„Szükségem van rád, hogy Istenhez kapcsolódjak”

Mit jelent az ön számára a szó: meztelenség?

Kitettséget, védtelenséget és őszinteséget, amelyben nincs takargatnivaló, tisztán látszanak az ember sebei, látszik a piszkos láb. Eszembe jut még a gyermekeim mosdatása, ahogy kihámoztam őket a pelenkából. Ennek a szónak minden védtelensége ellenére van egy intimitása.

Mi kell ahhoz, hogy az ember jó lelkipásztor legyen, és mi köze van ennek a meztelenséghez az ön életében?

Számomra a jó lelkipásztort a nyitottság jellemzi, nyitottság fölfelé, nyitottság az emberek felé és nyitottság befelé. Folyamatos figyelése annak, ahogy a dolgok történnek és nincsenek befejezve. Olvasni Isten történetét, része lenni annak, amit ír velem, és része lenni a körülöttem lévők történetének is. Hagyni, hogy ezáltal Isten formáljon bennünket. Ez nemcsak azt jelenti, hogy merjek transzparens, meztelen lenni a szó előbbi értelmezésében, hanem fel kell fedeznem a teret, ahol a többi ember is megélheti ugyanezt. A jó lelkipásztor testileg és lelkiekben is mozgásban van, vezeti mindazokat, akik között él, és magát is hagyja vezetni.

Közöttük él. Jézus is azt ígérte: „Én veletek leszek a világ végezetéig.” Miképpen tapasztalja ezt meg?

Sokféle módon. Néha éppen a beszélgetőtársam életében látom Jézust, nem közvetlen van velem. A „veletek vagyok a világ végezetéig” nem egy folyamatos, egyre intenzívebben kibontakozó istentapasztalat érzete. Ne érzékekre támaszkodjunk! Sokszor megtörténik viszont, hogy éppen nem tapasztalom az Úr jelenlétét, de ha ránézek a velem levőre, benne megjelenik Isten, amikor arról beszél, hogyan keresi őt, vagy küzd vele. Nem az az apostol vagyok, aki szemtől szembe beszélgettem a feltámadott Jézussal, és ezért elmondom neked, hogy ő él. Lelkipásztorként sokszor csupán annyit tehetek, hogy az egyetemistákkal leülök egy tea mellé az irodában, és az egyikünk elkezd mesélni a hitéről – nekem ez is istentapasztalat. Ezért lettem lelkipásztor, mert teológusként azzal a megbizatással mentem be az emberek házába, hogy beszéljek Jézusról, de az emberek hamarabb kezdtek el nekem beszélni róla, mint ahogy megszólalhattam volna. Világossá vált számomra, hogy lelkipásztornak lenni nem feltétlen azt jelenti, hogy én beszélek a Megváltóról, hanem jelentheti azt is, hogy a térben, ahol vagyunk, a mellettem lévő elkezdi megtalálni a szavakat, az utat az Úrhoz. Jézus nem azt mondja a világvégi jelenésben, hogy amikor velem imádkoztatok, csak akkor voltam veletek, vagy amikor együtt énekeltük a zsoltárokat, vagy amikor elmentetek valakivel a templomba. Jézus a leghétköznapibb gesztusokat sorolja fel, amelyekben az ember valóban emberi: szomjas, beteg, börtönben van.

Mennyire van szükségünk a képzeletünkre ahhoz, hogy könnyebben kapcsolódjunk Istenhez?

Nem baj, ha van képzelőerőnk, de nem szükséges – nélküle is kapcsolódhatok az Úrhoz, olvashatok Szentírást –, és nem is elégséges, mert attól, hogy elképzelem Istent, még nem lesz élő kapcsolatom vele. De nem baj, ha elképzelem őt, csak tudjam, hogy ez nem azonos vele. A kiábrázolás vétségét nem tudjuk megúszni, hiszen folyamatosan elképzeljük őt. Dsida Jenő úgy fogalmaz: „Krisztusom, én leveszem képedet falamról. Torz hamisításnak érzem vonalait.” Ha elvárok Istentől dolgokat, elképzelem, hogyan működik, akkor már beskatulyázom, bezárom őt. Nekem azonban most segít, hogy elképzelem, itt van velem, és nem az arcát, a mosolyát a vonásait képzelem el. De mi lenne, ha végre hinnénk azt, amiben mindig is hittünk, vagy hinni akartunk, hogy az Isten valóságosan jelen van közöttünk.

Van ebben valamiféle ellentmondás, hiszen ha nem alapvető a látásunkkal, a hallásunkkal szerzett információ és az érzés sem Isten jelenlétének a megtapasztalásához, akkor mégis mire van szükségünk?

Nem kell Isten jelenlétét megtapasztalni. Kalkuttai Szent Teréz fiatal korában átélhetett egy-két megfogható dialógust Istennel, onnantól kezdve azonban csupa monológ jellemzi a hitéletét, és a teljes szárazság megtapasztalása. Generációnk nagy kísértése, hogy tapasztalni szeretnénk, de a hitnek a lényege, hogyha nem tapasztalom is, akkor is hiszek. Dániel próféta barátai így fogalmazták meg: „de ha nem tenné is, akkor sem fogjuk Istent megtagadni”. Jób egyik legnagyobb fájdalma azon kívül, hogy elvesztette a családját, az anyagi biztonságát és az egészségét, Isten némasága. Folyamatosan provokálja az Urat: Állj szóba velem! Ne csak tudjalak, de tapasztaljalak is! Hiába szeretnénk, ez nem feltétlenül adatik meg. Azért nehéz erről beszélni, mert az az ember, akinek nincs effajta tapasztalata, az élményeket hallva azt gondolhatja, rosszul csinál valamit, rosszul imádkozik, vagy nem hisz eléggé. De én hiszem, hogy Isten élményszerű megjelenése minden ember életében legalább egyszer megadatik.

Miből ismerheti fel az ember, hogy egy benyomás Istentől, saját kútfőből vagy az ördögtől származik?

Merész lenne most két mondatban válaszolni. Elsőként megkérdezném azt, aki ezt tőlem megkérdezi, hogy hogyan szokott imádkozni. Mi történt pontosan, amikor megérkezett hozzá a felismerés, a mondat vagy tapasztalat? Egyáltalán miként írná le? A Szentírásban minden megadatott nekünk, hogy megértsük az Isten velünk kapcsolatos akaratát, rólunk szóló terveit. Minden, ami ezen felül van, lehet plusz, de lényegesen nem tesz hozzá az életünkhöz, mélyíteni viszont mélyíti azt.

Megtörténhet, hogy Isten üzenetének a megértéséhez szükségünk van külső segítségre?

A teremtés egy adott pontján a Jóisten ránézett Ádámra, és azt mondta, nem jó neki egyedül. A teremtettségünkből fakadóan sem mondhatjuk ki, hogy egyedül elegendőek lennénk megérteni Isten személyre szóló szeretetét, üzenetét. Nem szükségszerű, de általában kell egy barátat, amikor össze vagyunk zavarodva. „Figyelj, van egy munkahely-lehetőség…” Nem helyettünk mondja ki a választ, viszont segít tisztán látni a lehetőségeket. Jézus nem azért küldi ki kettesével a tanítványait, mert nem lettek volna elég izmosak egyedül hirdetni az evangéliumot. Ott kell lenni egymás mellett, reflektálni és tükrözni egymást. A meztelenségünknek a másik jelenlétében van tétje. A másik ember jelenléte annak a kockázatát jelenti, hogy felismerjem: nem én vagyok az Isten.

Egyedül vagy közösségben szereti leginkább megélni az imádságot?

Legjobban hegymászás közben szeretek imádkozni. Hadd tágítsam az imádság fogalmát a kapcsolódás fogalmára, mint Gary Chapman szeretetnyelveiben! Isten mindenütt jelen van, sokféle módon adja magát, de némelyekben jobban érzékelem őt. Megfogalmazódhat a kérdés: ez azt jelenti, hogy csak ezeket a kapcsolódási módokat kellene preferálnunk? De az kiről szólna? Rólunk vagy Istenről? Ha róla, akkor már nemcsak azt veszem figyelembe, hogy én hogyan tudom a legjobban kifejezni önmagamat, hanem azt is, Isten most miképpen akarja adni önmagát. Talán pont kávézás közben... Az utóbbi időben egyértelművé vált a számomra: azért szeretek kimenni az erdőbe szarvasokat hallgatni a barátaimmal, mert ehhez el kell hallgatnunk. Néha egyszerűen csak elkezdem tudatosítani sétálás közben, hogy nem egyedül vagyok az úton, a Jóisten jelen van.

És a kötött imák?

Szeretem őket, az istentisztelet azon részeit, amelyeknek több száz éves hagyománya van. Erdélyben Kálvin bűnvalló imádsága része a liturgiának, azzal kezdődik szabadon idézve: Úristen, itt vagyunk előtted, a szentek és az üdvözült lelkek társaságában. Hát, jó kis társaságba keveredünk! Jézus, amikor a tanítványait imádkozni tanította, azt mondta: „Mi Atyánk!” Persze akkor is helyén való a mondat, ha azt mondom: Az én atyám! De az imának óhatatlanul része lesz az édesapám, a testvéreim, mindazok, akikkel addig együtt imádkoztunk. Nem beszélve arról, hogy az imádságot nem én kezdeményezem, hanem egy megkezdett beszélgetésbe kapcsolódom be. Mintha becsöppennék egy lakásba, ahol már van egy jó társaság, a Szentháromság. Ők már elkezdtek egy beszélgetést arról, milyen a világ, hogyan lehet megmenteni, szeretni, és mi ebbe hallgathatunk bele, ehhez kapcsolódhatunk.

Beszélgettünk az egyéni csendességről, a közösségiről, ön időnként a kettőt egyszerre is megéli.

Veszélyes lenne bármelyiket is kihagyni. Csendes hétvégére inkább azzal a szándékkal megyünk el, hogy tanuljunk Istenről, mivel többet szeretnénk tudni a megváltásról, az üdvösségről, a megszentelődésről. A lelkigyakorlaton pedig a résztvevők azzal a szándékkal vannak jelen, hogy belesimuljanak Isten szeretetébe. Néha időre van szükségünk ahhoz, hogy megengedjük magunknak, hogy lemeztelenedjünk az Úr jelenlétében, azaz hogy lehulljanak a lelkünkből a kész válaszaink, a sebzettségünket vállalni tudjuk és a bűneinkre bűnként tudjunk nézni. Ehhez bizalom kell, a bizalomhoz pedig idő. A személyesen kísért lelkigyakorlat fontos eleme a csend. Úgy vagyunk közösségben egymással, hogy nem beszélgetünk. Ez az együttlét nem a tudás megosztásáról szól, azaz arról, hogy neked is, nekem is van egy felismerésem, és ebből közösen táplálkozunk. Ebben a közösségben szavak nélkül tartjuk egymást, miközben engedjük, hogy mindenki akkor és úgy imádkozzon, ahogyan szeretne.

Mégis hogyan képzeljük ezt el?

Együtt reggelizünk, együtt vacsorázunk, vannak közös térben lévő imaidők, de nem faggatjuk egymást, beszélgetésre egész évben lehetőségünk van. Az együtt töltött napokban csak Istenre figyelünk, és így éljük meg a vele való kapcsolat megfoghatatlanságát, szépségét, csendjét és intimitását. A lelkigyakorlatnak sokféle tevékenység lehet a része: az istentisztelet, az úrvacsora, de akár a séta is, ha te úgy tudod végiggondolni a kérdéseit. Naponta van lehetőség arra, hogy az ember lelki kísérővel beszélgethessen, akinek megoszthatja az életére vonatkozó meglátásait és azt, hogy melyik bibliai történet áll most a legközelebb hozzá. Némelyeknek néha arra van szüksége, hogy a külső impulzusok, a munka, a család, a hétköznapi élet áldott, nagyon szép és sokszor mégis terhes nyüzsgését pár napra hátrahagyja, és megválaszolja a saját kérdéseit. Például, hogy mi történt vele az elmúlt évben, vagy hogyan szerethetné jobban a gyermekeit.

Napokig csendben lenni…

Sokkal kevesebb időt szánunk arra, hogy csak közösen figyeljünk Istenre. Érdekes, hogy ilyenkor egyenrangúvá válnak a közösség tagjai. A harsány, a viccesebb ember is hallgat, látszik az arcán, hogy jól van, de nem ural senkit a szavaival, a nevetésével. Annak az egyénnek is van lehetősége kibontakozni, akinek máshol nem lenne tere, mert neki nincsenek nagy ötletei vagy mély teológiai tudása. Mindenki a saját keresztjével és saját örömeivel van jelen, még sincsenek elszigetelve egymástól, mivel amikor együtt ülünk az asztalnál, érezzük, hogy valami nagy közösnek vagyunk a részesei. Ez csupán néhány nap az életünkből, amiből azonban hazaérve a legtöbbször azt a változást veszi észre az ember környezete, hogy megtanulta figyelni és meghallgatni a másik embert.