„Nemcsak mások vagyunk, de egyek is, hisz lelkünk nem lehet gúzsba kötni" – június 4-én Varga Tünde lelkipásztor osztja meg velünk gondolatait. Olvassák végig a nemzeti összetartozásról szóló sorozatunkat!
Trianon következményei száz év után is hatással vannak az életünkre. Meglátjuk bennük Isten munkáját is? Június 4-re készülve magyarországi és határon túli reformátusokat kérdeztünk arról, hogyan élik meg a nemzeti összetartozást.
Tízéves lehettem, amikor először jártam Budapesten. Egy kopott, kissé homályos fotó őrzi annak a napnak a nyomát, ahogy szorongó, kisdiákos tisztelettel állunk öcsémmel a Parlament előtt. Bámultam az ég felé kibukó kis fiatornyok csipkéit, a kupola betakaró monumentális oltalmát nézve, és az a gyermeki kérdés motoszkált bennem: a miénk? Akkor, azt hiszem, az épületet szemlélve, valamit megéreztem abból, hogy mi magyarok, hatalmas dolgokra lehetünk képesek.
Aztán éreztem azt is, szavalóversenyeken, ahogy a „porondon” én és a vers egyek lettünk, nyelvem olyan árnyalatokkal és finomsággal képes kifejezni a lélek kínjait, rezdülő örömeit, kérdéseit Nemes-Nagy Ágnes, Mikola Anikó, Tompa Mihály, Mécs László, Pilinszky János szavain keresztül, aminek élménye már szavakon túli lételemünk. Balassi, Blaha, Csontváry, Jókai, Klapka, Madách, Márai, Mikszáth, Tompa és Kaszás különösen is a mi szülötteink lettek, határokon kívül rekedt szülőházukkal, de határokon átívelő elragadó lényükkel, kiapadhatatlan szavai(n)kkal, életérzései(n)kkel, történetei(n)kkel. Nekünk kívül rekedve fontosabb lett, hogy tudjuk kik is vagyunk.
Trianon számomra kiskamaszként abban volt megfogható, hogy amikor Magyarországra kerültem gimnáziumba, otthon a furcsa magyar, itt pedig „szlovák” lettem. Ebben az örök kettős létben kellett megtalálnom identitásom szilárd alapjait. Nem értettem ezt az idegenkedő más érzést, ami szétszakítottságunkból fakad. Fiatal felnőttként is más volt az ünnepek íze otthon, mint itthon.
Aztán megtapasztalhattam azt is, hogy a táncházban magyar táncokat ropva mindenki egy. Együtt lélegzünk, együtt reptetjük lépteink, a körben, a párban, népzenénk vérünket mozgató dallamkincsére: „egy pár lány, két pár lány, fekete- piros, fekete táncot jár a járda szöglete”. Lelkészként is elmosódtak, feloldódtak a befogadottságban a szolgálatban az addig fájdalmas határok. Elkezdtem érezni: már nemcsak mások vagyunk, de egyek is, hisz lelkünk nem lehet gúzsba kötni.
Mindig nagy szeretettel találkozom ízes „határon kívüli” cinkos testvérségünkkel, és ilyenkor nincs szívzörej többé. Amint egymást gazdagítjuk, csak öröm és hála van. Hála van az asztal körül, ami nem szétszakító döntések színhelye, hanem együtt táplál és ad kitörölhetetlen örömöket az ünneplő társaság berkeiben.
A békét diktálni nem lehet, de lehet engedni, hogy ne győzzön le minket békétlenségünk, észrevenni, hogy mennyi mindent adhatunk egymásnak. Isten végigvezetett ezen a folyamaton: megláthattam és tapasztalhatom minden nap mivel ajándékozott meg engem, bennünket magyarságunkban, s ez egy végenincs történet.
A szerző a budai gyülekezet beosztott lelkipásztora.