„Csak egy van, aki jó”

Amellett, hogy református lelkészként szolgál a kárpátaljai Tiszakeresztúron, ön a Kárpátaljai Református Ifjúsági Szervezet vezetője, illetve a Kegyes (Kárpátaljai „Elfelejtett” Gyermekek Segítése) Jótékonysági Alapítvány igazgatója is. Azé az alapítványé, amely a kórházban „felejtett” gyermekekről igyekszik gondoskodni. Hogyan került kapcsolatba az „elfelejtett” gyermekekkel?

Öt évvel ezelőtt Mikulás-napi adománygyűjtő akció után jutottunk el a nagyszőlősi gyermekkórházba egy vállalkozóval és néhány társunkkal. Ott már évtizedes probléma volt az, hogy vannak anyák, akik miután megszülik a gyereküket, egyszerűen otthagyják őket a kórházban. A gondot tetézi, hogy az ukrán gyámügy sincs a helyzet magaslatán, nem tudnak mit kezdeni az otthagyott gyerekekkel. A kórház nővéreinek nem az a dolguk, hogy őket gondozzák, idejük sem lenne rájuk, így szinte teljesen magukra vannak hagyva. Ezt látva kezdtünk el kiépíteni valamiféle állandó szolgálatot. Eleinte csak egy munkatársunk tudott ott lenni velük nap mint nap, de ma már eljutottunk oda, hogy két kórházban, Munkácson és Nagyszőlősön, időnként nyolcan is dolgoznak naponta a gyerekek között.

Mit tevékenykednek a Kegyes Jótékonysági Alapítvány önkéntesei a kórházakban?

Reggel bemennek, kezükbe veszik a gyerekeket, megfürösztik, tisztába teszik, rendbe rakják őket, és játszanak velük. Eléggé el vannak hanyagolva ezek a gyerekek, akár egy nap után is. Hétvége után meg pláne! Két évvel ezelőtt Nagyszőlősön az egyik folyosót a kórház engedélyével leválasztottuk, és ott csodálatosan szép, ingergazdag babafoglalkoztató szobát hoztunk létre, ahol a munkatársaink egész nap tudnak játszani a gyerekekkel, amíg a kicsik ki nem buknak a fáradtságtól. Munkácson most készül ugyanilyen babaszoba, pár hét múlva át is adjuk.

Kik és miért hagyják el saját gyereküket?

Jellemzően roma anyák, többen sátoros cigánytáborban laknak. Ők többek között szociális és lakhatási problémák miatt nem viszik haza a gyermeküket. De nemcsak csecsemőket hagynak magukra, hanem egy-két éves gyerekeket is. Amikor eljön a tél, megduplázódik az ottfelejtett gyerekek száma. Ugyanis nyáron egy pólóban is el lehet lenni, de ha eljön a tél, az anyák behozzák a gyereküket egy ilyen téli menedékhelyre, hogy ne fagyjanak meg. Most a koronavírus miatt a kórház még kevésbé szívesen fogadja ezeket a gyerekeket, és a gyámügy sem tudja hova vinni őket, megy a hercehurca. Most is van egy ilyen eset: egy kétévesen hat és fél kilós kislányt a kórház hazaadott az anyjának. Utánamentem a cigánytáborba, ahová sem a rendőrök, sem a gyámügy nem szívesen megy ki, és a vezetőjük engedélyével megkerestem a családot. Kiderült, hogy a tábor szélén egy háromszor három méteres fatákolmányban él az anya két gyerekével meg a nagymamával. Innen nagy nehézségek árán visszavittem a gyereket a kórházba, de ez a lépés sem a gyámügynek, sem a kórháznak nem tetszett.

Sokan ítélkeznének ilyen helyzetben.

Így van. Viszont hogy megértsük, bele kellene látnunk a romák gondolkodásába. Amellett, hogy az anyagi haszonszerzés is motiválja a szülőket, hogy sok gyereket vállaljanak – majd magukra hagyják őket, le nem mondva róluk, megkapva értük a szociális segélyt –, akadnak olyan szituációk, amikor nem ez áll a gyerekek elhagyása mögött. Mondok erre egy esetet. Amikor elindult a szolgálatunk, megkeresett egy édesanya, aki öt évvel ezelőtt hagyta ott saját gyerekét egy ilyen helyen. Ő vállalta volna a gyermeket, de a párja elhagyta, édesanyja meghalt, az albérletbe, amire amúgy sem nagyon volt pénze, nem engedték, hogy gyereket vigyen. Ezért a szülés után rögtön dolgozni kezdett, hogy valahogy helyrehozza az életét, és mivel az ukrán törvények engedik, hogy a kórházban hagyja a gyermekét, így is tett. Amikor hónapok múlva visszament érte, már nem volt a kórházban a baba. Ugyanis ha három hónapon belül nem jelentkezik érte senki a családból, akkor a gyámügyhöz kerül a gyermek. A nő öt év után még mindig keresi a gyermekét. Tehát lehet hibáztatni ezeket az embereket, de ha így állunk hozzá, egyből kikiáltjuk őket bűnbaknak, és nem adunk megoldást, attól a probléma nem oldódik meg.

A Kegyes Jótékonysági Alapítvány egyedül képes megoldani ezt a problémát?

Nem. De jobb körülményeket és picit komfortosabb érzést tudunk teremteni az „elfelejtett” gyerekeknek. Négy éve mi álljuk a gyerekek pelenkáját, popsikrémjét, ruháikat, gyógyszereiket, nem beszélve a két fejlesztőszobáról. Szerencsére nincs anyagi problémánk, bár (még) nem támogat bennünket sem az ukrán, sem a magyar állam.

Van azért közüttük olyan gyerek, akinek jóra fordul a sorsa?

Istennek hála, több ilyen történet is van, például legutóbb Janóé. Őt a tavalyi advent táján vittük be a kórházba. Tizenegyedik gyermeke egy roma anyának, akinek két év alatt három terhessége volt. Egyszobás, lakásnak nem nevezhető épületben éltek. A kisfiút végtelenül lesoványodva (kétévesen hatkilós volt), életveszélyes állapotban vittük be a kórházba. Az anyja hivatalosan lemondott róla, így gyorsan tudtunk neki segíteni. Öt hónap alatt életerős kis gyerekké fejlődött. Közben elindult a gyámügyi eljárás, és az örökbefogadási listán következő ukrán család örökbe fogadta, így ők egy szép, egészséges, talpraesett, mosolygós gyermeket kaphattak. Utána újra találkoztam Janó édesanyjával, aki azt mondta, bánja már, hogy lemondott a gyerekről. – Ne bánd, mert ha nálad marad, két nap múlva a halálos ágya mellett állhattunk volna mindketten – feleltem.

Tud segíteni az örökbefogadásban az alapítvány?

Nem. Az örökbefogadáson gondolkodókat a Sámuel Alapítványhoz szoktuk irányítani, ők felelősek Kárpátalján a nevelőszülői hálózatért. Aki külföldről – mondjuk Magyarországról – szeretne örökbe fogadni ukrán állampolgárságú gyermeket, annak kibogozhatatlan bürokratikus útvesztőkön kell végigküzdenie magát, és a teljesen hivatalos ügyintézés miatt mélyen a zsebébe kell nyúlnia. Tervezzük, hogy a nemzetközi örökbefogadásban fogunk segíteni pároknak.

Korábbi interjúiban említette, hogy saját átmeneti otthont nyitna az alapítvány. Történt előrelépés az ügyben?

Vannak rövid és hosszú távú terveink. Valóban szeretnénk átmeneti otthont, de szeretnénk saját irodát is (akár jogi ügyintézéssel és ügyvédekkel). Szeretnénk valamit elindítani. Csak ez mind idő, és a terveinknek a járvány sem kedvez. Örülünk, ha bent maradhatunk a kórházban, mert nap mint nap ott van a kérdőjel a fejünk fölött, mikor szólnak, hogy már nem mehetünk.

Volt már ilyen?

Volt, igen. Tavaly márciustól decemberig nem mehettünk be a kórházakba. Egy-két sors el is dőlt, például elvesztettünk egy Mózes nevű gyermeket ez alatt az idő alatt. Hiába jutottunk el vele végül Kijevig, nem tudták megmenteni az életét. Súlyos szívbeteg volt. Most inkább a sürgős napi teendőkkel foglalkozunk, a hosszú távú terveink ott vannak az asztalon, keressük a kapcsolatokat, lehetőségeket. Patrónuscsaládok hálózatának a kiépítésén is gondolkodunk.

Gyakori az elutasítás?

Igen. Bár van szerződésünk a kórházakkal, mégsem szeretik, ha ott vagyunk.

Miért?

Mert mindent látunk, és sok mindenről nem lenne szabad tudnunk. Ebből adódóan sokszor átlépjük a határokat, akár egy-egy, az osztályon készült fotó vagy videó közlésével. Nemrég valaki nemzetközi bírósághoz akart fordulni ebben az ügyben, vádolt bennünket egyrészt pedofíliával, mert a képeken látszott a gyermekek teste, hiába voltak kitakarva az intim részek, másrészt hogy nem tartjuk tiszteletben a gyermekek jogait, és arcuk kitakarása nélkül osztjuk meg a róluk készült képeket az interneten. Őrület, hogy ma nem az a gond, ha meghal egy kisgyermek az elhanyagolás miatt, hanem hogy mi nem védjük az ő személyiségi jogaikat.

Lett ennek valami következménye?

A sértegetés miatt kizártam a csoportból. Azóta viszont – mivel részben igaza is volt – próbálunk olyan képeket készíteni, hogy ne látszódjon a gyermekek arca. Tény, hogy a Facebook-csoportunkban szeretik látni a mosolyt és az elért változásokat a gyermekek arcán. Ha kitakarod, akkor elrejted a valóságot. Mi lerántjuk a leplet, és kendőzetlenül mutatjuk be a problémát, ami sokaknak nem tetszik.

Vannak, akik a kárpátaljai Böjte Csabaként hivatkoznak önre.

Ez nagyon megtisztelő. Tisztelem Böjte Csabát és a munkásságát, számomra ő példakép, én ezt református lelkészként többször is kimondtam.

Találkoztak már?

Egyszer igen. Két évvel ezelőtt egy fát ültettünk együtt Beregszászban. Röviden beszéltünk is. Megadta az elérhetőségét, remélem, hamarosan fogok vele találkozni. Szeretnénk a csapattal megnézni néhány otthonát, hogy lássuk, Romániában hogyan működik mindez, és hogy információkat és motivációt kapjunk. Nem akarjuk elsietni az álmunkat, a nagy lépésünket.

Gyermekmentő munkáját már több díjjal is elismerték. Legutóbb november elején kapta meg a Három Királyfi, Három Királylány Mozgalom Kopp–Skrabski-közönségdíját.

Igen, ez is nagyon megtisztelő. Már csak azért is, mert ez közönségdíj. Már a tíz jelölt között lenni is megtisztelő volt. Ezt a „Jó emberek Oscar-díjának” is nevezik, de erre én református lelkészként azt mondom, „csak egy van, aki jó” (Mt 19,17). A másik pedig, hogy valóban Istennek adom a dicsőséget mindazért, amit művel ezzel az üggyel. Ő van mögöttünk, ő adja az áldást, ő adja a segítő embereket, ő nyitja a kapukat, az adományozók szívét. Annyi csodáról tudnék beszélni. Mindennap tőle kérek útmutatást, kapcsolatban vagyok vele, hallgatok rá. Az alapítványnál mindig ott van és ott lesz az Isten.

Csodákat említett az előbb. Megosztana az olvasókkal is egyet?

Például a két évvel ezelőtti adománygyűjtési akció, amit Ercsiből egy tízgyermekes anyuka, Eszter és lelkész férje, Erik koordinált. Másfél kamionnyi adomány gyűlt össze egy hónap alatt, úgy, hogy érkeztek csomagok Londonból, Brüsszelből, Németországból, Floridából is, meg ki tudja még, honnan. Rengeteg mindent kaptunk, sok mindent be sem tudtunk vinni a kórházakba. A karantén alatt Kegyes Babatámogató Programot szerveztünk, negyven kárpátaljai családhoz vittünk ki 40-50 ezer forint értékű csomagot. Így találtuk meg Janót is. Tehát mi csak postások vagyunk. Erről jut eszembe, üdvözlöm az ercsi postást, aki egy hónapon keresztül hordta a csomagjainkat az ottani parókiára.

A tiszakeresztúri gyülekezet hogyan tolerálja az alapítványi szerepvállalást?

Jó a kapcsolatom a gyülekezettel, a presbitériummal, meg tudtuk húzni a határokat, és az elvégzett gyülekezeti alkalmak mellett még, hála Istennek, jut időm a gyerekekre is. Húsz év szolgálat után utolsó évemet töltöm a Kárpátaljai Református Ifjúsági Szervezet elnökeként, pontosan azért, hogy több időm legyen, és meg tudjam tartani az egyensúlyt a gyülekezet és a Kegyes között.

És a család között, gondolom.

Igen. Az a jó, hogy a családom mellettem áll. A feleségem rengeteget segít e tevékenységeimben, anélkül nem menne. Támogat mindebben, és ez nagyon-nagyon sokat számít. Támogatnak a nagyobb gyermekeim is, akik be-bejönnek velem a kórházba is. Négy lányom van, egy húsz-, egy tizenhat, egy kilenc- és egy ötéves. Nagyon büszke vagyok rájuk, és ők is büszkék, hogy ezt teszem. Ők is szívesen besegítenek, legyen szó akár a kórházi látogatásokról, akár a gyülekezeti munkáról. Elfogadták, hogy nekünk ez az életünk, ennek nagyon örülök. Igaz, hogy kevesebb időt töltök velük emiatt, de amikor velük vagyok, arra törekszem, hogy az minőségi együttlét legyen.