Testi és lelki táplálék: új kenyér ünnepe a partiumi Túrterebesen

Augusztusban a fókusz leginkább az államalapítás ünnepén van, de ugyanekkor van még egy fontos esemény az életünkben, ez pedig az új kenyér ünnepe. Van valamilyen különleges oka annak, hogy a partiumi Túrterebesen szeptember elsejére esett az ünneplés?

Praktikus oka van: mivel három gyülekezetben szolgálok, ezért nem akarom azt a hibát elkövetni, hogy mind a három helyen ugyanazon a vasárnapon tartsam meg az úrvacsorás istentiszteletet, ami amúgy is hosszabb terjedelmű. Ezért megpróbáltam úgy alakítani, hogy két hétvégén legyenek, idén Terebesen és a Hegyen így került szeptember elsejére. Amúgy is az új kenyér – bár ahogy mondta, kapcsolat van augusztus 20-ával, és megpróbáljuk ehhez a jeles időponthoz legközelebb eső vasárnapra tenni – egy mozgó ünnep, ami megengedi nekünk azt, hogy akár augusztus végén, akár szeptember elején tartsuk meg.

A kenyérnek van az asztalra tehető, kézzelfogható, látható jegye, de ugyanakkor lelki táplálékként is szolgálhat. Különösen új kenyér ünnepén mennyire gondolunk mindkét aspektusra? Lehet-e egyfajta egyensúlyról beszélni?

Kicsit távolabbról kezdeném. Az a tapasztalat – főleg fiatalok körében –, hogy van a három nagy sátoros ünnep, amit megtartunk, megülünk, mert úgy illik, megvannak a hagyományaink, és közte vannak azok az ünnepeink, amiket ellátunk a „kisebb” vagy éppen a „mozgó” jelzővel, ezek pedig kezdenek elsilányulni. De már a pünkösdöt is kezdi elérni ez a fajta magatartás, aminek több oka van. Másrészt mivel a református gondolkodás szerint nem szeretjük az embert „szétdarabolni”, hogy csak test és csak lélek, ezért én nem tartom ildomosnak azt, hogy ezt a kettőt bármilyen szinten – akár a prédikáció szintjén is – becsméreljük, vagy magasabb szintű tartalmat adjunk egyiknek vagy a másiknak. Nem ez lenne a cél, hanem az, hogy a kettőt egymás mellett lássuk, hiszen az ember test is és lélek is. Amint szükséges a testi, fizikai létünket táplálni, ugyanúgy a lelkit is. Tehát a legjobb ebben a kérdésben, ha nem egymás ellen játsszuk ki, hanem az egyensúlyt teremtjük meg, hiszen mindkettőre szükségünk van.

Elhangzott, hogy a mozgó ünnepek – beleértve az új kenyér ünnepét is – kezdenek elértéktelenedni. Ez csupán a jelenre érvényes, vagy ez egy hosszabb folyamat eredménye? De arról is szó volt, hogy ennek a jelenségnek több oka van.

Azt tapasztalom, hogy ha hittel, lelkiekben közelítem meg ezeket az ünnepeket, akkor nem fogom azt mondani, hogy van kisebb vagy nagyobb ünnepünk, mert a karácsonyt, Krisztus születését, a húsvétot, a feltámadás ünnepét vagy akár az új kenyeret is – gondolatiságában, mondandójában és abban, amit kifejez – ugyanarra a szintre tudjuk állítani. A probléma az, hogy az utóbbi években a karácsonyra és a húsvétra – nem is annyira keresztyén vagy hitbeli, hanem inkább világi szempontból – egy csomó minden rárakódott, kicsit elhalványítva az eredeti lelki üzenetet, mert teljes iparágakat és reklámkampányokat építettek köré. Például Krisztus születése helyett ma már inkább a szeretet ünnepéről beszélünk, ami önmagában szép, csak elveszi a fókuszt magáról a személyről, akiről ez az ünnep szól. A feltámadásünnep, a húsvét is nagyon szép önmagában nézve, de ma már inkább a csokinyulak vették át a főszerepet, és kezdenek kikopni a hagyományaink is körülötte, valamint nem marad meg a lelki tartalma sem. Hogyha ezt nézzük, akkor amennyire fontos Krisztus megszületése, kereszthalála vagy éppen a feltámadása, éppen olyan fontos, amikor azt mondja, hogy én vagyok az az élő kenyér, aki leszállt a mennyből, és valószínűleg azért mondja, mert erre is szükségünk van. Tehát az én értelmezésemben nincsenek nagy ünnepeink, nincsenek kisebb ünnepeink, hanem ünnepeink vannak, amit ha hittel élünk meg, akkor mindegyik ugyanolyan fontos, és mindegyikre ugyanannyira szükségünk van.

Tekintsünk a kenyérre, ami az asztalra kerül a túrterebesi, a szőlőhegyi, a nagytarnai gyülekezetben, vagy tágabb értelemben Partiumban. Felmerül két dimenzió: a városi, valamint a vidéki, falusi lét. Amikor az új kenyér ünnepét megüljük, gondolunk-e még arra, hogy ahhoz, hogy az a kenyér elkészüljön – amit sokszor természetesnek veszünk –, az megtesz egy utat, mielőtt eljutna a boltok polcaira, majd az asztalokra? Most van egy éve, hogy Túrterebesen és két másik gyülekezetben szolgál, de ezt megelőzően segédlelkipásztorként Szatmárnémetiben, a Szamosnegyedi Református Egyházközségben találkoztunk, így kellő rálátása van mindkét oldalra. Van eltérés?

Mindenképpen van, bár azt mondjuk, hogy ma már uniformizálódik az egész világ, és ami városon hír, az már falun is az, és nincs különbség köztük, mégis azt tapasztalom, hogy a városban szocializálódott fiatalok nem élnek együtt az idősekkel, a nagyszülőkkel, mint falun. Teljesen természetesnek veszik azt, hogy van kenyér, bemegyünk az üzletbe, válogatunk minőségben, mennyiségben. Már azt sem tudják, hogy mi az a friss kenyér, mert néhány szelet után már meg sem eszik. Míg falun, bár teret hódít az internet, és ennek hatására a fiatalok gondolkodásmódja talán nem tér el annyira a városiakétól, mégis megvan az a fajta társadalmi közeg – hiszen legtöbbjüknek nagyszülei, de még a szülők is foglalkoznak földműveléssel –, ahol tudják azt, mennyi energiát kell befektetni abba, mennyi verejték kell ahhoz, hogy a földet megművelve abból majd termés legyen. A városokban sok helyen nem is tudják, miért nevezzük új kenyérnek. Míg falun sok esetben – hagyományból vagy régi történetekből – ezt még tudják, ezt még tapasztalják. Ha a hálaadásról van szó, akkor talán már azt sem értik, hogy azért, amit megveszünk, ami kész termék, miért is kellene érte hálát adni. Sokan valószínűleg nem látják azt, hogy bármennyire is gépesített már a mezőgazdaság, mégis mennyi munkába kerül, amíg elkészül a kenyér. Azt hiszem, faluhelyen kicsivel több lehetőségünk van megragadni azt, hogy miért is adunk hálát az új kenyérért, miért is fontos, hogy az a kenyér ott van az asztalon, hogyan van ott, hogyan nézünk rá, és amikor ránézünk, akkor mit látunk. Egy természetes táplálkozási forrást látunk, vagy látjuk mögötte a gondviselő Istent? Másképpen fogok hozzányúlni, és meg merem kockáztatni, hogy nem marad annyi maradék, amit aztán kidobunk.

Az ószövetségi törvények között az is szerepel, hogy az aratás ünnepe előtt az új búzából senki sem süthetett kenyeret. Milyen liturgikus szerepe van az ember legalapvetőbb élelmiszerének, a kenyérnek? Az első, ami bennem felmerült, az maga a Miatyánk: mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma!

A Miatyánkot úgy szoktuk értelmezni, mint Krisztus egy összefoglaló tanítását arra nézve, hogyan is kell nekünk jól imádkoznunk. Nem véletlen, hogy hogy van a Miatyánk felosztva, és fontos, hogy a hat kérés között előkelő helyen szerepel a kenyér mint táplálkozási forrás. Amikor azt mondjuk, hogy mindennapi kenyerünket add meg nekünk, ebben benne van az is, hogy az elegendőt. Se kevesebbet, se többet! És nem azt mondjuk, hogy az én mindennapi kenyeremet, hanem a mienket, így közben azokra is gondolhatunk, akiknek talán nem jut. Hiszen van, ahol nem magától értetődő, hogy van kenyér az asztalon, tehát van ennek egy közösségépítő jellege is. A reformátusoknál, eltérve akár az ortodox, akár a katolikus testvéreinktől, más értelmezést is kap. Az úrvacsorában jelenik meg még hangsúlyosabban a kenyérnek és mellette a bornak mint két alapvető táplálkozási forrásnak a kiemelt szerepe, valamint annak az átvitt üzenete, hogy abban a falat kenyérben Krisztus testére, abban a korty borban pedig Krisztus vérére gondolunk, ami mint jelkép is közösséget formál. Magyar nyelvünk szépen rá is játszik erre: ha a kettőt – Krisztus testét és vérét – magunkhoz vesszük, akkor benne testvérek leszünk, ha nem is vér szerint, de Krisztusban lelkileg mindenképpen. Remélem, sokan így gondolnak az úrvacsorára, az úrvacsorában lévő kenyérre és borra.

Térjünk vissza a hálaadáshoz! Mennyire jellemző, divatos manapság hálát adni? Mindennapi dolgainkban látjuk-e az örömet?

Magyar vagyok, és ránk, magyarokra mondják, hogy hajlamosak vagyunk panaszkodni, hajlamosak vagyunk az önsajnálatra.

Sőt, sírva vigad a magyar!

Így van, általános emberi megfigyelés ez, és jómagam is tapasztalom: ha két ember találkozik egymással, akkor általában arról szoktunk panaszkodni, hogy mi nem működik jól az életünkben. Kevésszer beszélgetünk arról, hogy bármilyen élethelyzetben is vagyunk, meg tudjuk-e látni azokat az apró, piciny örömöket vagy örömforrásokat, amelyek meg tudják szépíteni életünket. A mai világban arra nevelnek bennünket, hogy „valósítsd meg önmagad”, „meg tudod csinálni”, amit ha jól értelmezünk, akkor nincs velük semmi baj. A probléma abban van, hogy elveszi a fókuszt Istenről, és magunkra irányítja. Aztán pedig úgy gondolkodunk, hogy én kelek fel reggel, én dolgozom egész nap, hogy aztán kapjak érte fizetést, amiből kenyeret vásárolhatok. Ha itt leragadok, akkor nem is tudom értelmezni azt, hogy mi az, hogy hálaadás!

Nevezhetjük ezt egyfajta énközpontúságnak?

Igen, mindenképpen. Nem értjük, hogy miért kellene nekünk hálát adnunk valakinek, amikor mindent mi tettünk. Az a hívő keresztyén ember, aki tudja, hogy tulajdonképpen az egész élete Krisztus kezében van, jó és rossz, eső és aszály, étel és ital, az az ember tudja – ahogy a Heidelbergi káté ezt szépen megfogalmazza –, hogy mindenért hálaadással tartozik. Ez az ember tud hálát adni azért is, ami teljesen természetes. Például a mindennapi kenyérért az asztalon. Ez egyfajta magatartás, lelkület, és tudjuk erre nevelni magunkat. Az elején egy kicsit nehezebb, de aztán annyira beépül az ember tudatalattijába, hogy teljesen természetes lesz az, hogy hálát adjon akár a házastársáért, az életéért vagy a munkájáért is.

Növények, zöldségek, gyümölcsök, de a kalászosok életében is van egy adott folyamat, aminek a végén – ha Isten is úgy akarja – a gazda szembesül a jó terméssel, ami egyfajta záróakkord is. A termény betakarítását a legtöbb nemzet hálaadással ünnepli. Mi jellemző Túrterebesen, valamint a Túrterebesi Református Egyházközség életében?

A képhez hozzátartozik, hogy Túrterebes többségében katolikus svábok lakta település, ahol öröm volt megtapasztalni, hogy a hitet szépen aprópénzre lehet váltani az emberek mindennapi életében és gondolkodásában. Azt tapasztaltam, hogy ez jelen van akár olyan istentiszteleti elemekben, amelyekben kérik Isten gondviselését a termésre, az időjárásra és minden másra. A hála is megjelenik az életükben. Sok helyen az úrasztalra szánt kenyeret például a településen termett búzából sütik, vagyis nem megvásárolják azt a kenyeret az üzletből, hanem ők maguk sütik meg. Ha nemcsak Terebesre gondolok, hanem az egész vidékre vagy Partiumra, akkor ott van a falugazdászok egyesülete, amelyik minden évben Magyarok kenyere címen felhívást intéz a gazdákhoz, hogy ki mennyivel tud hozzájárulni a saját terményéből, és azt adja be a közösbe. Ennek az az egyik gyümölcse, hogy például most vasárnap, szeptember elsején Túrterebesen és a Hegyen is ezen gazdászok összeadott gabonájából sütött, nemzeti színű szalaggal átkötött kenyerek fognak ott díszelegni az asztalon. Hiszem, hogy a gazdák így még inkább a magukénak érzik ezt, és ez is kifejezi nemcsak a reformátusok, hanem az egész magyarság egységét.

Varga Tamás Sándor lelkipásztornak milyen szerepet tölt be az életében a kenyér, a maga látható és kevésbé kézzelfogható oldalával, illetve miért hálás?

Hálás vagyok az Úrnak azért, mert mellém rendelt egy segítőtársat. Hiszem azt, hogy ez nem egy egyemberes munka, bármennyire is úgy gondolunk rá, hogy a lelkipásztor önmagában vezeti az egész gyülekezetet, hiszen egy éve már segítőtársat rendelt mellém feleségem, Eszter személyében. Mivel látta, hogy a munka meghaladja az erőnket, ezért most úgy gondolta, hogy küld még egy segítőtársat a családunkba, és várjuk jövő év elejére az első gyermekünk születését. De ha kilépek a családi körből, akkor azt mondom, hogy rendelt mellém szám szerint 142 lelket, hiszen ennyien vannak a református gyülekezeti tagok Túrterebesen és a Szőlőhegyen, akikkel közösen végezhetjük ezt a munkát. Személy szerint mindannyiukért hálás vagyok. Azért is, mert tanítanak, nevelnek, néha visszafognak, motiválnak, és ez az egész csokorba szedve ad hálára okot.

Sokan talán leszólják a mai fiatalságot, mondván, hogy micsoda generáció, mit lehet tőlük várni, milyen világot fognak építeni. Én egy kis közösségben vagyok, tizenkét tagot számlál az ifjúsági csoportunk, amiben vannak reformátusok, római és görögkatolikusok, és azt látom, hogy ha foglalkozunk velük, ha átadjuk nekik ezeket az értékeket, ha elmondjuk nekik, hogy mit ünneplünk, miért ünneplünk, ha elmondjuk, hogy kinek adhatunk ezért hálát, akkor ebben egy olyan csodálatos erő van, amelyre azt mondhatom, hogy nyugodt vagyok a jövő szempontjából, mert a mostani fiataljaink fognak tudni jövőt építeni, át fogják tudni hagyományozni mindazt, amit tanultak tőlünk. Még ha most úgy tűnik, hogy talán nem is figyelnek oda, hiszem azt, hogy az Isten mindannyiukban munkálkodik, és az a kis búzaszem, amit az Igébe becsomagolva a szívükbe, lelkükbe rejtünk, az harminc-, hatvan- vagy százszorosan fog teremni.

A mindennapi kenyér? Olyan családból származom, ahol a nagymamák még maguk sütötték a kenyeret a kemencében. Amikor ránézek az asztalunkon lévő kenyérre, akkor mindazt, amit elmondtam, és mindazokat, akikről beszéltem, ott benne látom. Látom a hagyományokat is, amit én kaptam a nagyszüleimtől. Érzem a súlyát annak, hogy most a generációnkban én vagyok az, aki ezt továbbviheti, továbbadhatja, és a jövőre nézve az is egyfajta felelősségként ott nyugszik a szívemben vagy akár a vállamon, hogy a gyermekem tudni fogja-e majd azt, hogy mit jelent az a kenyér, akár a fizikai valójában, akár a lelki valóságában. És tudja azt, hogy amikor a kenyérre ránéz, akkor eszébe juthat a családja, eszébe juthat az Istene, mindaz, ami egyetlenegy szóban vagy egyetlenegy táplálékforrásban az egész életét jellemzi.

– Nekem az új kenyér ünnepe az hálaadás. Hálaadás az elmúlt évekért, amit kaptam a Jóistentől, és egyben mindig egy újabb ajándék, mert hatvanéves elmúltam, ami egy újabb ajándék – hangsúlyozta az ünnepi istentisztelet után Kornis Ágnes, a gyülekezet gondnoka. Hozzátette: nem sok fiatal vett részt a mostani alkalmon, de meglátása szerint napjainkban a fiatalabb generációhoz tartozóknak az új kenyér ünnepe a megújulást és a jövőbe vetett hitet jelentheti.

– Hogy mit jelent nekem az új kenyér ünnepe? Elsősorban azt, hogy az Úristen megtartotta az életünket, és megéltük ezt a 2024-es esztendőt békességben, hogy itt lehetünk, és Ugocsának ebben a kis gyülekezetében ez a közösség élni, megmaradni akar – emelte ki Szerémi István gyülekezeti tag, hangsúlyozva, hogy ékes bizonyíték minderre, hogy ez a templom hirdeti Isten nagyságos dolgait. – Ez a mi reménységünk, hogy az Úristen erőt, kitartást ad nekünk, és velünk van a küzdelmeinkben – tette hozzá.