Száz esztendős, be nem forrott sebek

– Nem mindenki tudja, de Partium és a Királyhágómelléki Református Egyházkerület 1920 előtt sem Erdélyhez tartozott, egyház-szervezetileg pedig a Tiszántúl része volt.

– Így van, Máramaros, Szatmár, Bihar és a Bánság együtt jelenteti, adja a Partiumot, azt régiót, amelyben két lépésben – először 1920. december 14-én részben, majd 1921. augusztus 16-án a teljes képviselet jelenlétében – alakult meg a Királyhágómelléki Református Egyházkerület. Ez a hatalmas, kis országnyi terület Trianon előtt egyház-szervezetileg teljes egészében a Tiszántúli Református Egyházkerülethez tartozott.

– Hogyan fogadták a partiumi területen élő magyarok az I. világháború végét?

– 1918 és az azt követő esztendők nagyon keservesek voltak nemcsak a partiumi, hanem az egész Kárpát-medencei magyarság számára. Kivétel nélkül mindenkit váratlanul ért a kialakult új helyzet. A román uralom tényét kezdetben teljesen kizártnak, lehetetlennek gondolták. Az új demarkációs határvonal meghúzása után általánosan elterjedt vélekedése volt a partiumi magyarságnak, hogy ez csak egy ideiglenes, rövid ideig tartó átmeneti állapot, és a nagyhatalmak hamarosan korrigálják ezt a tévedést. Ám nem így lett, mert a rémálomból hamarosan fel kellett ébredni és rá kellett döbbenni, hogy egy új, addig teljesen ismeretlen, kisebbségi helyzetbe kerültek. A partiumi régió több mint félmilliós magyarságából ekkor közel 270 ezer volt református.

– A lakosság identitásában milyen következményei voltak a trianoni döntésnek és az elszakadásnak?

– Nemzetünk életében ekkor több mint ezer esztendős múltat írtak át szinte egy tollvonással. Különböző szem- és nézőpontból vizsgálva az 1920. június 4-én történteket, azt kell mondanunk, hogy ekkor másfajta, korábban nem tapasztalt, felfoghatatlan és beláthatatlan, de hosszútávra kiható folyamatok kezdődtek el a politikai nemzet, az anyaszentegyház népe, a Kárpát-medence nemzetei, azon belül pedig a magyar társadalom, a családok és az egyének életében egyaránt. A románság az 1918. esztendő második felében már Erdély-szerte gyors és céltudatos szervezkedésbe kezdett. Nem történt ez másként a Partium „fővárosában”, Nagyváradon sem. A békediktátum aláírását követően gőzerővel beindult a románosítás minden téren és szinten. Bukarest módszereit illetően változatos volt e tekintetben, hiszen a durva fenyegetésektől, zsarolásoktól, meghurcolásoktól és a legválogatottabb lélektani megnyomorításoktól sem riadt vissza. A magyar társadalom tagjainak válasza természetesen különböző volt, ám az sajnos igaz, hogy a fokozódó elnyomás következtében többen is „elestek”.

– Románia területén zömében ortodoxok (görögkeleti keresztények) élnek. Hogyan tudott megmaradni a reformátusság ebben a környezetben?

– Száz esztendővel ezelőtt ez egyáltalán nem volt jellemző a Partiumban. Ám az eltelt időszak alatt a tudatos romanizációs politika következtében megváltoztak az etnikai és a felekezeti arányok. Romániában már az első vallási törvény (1928) megkülönböztette a felekezeteket: a román ortodox egyházat és görög-katolikusokat bevett vallásnak tekintették, a többit viszont csak kultuszként aposztrofálták. A partiumi reformátusoknak sokat kellett küzdeniük azért, hogy egyáltalán elismerjék őket – törvényben csak 1939 novemberében kaptak erről biztosítékot. A reformátusok országszerte kettős kisebbségben éltek, akiket Bukarest első perctől kezdve „a magyar vallásnak” tekintett és úgy is kezelte őket. Ez az első, etnikai szempontú megbélyegző pecsétet jelentette, másodszor pedig a román ortodox egyház mellett a másodrendű vallási kategóriába tartoztak. Ezzel együtt azt mondhatom, amit a régi rómaiak is mondtak: vivimus, azaz élünk!

– A két világháború közötti időszak az újraszerveződésről szólt. Mi történt a Királyhágómelléki Egyházkerületben, ebben a szűk két évtizedben?

– Magyarország számára ekkor – Keleten – a történelmi Erdély mellett Máramaros, a Partium és a Bánság is elesett. Nyolc csonka egyházmegye (Máramaros-Ugocsa, Nagybánya, Szatmár, Nagykároly, Érmellék, Bihar, Nagyszalonta, és Békés-Bánát) 181 gyülekezete, több mint 270 ezer híve, számos iskolája és egyéb egyházi intézménye maradt egyházi főhatóság nélkül. Javukra legyen mondva, bénultságuk ellenére sem tétlenkedtek sokáig, mert rögtön hozzáfogtak a modus vivendi, vagyis az együttélési mód megtalálásához. Igaz, az események, amelyek lépéskényszerbe hozták a Romániában rekedteket, csak az új határ meghúzása után gyorsultak fel, de ők azonnali, határozott, felelősségteljes döntéseket hozva tették meg a szükséges és korszakos lépéseket. Kezdetben a legtöbben abban reménykedtek, hogy a nagyhatalmak csak ideiglenes döntést hoztak, amely rövidesen megváltozik majd, és ennek okán talán felesleges és szükségtelen hosszútávra berendezkedni. Voltak azonban olyanok is, akik másként gondolkoztak és így kezdtek tervezni. A történelem azokat igazolta, akik Sulyok István, akkori nagyvárad-újvárosi lelkipásztorhoz és bihari espereshez hasonlóan másként gondolkoztak, hiszen az 1920-1921-es években Váradon és a Partiumban is újra kellett írni a történelmet.

– Hogy érintette a régiót és a lakosságot az I. és a II. bécsi döntés?

– Az első kevésbé érintette Partiumot és konkrétan a Királyhágómelléki Református Egyházkerületet, a második annál inkább: ekkor Észak-Erdély visszatért Magyarországhoz, ám a Királyhágómelléki Egyházkerületre ez fájdalmasan hatott, mivel azt szinte kettőbe vágta. A Nagyszalontától délre eső területeket Dél-Erdélyhez csatolták, így az ott maradottak nagyon sokat szenvedtek a megvadult román terror következtében.

– Hogyan sikerült mégis kapcsolatot tartani az elmúlt száz esztendőben a Kárpát-medencei magyar reformátussággal?

– Ez alatt az idő alatt többféle politikai berendezkedést is megtapasztalhattunk, attól függően, melyik országhoz csatolták a magyar reformátusságot. Ezek mindig nagyban befolyásolták és meghatározták lehetőségeket. A kezdeteket egy nagyon enyhe időszak váltotta, amikor mérsékelten ugyan, de lehetett kapcsolatot tartani a határainkon túliakkal is, az Erdélyi Református Egyházkerülettel pedig természetesen mindvégig élő kapcsolat maradhatott. A száz esztendőnek közel a fele a kommunizmus időszakára esett mindegyik utódállamban –talán nem kell ecsetelnem az olyan-amilyen kapcsolattartási lehetőségeket. A kapcsolatok 1990 után kezdtek egyre élőbbé válni, hogy eljussunk oda, ahol most vagyunk.

– Az oktatás szerves része minden nemzet és minden egyház életének. Miként sikerült megszervezni és hogyan alakul ma az oktatás Partiumban?

– 1920 után Királyhágómelléken négy erős középiskola és közel százötven elemi, felekezeti iskola maradt. Rendkívül nehéz volt az egyházkerületnek ezeket az intézményeket fenntartania, de kisebb veszteségekkel a második bécsi döntésig mégis sikerült. A második világháborút követően, 1948-tól, a kommunista időszakban minden iskolát államosítottak. Változásra 1990 után került sor, ekkor újraalapítottak három felekezeti középiskolát: egyet Szatmáron, egyet Zilahon és egyet Nagyváradon. Ekkor alapították meg a Sulyok István Református Főiskolát, amelyiknek jogutódja lett a ma is működő Partiumi Keresztény Egyetem. A teológusok, lelkipásztorok képzésére 1920 után Kolozsváron volt lehetőség, ma továbbra is Kolozsvár az első számú célpont, ám vannak, akik a közelebbi Debrecent választják.

– A köztudatban ma is aktívan él a magyar és a román lakosság ellentéte. Valóban ez a realitás?

– A korabeli nagyhatalmak az 1918. december 1-jén közreadott gyulafehérvári nyilatkozat alapján elégítették ki a románok területi igényeit. Idén éppen száz esztendeje annak, hogy Románia ezeket az ígéreteket nem tartja be, ezért hát békeszerződésről nem beszélhetünk azóta sem. Békeszerződés az, amikor két vagy több fél közösen megfogalmazott szándéka, akarata fejeződik ki, ám amikor valakire rákényszerítenek egy döntést és valakitől erővel, erőszakkal jogtalanul vesznek el valamit, azt csak békediktátumnak lehet nevezni. A mélyben mind a mai napig be nem gyógyult sebek vannak. Az országos politikát nem a magyarok szervezik, vezénylik, hanem az arra hosszú évtizedek alatt speciálisan szakosodott politikacsinálók irányítják. Száz esztendeje folyamatos az ország különböző intenzitású magyartalanítása. Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert ha nem lenne tudatosan szervezett és mesterségesen fenntartott konfliktusgyártás, akkor talán kiegyensúlyozottabb együttélésről beszélhetnénk. Ám mindenkor gondoskodtak arról, hogy ez ne így legyen. A magyar kártyát sajnos mind a mai napig ki lehet játszani országos szinten, és némely esetekben, a lokális politikában is.

– Ön nagyváradi lelkipásztor is, az pedig mára egy román többségű város – hogy kezelik a településen a magyarságot 2020-ban?

– Sokszor eszembe jut, hogy a ’80-as évek elején voltam gimnazista Nagyváradon. Nekem és még nagyon sok érmelléki fiatalnak érdekes jelenség volt az, ha román szót hallottunk, amikor végigmentünk a város főutcáján. Fel is kaptuk a fejünket a nyüzsgésben, és megállapítottuk, hogy ez román beszéd. Manapság, amikor nagy ritkán a főutcára tévedek, akkor azon kapom fel a fejemet, hogyha magyar szót hallok. Tudjuk, hogy a tudatosan szervezett és irányított román nemzetpolitikának mindig megvoltak a stratégiái az erdélyi, partiumi városok lakosságának etnikai átalakítására. Partium különösképpen is hangsúlyos ebben a nemzetiségi politikában, mert geo-stratégiai szempontból két kultúra ütközőzónájává vált. Nem mondom, hogy megfelelően kezelik a város magyarságának ügyeit, azonban azt sem, hogy ne lennének jó szándékú kísérletek. A legnagyobb gond ma is az, hogy nincs egységes képviselete a helyi magyarságnak, mivel a pártpolitikának még mindig sikerül éket verjen közénk. Ezzel együtt minden politikai, polgári-civil szervezet igyekszik megtalálni a módját annak, hogy méltóképpen emlékezzen június 4-én.

– Úgy alakult, hogy nem találkozhatunk a 100. évfordulón, távolságot kell tartanunk egymástól. Hogyan tudunk mégis közösen emlékezni, hálát adni ezen a napon?

– Igen, valóban nem találkozhatunk, de csak fizikai módon kell a távolságot megtartani. Meggyőződésem, hogy a fizikai távollét és a határok lezártsága ellenére is fogunk együtt emlékezni határokon innen és túl. Június 4-ke mindig nagyon közel esik idén Pünkösd ünnepéhez, én hiszem, hogy a tiszta szívvel mondott imádságot Isten Szentlelke oda továbbítja majd most is, ahová kell. Hiszem, hogyha a szívünk a Lélek munkája nyomán összeér, akkor az most is eléri a célját. Trianon ugyanis nem a múlt pusztán, mert amíg határokon túl élünk, elszakítva az Anyaországtól, addig ma is valóság, mert így és itt vagyunk. Hiszem, hogy Isten Szent Lelkének ereje ma is képes talpra állítani bennünket a magunk helyén és a magunk idejében.