A trianoni tragédiánkról

Ugyanis 1920. június 4-én iratták alá velünk azt a szégyenletes békediktátumot, amely elragadta tőlünk hazánk területének mintegy kétharmadát, idegen uralom alá kényszerítette országunk lakosságának kétharmadát, a magyarság harmincöt százalékát. Wass Alberttel szólva mi is „mély meghatottsággal és fájdalmas aggodalommal” emlékezhetünk erre a nemzeti sorstragédiánkra. Tesszük ezt lelkünkből fakadó következetességgel, mert ezt a tragédiánkat nem akarjuk, de ha akarnánk, se tudnánk elfelejteni.

A probléma gyökerei egészen mélyre nyúlnak vissza. Pár évvel ezelőtt az Osztrák Televízió interjút készített velem a migráció ügyében. Némi rosszallással tette fel az interjú osztrák készítője a kérdést, miért ellenezzük mi olyan határozottan az idegen néptömegek beáramlását. Elmondtam, hogy a XVI. században „vízum nélkül” meglátogattak bennünket a törökök, és ittlétük végzetes hatással volt hazánkra. Amikor bejöttek, országunk lakossága négy millió volt, mint akkor Angliáé. Másfél évszázados itt tartózkodásuk alatt hazánk lakossága a felére apadt, amig Anglia lakossága megduplázódott. Ezt hozta számunkra a török hódoltság, amelynek megszűnése után, illetve részben már alatta hatalmas méreteket öltött a horvátok, románok, szerbek beáramlása, majd a németség betelepítése, illetve a szlovákság délre vonulása. Így vált Magyarország soknemzetiségű országgá. Ez volt az ürügy hazánk szétdarabolásához, hogy azután több soknemzetiségű állam szülessék Magyarország romjain.

Az I. világháborút győzelemmel lezáró nagyhatalmak békeszerződésnek nevezték a magyar fél elé tárt követelménysort, de erre semmi alapjuk nem volt, ugyanis a szerződés elvileg egyenrangú felek közös megállapodását rögzíti. Ebben az esetben erről szó sem lehetett, hiszen Magyarország képviselőit meg sem hívták a béketárgyalásra. 1920. januárjában kész és megmásíthatatlan dokumentumot tártak Gróf Apponyi Albert elé, akinek logikus és alapos ellenérveit bár meghallgatták, de a legkisebb mértékben sem vették figyelembe. 1920. január 16-án Párizsban elmondott beszédének legelején Apponyi gróf előrebocsátotta: „a békefeltételek hazánk számára módosítások nélkül elfogadhatatlanok.” A magyar küldött sajnos hiába apellált „ a nemzetközi igazságosságnak, a népek szabadságának nagy és nemes eszméjére.” A győztes hatalmak képviselőinek nem volt fülük ennek meghallására, úgy vélték ez a valóban nemes eszme a magyarságra nem vonatkozik. Hiába hangoztatta Apponyi gróf, hogy „nem titkolhatjuk el megdöbbenésünket a békefeltételek mérhetetlen szigorúsága miatt.” Hivatkozott arra is, hogy más nemzeteket – bolgárokat, németeket, osztrákokat – is sújtanak a Párizs környéki békediktátumok, de egyiküknek sem kell elszenvednie „a nemzet létét érintő területi változtatásokat.” Kénytelen volt kijelenteni, hogy a ránk kényszerített békediktátum „ítélethozatal Magyarország ellen.” Sajnos sem Apponyi gróf legendás ékesszólása, sem logikus érvei nem voltak képesek megakadályozni az előre meghozott ítélet végrehajtását. 1920. június 4-én délután fél ötkor, a kikényszerített aláírás időpontjában nemzeti gyász uralta Magyarországot. Leállt a közlekedés, megszólaltak a különböző egyházak harangjai, a nemzet egésze a szó szoros értelmében siratta, gyászolta az igazságtalanul elszakított országrészeket.

A Horthy Miklós kormányzó nevéhez fűződő kis híján negyed évszázados korszak legfőbb külpolitikai törekvése természetesen a gyalázatos békediktátum revíziója volt. A politikai elszigeteltségből olasz segítséggel megvalósított kitörés után is csak a fasizálódó Itália és a náci Németország mutatott megértést a magyar revíziós törekvések iránt. Az angol sajtómágnás Lord Rothermere sikertelen kísérletétől – „Justice for Hungary!” – eltekintve kizárólag német és olasz segítségre támaszkodhatott Magyarország revíziós törekevése. Az etnikai viszonyoknak megfelelő bécsi döntések részleges sikereket hoztak – a Felvidék déli peremének és Észak-Erdélynek visszakerülése –, ezeket azonban a II. világháborút lezáró békerendszerek kíméletlenül elsöpörték, sőt még bizonyos súlyosbításokat is hoztak.   

Gróf Cegei Wass Albert így szólt 1970. június 4-én, az Amerikai Egyesült Államokban tartott, a számunkra katasztrofális békediktátum aláírásának 50. évfordulóján így értékelte a Trianon előtti Magyarország szerepét: „egyedül a magyarság volt képes arra, hogy fönntartson egy olyan országot, amelyben mindenki azon a nyelven beszélt, amelyiken akart, mindenki ápolhatta saját kultúráját, mindenki egyenlő eséllyel indult az életnek.” Ennek az állapotnak vetett véget Trianon tragédiája. az Erdélyben felnőtt Wass Albert teljesen reális hangon szólt az így előállt helyzetről, arra biztatott mindannyiunkat, hogy „legyünk olyan magyarok, akik méltók vagyunk a történelmi múltra, … legyünk egy cél és egy akarat.!” A győztes hatalmak képviselőinek sem 1920-ban, sem 1970-ben nem volt fülük ennek meghallására.       

A kommunista uralom alatt itthon beszélni sem volt szabad Trianon tragédiájáról, mert a hatalom úgy vélte, a proletár internacionalizmus erre a problémánkra is megoldást jelent. Óriási tévedés volt, ugyanis az elszakított területeiken berendezkedő „utódállamok” az internacionalizmusból valahogy csak a nacionalizmus fogalmát jegyezték meg, abban aztán nem volt hiány, sőt ez a helyzet alapvetően napjainkra sem változott, jóllehet a Párizs környéki békerendszer által életre hívott „utódállamok” közül már sem Csehszlovákia, sem Jugoszlávia nem létezik!

Ma már szerencsére nem tilos erről a nemzeti sorstragédiánkról szólnunk. Magam is úgy vélem, sőt hittel hiszem, hogy a megrablott nemzetnek ősi és elidegeníthetetlen joga, hogy világgá kiáltsa csillapíthatatlan fájdalmát. Tegye azt akkor is, ha a világnak láthatóan nincsen füle e fájdalmas jajkiáltás meghallására, mert saját gondjaival van elfoglalva! Mert ő sem vétlen nemzeti kisebbségek ügyében, neki is megvannak a maga szégyenfoltjai! Értem ez alatt a baszkok és a katalánok helyzetét Spanyolországban, a baszkok, a bretonok és az oxitánok helyzetét Franciaországban, a walesiek helyzetét az Egyesült Királyságban, és még Dél-Tirolról nem is szóltam.