A bárány azért fordul hátra, hogy kövessük

Nemrég adta át a Magyar Református Szeretetszolgálat (MRSZ) vezetését, de nem pihent sokáig, pár napja érkezett haza Kenyából. Mit csinált ott?
Egy nemzetközi szervezet, a Christ for All Nations (Krisztus Minden Nemzetnek) missziójával voltam Kenyában. Hetvenhárman indultunk Nairobiba, a kenyai fővárosba, azután én egy tizenkét fős csoportba kerültem, amelyik egy másik városban, Meruban hirdette az evangéliumot fiataloknak és gyerekeknek. Két hét alatt összesen több mint félmillió gyerekkel találkoztunk, a mi csapatunk ebből körülbelül hatvanezer fiatalnak vitte el az evangéliumot. Kenya egyébként egy nagyon szegény ország, az egy főre jutó bruttó hazai termék (GDP) a tizede a magyarországinak. Még Nairobiban kimentem az utcára az európai szintű szállodából a szomszédos nyomornegyedbe, nagyon éles volt a kontraszt. Megláttam egy nagy cirkuszi sátrat, aminek az oldalán egy régi, evangelizációt hirdető molinó volt, majd megjelent egy fiatalember, aki elmondta, hogy ő a lelkész, és itt szokták tartani az istentiszteleteket. Beszélgettünk kicsit, majd beleegyezett, hogy elkísér a szegénynegyedbe. Azt láttam, hogy hiába dolgozik mindenki éjjel-nappal, akár másod-harmadállásban is, amit keresnek, az kevés az élethez. A hotelunk biztonsági őre például napi tizenkét órában dolgozik, havonta összesen négy napja szabad, és így keres száz dollárt. Úgyhogy teljesen más életet élnek, mint mi, viszont kevesebbet panaszkodnak.

Milyen foglalkozásokat tartottak a fiataloknak?
A megfelelő döntések meghozataláról beszéltünk, elsősorban történeteken keresztül, aztán ezekkel át is kötöttünk az evangéliumra. Elmondtuk, hogy miért is jött Jézus, és aztán arra hívtuk a fiatalokat, hogy aki úgy érzi, hogy szeretné megbánni a bűneit és Jézushoz térni, annak erre most lehetősége van, és együtt imádkoztunk ezért a megtérésért.

Hogy talált önre ez a szolgálat? Hogyan került Kenyába?
A feleségem adta a kezembe Reinhard Bonnke, a Christ for All Nations alapítójának életrajzi regényét, és ahogy elolvastam, éreztem, hogy itt van valami olyan szolgálat, ami az életemnek teljesebb értelmet adhat nyolc és fél év szeretetszolgálat után. Már kisgyerekként elhívást éreztem, hogy segítsek az afrikai éhező gyerekeknek. A könyv olvasása után jelentkeztem egy nagyváradi képzésre, és éreztem, hogy kiteljesedik ez a gyerekkori elhívás, igaz, most elsősorban nem testi, hanem lelki kenyérről volt szó. Nagyon fontos, amit a szeretetszolgálat és a Jobbadni Nonprofit Kft. csinál, hogy segít és munkát biztosít hátrányos helyzetű embereknek, de ennél csak egy fontosabb van, hogy a Megváltóról beszéljünk. Most elég erős hívást érzek arra, hogy missziói területen dolgozzam, és a cselekedetek után inkább a szavakról szóljon az életem. Kenyában több mint tizenötezer fiatallal, gyerekkel találkoztam és tettem tanúságot napi szinten Krisztusról, most itthon is keresem a módját annak, hogy beszélhessek az embereknek arról, hogy nemcsak egy vallási rítus, ha összekötöd az életed Istennel, hanem egy örömteli folyamat. Nem az a lényeg, hogy meg vagyunk-e keresztelve, konfirmálunk vagy más szertartásban részt veszünk-e, hanem hogy legyen személyes, élő kapcsolatunk Jézussal. Ha pedig valakivel élő kapcsolatom van, az azt jelenti, hogy megosztom vele minden örömömet és bánatomat. Valahogy most a velejéig megértettem, mit jelent engedelmesnek lenni és nem a saját elképzelés szerint élni az életet. Most nagyon keresem, hogy merre tovább, és nem szeretnék ebben már okos lenni. Elég sokat voltam már okos az életem során, és mindig döcögősen működött, most már szeretnék engedelmes lenni és hallgatni az Úr hívására és iránymutatására. Ha a munkám nem is az evangélium hirdetése lesz, a szenvedélyem biztosan.

A lelkészképzésen is gondolkodott?
Nem hiszem, hogy ez 47 évesen időszerű lenne, egy kicsit öreg lennék, mire elvégzem a teológiát, illetve azt sem tartom valószínűnek, hogy gyülekezeti lelkipásztor legyek. De egyházunk szerint egyetemes papság van, ahhoz, hogy valaki beszélhessen Istenről, Jézusról, az ő Szentlelkéről, ahhoz nem kell teológiát végezni.

Az isteni kapcsolat családi örökség, vagy útközben talált önre?
Ez mindig egy dilemma volt bennem, hogy jó-e, ha az ember az anyatejjel együtt és a felmenő generációkon keresztül kap egy impulzust Istenről és lát jó példákat, mert ennek lehet árnyoldala is, ha az ember végignézi, ahogy a szülei, nagyszülei csetlenek-botlanak Isten színe előtt. De végülis teljesen mindegy, hogy az ember hogy találkozik Istennel, a lényeg a személyes kapcsolat. Nálam ez úgy alakult, hogy a nagyapám református lelkész volt, és nem volt olyan alkalom, hogy ha csak egy negyedórára is találkoztunk, akkor ne beszélt volna Istenről és az ő szeretetéről. Ugyanígy volt ez a szüleimmel is: az esti meséknek, napközbeni beszélgetéseknek ez része volt. Viszonylag korán személyes találkozásom volt Istennel és Jézussal mint Megváltómmal, de aztán óriási vargabetűket írtam le, merthogy nem elég ismerni, hanem kapcsolatban is kell lenni vele. Ismertem én őt, csak nem mindig voltunk kapcsolatban. Aztán egyre nagyobb teret kapott, és azt látom, hogy minél nagyobb teret kap, annál teljesebb és egészebb az életem, és ez nem függ semmilyen külső tényezőtől vagy feltételtől.

Egyébként hogy jut eszébe egy kisgyereknek, hogy az afrikai gyerekekért aggódjon?
Gondolom, hogy a híradásokból hallhattam róla, hogy az afrikai gyerekeknek mennyivel rosszabb, mint nekünk. Emlékszem egy UNICEF-es matricára is, ami valahogy a bátyámon keresztül került hozzám. Eddigre egyébként már volt egy perselyem, amiben a zsebpénzemből gyűjtöttem a leprásoknak is, mert a nagyszüleim sokat szolgáltak a lepramisszióban. Nagyapám rendszeresen járt Vácról Budapestre nyolcvan felett is a missziós alkalmakra, nagymamám pedig otthon horgolta a fáslikat a betegeknek. Egy ilyen talajra hullott az a mag, hogy hallottam, hogy Afrikában nagy az éhínség, és éreztem, hogy ez igazságtalan, és ha nagy leszek, akkor ezen változtatok. Ezek gyermeki világmegváltó gondolatok, de aztán rájöttem, hogy nem kell megváltani a világot, hála Istennek. Szó szerint.

Ezek az impulzusok indították arra, hogy a szociális, szeretetszolgálati terület felé induljon el?
Érdekes, ahogy beszélünk, most jut eszembe, hogy a refis éveim alatt, a gimnázium közepe tájékán elég határozottan azt gondoltam, hogy a teológiát választom és lelkipásztor leszek, aztán ez cserélődött le a negyedév során arra, hogy inkább a szociális tanulmányok irányába megyek, és végül is szociálpolitika szakon végeztem, gyermek- és ifjúságvédelem specializáción, Debrecenben. Aztán néhány piaci és nonprofit szervezet után, 2017-ben kerültem a szeretetszolgálathoz mint szociális szakember, és ez fordult most egy kicsit vissza megint a lelki irányba.

Azért nem ugranám át teljesen ezt a nyolc és fél évet. Amikor az MRSZ-hez került, majd annak a vezetője lett, akkor az egy sokkal kisebb szervezet volt, ma pedig több száz ember dolgozik a szeretetszolgálatnál. Milyen volt ezt végigkísérni?
Ez egy óriási vesszőfutás volt, erőltetett menetet diktáltam mind magamnak, mind a munkatársaimnak, minden lehetőséggel éltünk, ami elénk jött, minden területre beléptünk, ahol azt gondoltuk, hogy van keresnivalója a Magyarországi Református Egyház legnagyobb karitatív szervezetének, és mostanra hatszáz főnél is többen dolgozunk a szeretetszolgálatnál. Ez rendkívül megerőltető volt fizikailag és lelkileg is, az egészségemre, meg szerintem sokak egészségére nem volt jó hatással. Sokszor nem volt szombat, nem volt vasárnap, nem volt este, nem volt dedikált idő a családra, hanem csak a szolgálat, a szolgálat, a szolgálat… Szerintem már sejthetik az olvasók, hogy ez nem vezet jóra, és Istennek nem az az elvárása, hogy hülyére szolgáljuk magunkat. Valahol olvastam egy figyelmeztetést ezzel kapcsolatban: „Tudod, hogy ki fog emlékezni arra, hogy sokat dolgoztál az életedben? – A gyerekeid.” A döntésekben pedig sokszor a saját fejem után mentem, és talán nem imádkoztam eleget, hanem úgy gondoltam, hogy biztos szeretné Isten, hogy segítsünk a szomjúhozók mellett az éhezőknek is, meg az éhezők mellett a fázóknak is, meg a borsodiak mellett a szabolcsiaknak is, a szabolcsiak mellett a hajdú-bihariaknak is, meg itt is legyen raktár, meg ott is legyen teherkocsi, meg itt is legyen egy-egy felzárkózást elősegítő program, meg legyen ösztöndíjprogramunk is, és mindez természetesen a zászlós bárány alatt, nemes céltól vezérelve. Nem gondolom azt, hogy bármelyikre is úgy tekintene Isten, hogy nahát, ez nem helyénvaló, de azért időnként szükség volt arra, hogy a feleségem fékezzen, és feltegye nekem a kérdést, hogy biztos vagyok-e abban, hogy amit tervezek, az Istentől való, és nem csak valamilyen világi ok miatt gondolom azt, hogy erre szükség van. Közben a szervezet óriásit nőtt, és a profizmus felé mozdult el a korai „romantikus” korszakból, amikor lelkesen, de ötletszerűen dolgoztunk. Ha szükséget láttunk, leakasztottuk a kocsikulcsot, beültünk az autóba és mentünk. De ezt nem lehet így csinálni egy hatszáz fős szervezetnél, amelynek átláthatóan és szabályozottan kell működnie.

Megbánt valamit ebből az időszakból?
Talán azt, hogy a munka során nem beszéltem eleget Istenről, vagy ha beszéltem, akkor nem mindig volt összhangban a cselekedeteimmel az, amit mondtam. Illetve azt, hogy bizonyos esetekben magamat és másokat sem kímélve a szolgálatot előtérbe helyeztem, és azt a példát mutattam, hogy az a jó szeretetszolga, aki időt, energiát, családot, egészséget nem kímélve megy és viszi a bárány zászlóját, holott azt várja, hogy kövessük őt. Azért fordul hátra az Isten győztes báránya, hogy nézze, hogy követjük-e őt, nem azért, hogy kikapjuk a kezéből a zászlót és vigyük előtte, őt félretolva, akár vissza se nézve, hogy arra megy-e egyáltalán.

Azért ne csak megbánásról beszéljünk! Van-e olyan emléke a szolgálatból, amire mindig emlékezni fog, vagy amelynél azt érzi, hogy sikerült követni az isteni sugallatot?
Sok pozitív emlékem van. Kaptam a kollégáktól egy kis könyvet, amiben össze van szedve sok olyan, ikonikus esemény, történés, segítségnyújtás, ami mind-mind egy külön helyet foglal el a szívemben. Meggyőződésem, hogy nem véletlenül és nem hiábavalóan jelentünk meg egy-egy újabb szolgálati területen a szeretetszolgálattal. A korábbiakkal csak azt akartam mondani – és most kicsit ki fogom csavarni József történetét –, hogy bár a testvérek gonoszat gondoltak József ellen, de Isten azt jóra fordította. Én nem gondoltam gonoszat, csak nem feltétlenül kértem ki minden döntésnél Isten iránymutatását. Jót akartam, és amit csináltam, azt Isten végül jóra fordította.

A sok munkának pozitív oldala volt, hogy rengeteg helyen volt ott személyesen. Említhetnénk akár a törökországi földrengést, akár Dombostanyát, ahol mindenkihez el akart menni személyesen, akinek csomagot vitt a szeretetszolgálat. Miért érezte, hogy a szeretetszolgálat vezetőjeként személyesen ott kell lennie ezeken a helyeken?
Törökország speciális eset volt: az akkori orvoscsoportunk éppen felbomlott, a kutató-mentő csapatunknak pedig ez volt az első komoly nemzetközi bevetése egy természeti katasztrófánál, és még nem voltak összeszokva. Azért éreztem azt, hogy személyesen is ott kell lennem, hogy ha bármi konfliktus, nehézség adódik, akkor mint első számú vezető rögtön lépni tudjak. Másrészt pedig nekem mindig fontos volt a szeretetszolgálatnál az, hogy legyek terepen, hogy ne veszítsem szem elől, hogy miért és kikért dolgozunk a hétköznapok során. Hogy miért írok pályázatot, ülök le tárgyalni, küldök el ezerszámra e-mailt. Hogy lássam a rászorulókat, és a bőrömön érezzem az ő szükségüket. Dombostanya esetében pedig azt mondanám, hogy utólag látszik, miért volt fontos, hogy ott legyek. Az utolsó helyen egy édesapával találkoztunk, aki egyedül neveli a négy gyerekét és gondoskodik a súlyos fogyatékkal élő unokaöccséről, és így élnek együtt ötven négyzetméteren. Ott a munkakereséssel kilátástalanul küzdő fiának a pozíciómnál fogva rögtön tudtunk felajánlani valami olyat, ami az ő életét addig elképzelhetetlen módon megváltoztathatta, és eljött a szeretetszolgálathoz közfoglalkoztatottnak. Az elképzelhetetlen és a megoldható pedig akkor ér össze, ha találkozunk egymással.

Azt mondta, hogy túl sokat dolgozott. De ha ennél az esetnél korábban hazament volna a családjához, akkor elképzelhető, hogy ez nem történik meg.
Igen, Isten tervei kifürkészhetetlenek, erre nincs jó válaszom.

Otthonról sem zárták ki teljesen a szeretetszolgálatot, fogadtak is be magukhoz rászorulókat. Lehet-e ezt úgy csinálni, hogy az ember csak munkaidőben végzi?
Két ilyen eset volt az elmúlt években. Az egyik alkalommal elvittem a gyerekeimet karácsonykor egy nehéz körülmények között lévő családhoz, hogy lássák, hogy a jólét, amiben élnek, nem természetes, és mások rászorulnak a segítségre. Akiknek nem természetes az, hogy kinyitják a hűtőt, és van benne étel. Csepel külvárosába mentünk, ahol egy lakókocsiban élt egy anya három gyerekkel, de onnan is épp ki akarták lakoltatni őket. Mondtuk, hogy akkor egy időre jöjjenek hozzánk. Ne egy beázó, hideg lakókocsiban töltsék a karácsonyt. Az egy óriási csalódás volt. A feleségemmel nem láttuk, hogy az anya alkoholista, és végig mellébeszélt arról, hogy munkát keres, később meg hogy dolgozni jár. Facebookon indított gyűjtésből még egy ingatlant is segítettünk neki kivenni, amit aztán az első pillanattól kezdve nem fizetett. Végül elköltöztek onnan, de úgy kellett betörnünk az ajtót, hogy kitakaríthassuk a mocskot és a szemetet, amit maguk után hagytak. A második esetnél pedig napok óta állandóan úton voltunk Kárpátaljára és vissza a háború kitörése után, és hallottam, hogy Katona Viktória kollégám valakivel telefonon beszél, hogy egy huszonkét éves lánynak és a háromhetes babájának nincs hol aludnia. Fölhívtam a feleségemet, és teljes egyetértésben jutottunk arra, hogy befogadjuk őket. Rögtön az Igére gondoltunk, hogy aki egyet befogad a kicsinyek közül, az Jézust fogadja be. Ők három-négy hónapig nálunk voltak, aztán hazaköltöztek, de azóta is családtagként tekintünk egymásra, nyáron is voltak nálunk pár napot, és ünnepeken is találkozunk. Mindenesetre ez nem úgy működik, hogy ha valaki az otthonába fogad másokat, akkor ő jól csinálja, aki meg nem, az nem csinálja jól. De ha arra kap az ember hívást, hogy igen, fogadjál be egy csecsemőt meg az anyját, akkor be kell fogadni.

Intenzív időszakban vezette a szeretetszolgálatot. Mikor kezdett el megfogalmazódni önben, hogy szeretne váltani?
Legelőször 2021-ben merült fel bennem az, hogy lemondok. Nagyon ki voltam merülve, így kértem két hónap pihenőidőt 2021 őszére, de erre az adott helyzetben nem volt lehetőség. Kérték, hogy inkább következő tavasszal tartsak hosszabb szünetet, ha szükségem van rá. Aztán év elején kitört a háború, szóval nem volt kérdés, hogy maradok végig dolgozni. Végül tavaly már egészségügyi gondjaim is lettek. Nem félek kimondani, hogy ez a feladat túlnőtt rajtam. Hajlamos vagyok mikromenedzselésre, olyan döntések magamnál tartására, amit jobb, ha egy felsővezető átad másoknak. Ez az óriási létszám és ez a rengeteg szolgálati terület már egy kicsit sok volt nekem, és talán nem is normális, hogy egy ember ennyifelé figyeljen. Óriási felelősség ennyi embernek a jövőjéről folyamatosan gondolkodni és már az évnek ebben a szakaszában azon törni a fejedet, hogy jövő ilyenkor lesz-e fizetés, lesz-e projekt, pályázat, amiben munkahelyük lesz. Nyilván ezt is Isten kezébe lehet tenni, sőt kell is, de én sokszor inkább igyekeztem magam megoldani, és ez már nagyon sok volt.

Most már jobb?
Jobb, határozottan jobb. Most a kíváncsiság ideje van, hogy merre és hogyan tovább. Meg hát ott a Diaconia márka, amivel foglalkozom.

Ha ön választhatna utat, mivel foglalkozna szívesen?
Egyre erősebben azt érzem, hogy Kenyában vagy Magyarországon, mindenhol és bárhol az Isten szabadításáról bizonyságot tevő ember lennék legszívesebben. Ugyanakkor nem tudok elmenni a fizikai szenvedésben, nyomorban lévő emberek mellett sem, tehát valamilyen szeretetszolgálat missziói munkatársaként tudom elképzelni az életemet, aki megeteti az embert, sőt adott esetben hálót ad hal helyett, de mindeközben bizonyságot tesz szóban is arról, hogy azért küldte el Isten a Fiát, hogy ne kelljen bűnben élnünk és halnunk.

Akkor nem tudja, vagy nem szeretné elengedni a szeretetszolgálatot?
Nem szeretnék semmilyen döntést meghozni egyértelmű vezetés nélkül. Most várakozom türelmesen.

Kifeszítette a vitorlát és várja, hogy jön-e szél?
Igen. És hogy merről.