mutatja: a búza és a szőlő között, a címer közepén is helyet kapott a református építmény. A torony évek óta ki volt világítva, így az éjszaka érkezők is láthatták már azelőtt, hogy leereszkedtek volna a dombtetőről. A messziről hazatérőket sokszor nyugtatta a harangláb látványa: nemsokára megérkeznek. A két harang pedig generációkon keresztül buzdította az istentiszteletre igyekvőket: induljanak Isten házába hálát adni, imádkozni.

Most vasárnap azonban nem a harang, sokkal inkább annak hiánya, a terjedő rossz hír emlékeztette Héderfája lakóit, hogy istentiszteletre kell indulniuk. A hideg miatt a templom helyett a gyülekezeti terembe – ahogy ők hívják, a tanácsterembe – húzódnak be. Támla nélküli szűk padokon, szorosan egymás mellé ülnek a gyülekezeti tagok, hogy mindenkinek jusson hely. Orgona helyett szintetizátoron szól a zsoltár. A szószéknek használt pulpitusnál Nagy Csaba lelkész beszél, feje fölött egy bekeretezett festmény, rajta a harangláb. A tekintetek hol a lelkészre, hol a néhai építményre ugranak. Közben a palástos tiszteletes Nehémiás könyvét idézi a Bibliából: „Magatok is látjátok, hogy milyen bajban vagyunk: Jeruzsálem romhalmazzá vált, kapui pedig tűzben égtek el. Jöjjetek, építsük fel Jeruzsálem várfalát” (Nehémiás 2,17).

– A felvázolt állapot hasonlít arra, amiben mi vagyunk – fűzi hozzá a lelkész, utalva arra, hogy Jeruzsálem a választott népnek olyan, mint a szeme fénye. Templomuk a népnek reménységet adott, ugyanúgy, ahogy az ő gyülekezetüknek. – Biztos vagyok benne, hogy ez a tragédia, ami most a lelkünket és a szívünket átjárja, gyülekezetünk javára fog szolgálni, erősebb lesz a közösségünk, mint volt – teszi hozzá. A prédikáció közben folyamatosak a sóhajtások, van, aki szipogva nyeli a könnyeit, más némán törölgeti őket. A férfiak is. Az istentisztelet hangulata visszaadhatatlan, inkább hasonlít egy temetésre, mint egy hagyományos vasárnapi liturgiára.

Ezt a hangulatot tovább erősíti, amikor a lelkész bejelenti, hogy a gyülekezet most együtt kivonul a temetőbe, ahol a harangláb állt. A „gyászoló család” némán megy az utcán. Óvatosan lépnek, aszfalt nincs, csak jég. A temető bejárata székelykapu – a lelkész megjegyzi, ez alatt nem fért be a tűzoltóautó, valaki más hozzáteszi, ezen mindenképp változtatni kell a jövőben. A domboldalon felkapaszkodik a tömeg, közben fel-feltekintenek, emlékezetükben még látják, hol kellene állnia a haranglábnak. Ami maradt: koromfeketére égett gerendák és a harangot tartó szerkezet. Minden használhatatlanná vált, a tűz olyan pokolian forró volt, hogy még a harangok is szétolvadtak benne.

A lelkész az üszkös gerendák fölött idézi a Szentírást: „Mindenütt szorongatnak minket, de nem szorítanak be, kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe; üldözöttek vagyunk, de nem elhagyottak; letipornak, de el nem veszünk” (2 Korinthus 4,8-9). A gyülekezet a 90. zsoltárt, a magyar, majd a székely himnuszt énekli. A temetési hangulatot két néni erősíti meg, akik azt mondják, tényleg úgy érzik magukat, mintha közeli családtagjukat veszítették volna el. Erzsébet és Etelka felidézik: gyerekkorukban szüleikkel, nagyszüleikkel és dédszüleikkel közösen mentek templomba ebben az irányban, a harangláb mellett. Gyerekként itt játszottak, itt szedtek ibolyát. – Ez volt a falu jelképe, borzasztó, ami történt, nagy veszteség ért minket – mondja egyikük, míg a másik így fejezi ki magát: – Olyan, mintha kiszakítottak volna egy darabot a szívünkből.

A lelkész kérésére a gyülekezet visszatér az imaházba. Kivétel nélkül együtt marad mindenki, hisz fontos dolgokat kell megbeszélniük. Nagy az egyetértés köztük: úgy határoznak, újra kell építeni a haranglábat, és abban is egyetértenek, hogy a régivel megegyező kinézetűt szeretnének. Ahogy ezt kimondják együtt – szinte közfelkiáltással –, némi megkönnyebbülést érzünk rajtuk. Van remény, hogy az élet visszatér a régi kerékvágásba.

Mivel Héderfája majdnem minden lakója magyar és református, nem meglepő, hogy a polgármester is a gyülekezet tagja. Szakács Béla a Küküllőszéplaki Polgármesteri Hivatalt vezeti, öt falu tartozik hozzá, köztük Héderfája. A polgármester, hiába gyakorlott szónok, a gyülekezet elé állva a könnyeivel küszködik, csak nehezen tud megszólalni. Azt ígéri, az önkormányzat is segíteni fog, hogy újjáépülhessen a harangláb. – Úgy fogok rajta dolgozni, mintha a sajátomat építeném – teszi hozzá.

A polgármester rendőrségi információkra hivatkozva elmeséli, hogy egy tizennyolc éves, a faluban élő fiatalembert gyanúsít a rendőrség, akit őrizetbe is vettek, és kezdeményezték az előzetes letartóztatását. A gyülekezet nem lepődik meg, érezhetően tudják, kiről van szó. Kiderül: kétszer próbálta már a haranglábat is felgyújtani, máshol is okozott tüzeket a faluban. Pár nappal ezelőtt a kastélynál gyújtogatott, és a saját csűrjükben is – mondják a helyiek. Nagy Csaba lelkész arra kéri a gyülekezetet, ne haragudjanak se a fiúra, se a gyanúsított családjára, ne tegyenek rájuk megjegyzéseket, még csak csúnyán se nézzenek rájuk.

A tanácskozás után néhány gyülekezeti taggal beszélgetünk tovább. András odalép hozzánk és elmeséli, hogy imádkozni jött az istentiszteletre és Isten útmutatásában bízik, hogy segít megoldani a kialakult helyzetet. Később Teréz arról beszél, hogy a tűz éjszakáján csak halotta a tűzoltókat, nem tudta, pontosan mi zajlik a faluban, de imádkozott. Borzasztó, ami történt – mondja. – Pizsamában futottam ki az útra, úgy néztem a tüzet a falu közepén, szóhoz se jutottam, csak reszkettem – idézi fel a tűz éjszakáját Anna.

A gyülekezeti tagok egymást értesítették telefonon, Szabó József gondnokot unokaöccse hívta. Újra és újra könny csillog a szemében, ahogyan felidézi a történteket, meg sem próbálja leplezi az érzelmeit. A kérdésre, hogy mit jelentett neki a harangláb, elakadó hangon azt suttogja: – Mindent – majd, már hangosan hozzáteszi. – Itt nőttem fel, látom a kertből, látom az ablakból, nagyon hiányzik. Szomorú volt harangszó nélkül jönni az istentiszteletre, és ez nemcsak emiatt rossz, arra is gondolnunk kell, hogy a halottainkat harangszó nélkül kell vinnünk a temetőbe.

A gondnok mindezek ellenére azonban alapvetően bizakodó. Szeretne majd interjút adni nekünk akkor is, amikor elkészül a harangláb, mert igenis újra fogják építeni – teszi hozzá. – Ez a helyzet összefogja az embereket, nagyobb lesz az összetartás a faluban – mondja.

– Összefogás tényleg van, ez már most érezhető – mondja Nagy Csaba lelkész. Elmeséli: ő volt az első, aki kiért az égő haranglábhoz. Azóta is, ha lehunyja a szemét, a tüzet látja. Kilencven másodperc elég volt, hogy az egész fából készült szerkezet lángoljon. Tehetetlenséget érzett, ahogy várta a tűzoltókat. A lelkész az egy héttel ezelőtti vasárnapi istentiszteleten azt mondta a gyülekezetnek, jól nézzék meg a haranglábat, mert lehet, hogy nem fogják többet látni. Ez jól jelzi, mennyire féltek az emberek a faluban a korábbi tűzgyújtási kísérletek és gyújtogatások miatt.

A település első haranglábját egyébként a 18. században építették. Mivel a türelmi rendelet miatt nem építhettek tornyos templomot, ezt a megoldást találták ki akkor – magyarázza a lelkész. A most leégett szerkezet vélhetően a 19. században készült. Értékét nehéz megbecsülni, felmérni, a polgármester szerint százezer euró, azaz harmincnégy millió forint a kár mértéke. Az elmúlt évtizedben sokat költöttek rá, felújították, kivilágították, elektromosították is. A nagyobb harang ráadásul egyszer megrepedt, így azt újra kellett öntetni. A biztosító még nem helyszínelt, de a lelkész bízik benne, hogy kapnak kártérítést.

Haragszik-e? – kérdezzük a lelkészt. Visszakérdez, úgy éreztük-e magunkat közöttük, mint akik haragszanak. Nem – feleljük, mert tényleg a harag szikráját sem tapasztaltuk a gyülekezetben. A lelkész így folytatja: – Bizonyságot kell tenni a hitünkről, nem tántorodunk meg. Nagy Csaba hozzáteszi: – Ahogy a Székelyföldön szokták mondani, meg kell emberelni magunkat, de én hozzáteszem, Isten segítségével.