Visszatért a nagyenyedi Bethlen-kastély

A középkorban szászok és magyarok által lakott mezőváros koronaékszere a középkori vártemplom és annak egyik ékessége, a Bethlen-kastély. Ez az épület hallgatagon figyelte a Kollégium épülését, a város fejlődését, a téli zsinatolást és az enyediek szórakozását. A nehéz időkben, 1940–1945 között a magára maradt Dél-Erdély magyarsága innen, az irodaházzá átalakított épületből merítette a megmaradás reményét, ez volt akkor Erdély politikai-oktatási-gazdasági szíve. Éppen ezért számít mérföldkőnek, hogy a bukaresti Restitúciós Bizottság a romániai magyar egyházakat érintő többrendbeli jogcsorbítása után olyan épületet szolgáltatott vissza, amelyik 1564-ben a református egyház születésénél is bábáskodott.

Kevés olyan épület van, amelyről elmondhatjuk, hogy Erdély történelmi sorsát meghatározó események tanúja lehetett. A Bethlen-kastély ilyen. 1437-ben itt leltek menedékre az őket ostromló nemesség elől a lázadó Budai Nagy Antal és társai. 1447-ben a várkastélyban időző Hunyadi János innen keltezi egyik adománylevelét, és 1551-ben itt volt magyar kézben utoljára a Szent Korona, mielőtt a Habsburgok birtokába került.

Kastélya őrzi Dávid Ferenc református püspökké választásának mozgalmas történetét és a protestantizmus etnikai törésvonalak mentén való erdélyi osztódását. 1629-ben Bethlen Gábor fejedelem az épületet az egyháznak adományozza. A református oktatás Nagyenyedre költözésével 1662 októbere után az erdélyi magyar értelmiség itt pallérozza elméjét. 1704 gyászos virágvasárnapján, március 14-én Tiege labanc ezredes ágyúit a kastély kapuinak szegezte. Ekkor vonul vissza „Behemótnak” nevezett falai alól Pápai Páriz Ferenc professzor vezetésével a diákság a Kollégiumba és a pusztulásba, amelyből kitörve „a nagyenyedi két fűz” segítségével egyszerre vállalták a hősi halált és a közösségmegtartó küzdelmet.

Miután Észak-Erdély visszakerült Magyarországhoz, Gyulafehérvár a dél-erdélyi katolikus magyarok, míg Nagyenyed a református egyház szellemi központja lett. A kastély termei benépesültek, és 1940–1945 között Erdély egyházait, gazdaságát, közművelődését és megmaradását szolgálták. 1948-ban államosították, és városi történelmi múzeummá alakították. Itt tárolták és állították ki gondosan recenzeálva a román történetírás szempontjából elfogadható anyagokat.

A kastély körüli események és maga a kastély is három jelentős irodalmi művet ihletett. Jókai A nagyenyedi két fűzfa című művében emlékezett meg a hősi halált halt, majd a Kápolnadombon eltemetett bátor diákokról. Móricz Zsigmond az Erdély-trilógiájában írta le a kastélyban időző Izabella királyné búcsúját Erdélytől.

Apafi Mihály fejedelem 1662-ben döntött a kollégium átköltöztetéséről, ezután vásárolták meg a kastéllyal szemben levő Váradi-féle házat oktatási célra. Emellett igénybe vették a Bethlen-kastélyt is a vártemplom udvarán levő református paplak helyén levő házakkal együtt.

1940 után a Bethlen-kastély a dél-erdélyi magyarság irodaházává változott. Nagy Ferenc tövisi lelkész, dél-erdélyi református püspökhelyettes innen látta el egyházszervező munkáját. Mintha a kastély évszázados védelmét keresték volna a népművelést, erdélyi gazdasági életet szervező, könyvkiadást működtető magyar szervezetek is. Az addig kihasználatlan komor, vaskos falú irodái élettel telítődtek meg. Az új dél-erdélyi magyar irodalmi élet (Szövetkezés, Erdélyi Gazda) Kacsó Sándor által irányított logisztikai központja lett a kastély. 1943-ban Méliusz József a Sors és jelkép című, dél-erdélyi utazási élményeiről szóló könyvében így ír a kastély lakóiról: „A Maros-parti városból irányította Szász Pál munkatársaival, köztük Kacsó Sándorral, a dél-erdélyi magyarság önvédelmi harcát, melynek során megtanulta már a magyar betű, a magyar szó s általában a magyar szellemi élet rendkívüli fontosságát.” A magyar megmaradásban való kitartó küzdelmük miatt 1945 után az erdélyi értelmiségieket internálták, köztük a nagyenyedi Burgban tevékenykedő Kacsó Sándort, Horváth Zoltánt és Vita Zsigmondot is. A zsilvásárhelyi (Târgu-Jiu) táborba 1944. szeptember 18-tól 1945. június 21-ig több enyedi értelmiségit is internáltak. Így került politikai rabokat kivégző fogolytáborba Elekes Viktor, Jarosievitz Zoltán, Nagy József, Nagy Mihály, Nagy Miklós, Vass Albert, Szigeti Béla, Füzi Sándor, Tövissy Géza, Unghy Mihály, Hámorszky Rezső, Berkessy Kálmán is, akiket a velük raboskodó Vita Zsigmond „nemzetiségünk kiválasztott bűnbakjainak” nevezett. Közülük is kiemelkedő személyiség a Bethlen-kastély szürke eminenciása, a mártírhalált szenvedett marosszentimrei és kollégiumi főgondnok, gáldtői földbirtokos, dr. Szász Pál.

A múzeum létrejötte szorosan összefügg a nagyenyedi oktatás 1662 óta észlelhető és a 18. században divattá vált igyekezetével, amely során a tanárok, jótevő adományozók és diákok előszeretettel gyűjtöttek ásványokat, ritka növényeket vagy állati fosszíliákat. Az intézmény hivatalos megnyitásának éve 1796. Alapítója Benkő Ferenc, aki J. F. Cmelin, Linné munkatársának tanítványa volt. Sajnos 1849 januárjában a városra törő mócok ostromgyűrűjében a gyűjtemény java elpusztult.

Az utolsó, még akkor egyházi tulajdonban levő gyűjtemény rendszerezése 1947 augusztusában történt. Ekkor Kós Károly vizsgálta át a Természettudományi Múzeum néprajzi állományát, és a nagyon értékes gyűjtemény megóvását-népszerűsítését illetően fontos ajánlásokat fogalmazott meg. 1948-ban a gyűjtemény anyagát a befogadó épületekkel, a kastéllyal együtt államosították. A kommunizmus időszaka leginkább a régészeti részt gazdagította új ásatási anyagokkal vagy a dákó-román kontinuitást „igazoló” tárlatokkal.

Az épület és a gyűjtemény visszaszerzésének bonyolult pere 1991 után kezdődött, amikor a romániai jogszolgálttás lehetővé tette az államosított ingatlanok visszaigénylését. Az Erdélyi Református Egyházkerület a nagyenyedi Bethlen Gábor Református Kollégium jogutódjaként és mint egykor a városban székelő és telkeket-épületeket birtokló egykori tulajdonos élt törvény adta jogával. A Bethlen Kollégium, a Bethlen utcai tanári lakások, a dokumentációs könyvtár visszakerült a jogos egyházi tulajdonba. Pár éve a kollégium épülete a város és az Erdélyi Református Egyházkerület együttműködésével, uniós támogatással megújult.

A Bethlen-kastély visszaszerzésének pere azonban nehézkesen haladt. Az egyház több pert is indított a műemléképület visszaszolgáltatásáért. A végeredmény kétséges volt, miután az államosított egyházi ingatlanok visszaszolgáltatása 2014 után gyakorlatilag leállt, sőt, már átadott épületeket is visszaállamosítottak (Mikó, Batthyaneum). A Zilahi Református Kollégium visszaszolgáltatási ügyében botrányosnak nevezhető, református püspököket okirathamisítás vádjával kihallgató peres folyamat közben született meg a döntés a Bethlen-kastély visszaszolgáltatásáról eredeti tulajdonosának, a református egyháznak. Ez kivételes eseménynek számít a nagyszámú elutasított vagy soha nem is tárgyalt visszaszolgáltatási ügyiratcsomók árnyékában.

A jogi döntés ugyanakkor nem vonatkozik a természettudományi és történelmi gyűjteményekre, ezeket külön kell visszaigényelni. Az Erdélyi Református Egyházkerület az 1948-ban, az államosítás előtt készült leltárok alapján 14 ezer tárgyat igényelt vissza. A bukaresti Restitúciós Bizottság vonakodott a történelmi értékű tárgyakat visszaszolgáltatni, ezért külön fellebbviteli per indult. A dolgot nehezíti, hogy annak ellenére, hogy az épületeket és az azokban levő leltári anyagokat egységesen államosították, mégis egyenként visszaigényelni, ezért a visszaigénylő per jelenleg is folyamatban van. Pozitív bírósági döntés esetén létrejöhet egy regionálisan, sőt országosan is fontos történelmi–néprajzi, református tulajdonú múzeum. Ezzel a visszakapott épületeket újra betöltő kiállítási anyaggal a Bethlen Gábor Református Kollégium tovább folytathatja reformátusságunk hite és nemzetisége érdekében zajló, immár 400 éves küzdelmét.