Az intézmény a II. világháborút követően jött létre, ahol árván maradt kisgyermekeket gondoztak, majd miután államilag ezt a lehetőséget elvették az intézménytől, a református egyház úgy döntött, fogyatékos gyermekeket gondozó otthonként tovább üzemelteti. A jelenleg kilencven gyermeknek segítő intézmény vezetője, Dr. Szentesi Andrásné előbb az otthon rövid történetével és működésével ismertette meg az önkénteseket, s bizony már ekkor látszódott főként a szülőkön a megdöbbenés, hogy milyen áldozatos munkát végeznek az itt dolgozók. Amikor aztán a kis csapat belépett az első szobába, egyes szemekben ott csillogtak a könnycseppek is. A látogató picik is láthatóan megszeppentek, de így is voltak olyan drágák, és dalokat énekeltek beteg kortársaiknak.
Szép volt látni, ahogy szobáról szobára egyre inkább megbarátkoztak ezek a gyermekek fogyatékkal élő társaikkal, s egyre közvetlenebbek lettek velük, miközben a szülőkből is előtört a szülői ösztön, és meg-megsimogatták ezeket a gyermekeket. Mivel Dr. Szentesi Andrásné a gyermekek sorsáról, helyzetéről is részletesen beszélt, sokkal közelebb érezhettük magunkat hozzájuk.
Miután az önkénteseket körbevezették az épületben, rajtuk volt a sor, mármint ami a vezetést illeti: mivel szép idő kerekedett, a gyermekeket egy kis városi sétára vihették. Vajon kit ne hatna meg, mikor lát egy pici, hét évest, ahogy egy fogyatékkal élő gyermeknek segít, s tolja az utcán? Vagy amikor egy édesanya a Down-kóros kisfiút odatolja egy fához, hogy megérinthesse annak törzsét? S ha látja, hogy miként élvezi egy beteg gyermek, hogy törődnek vele, odafigyelnek rá, énekelnek neki...
A kis kirándulás után az intézmény dolgozói megvendégelték az iskolásokat, majd a szülőkkel bontakozott ki egy nagyon érdekes beszélgetés. A megjelent édesanyák és édesapák egyaránt nagyon szívbemarkolónak élték meg az együtt töltött délelőttöt, s elmondták, nem csak a gyermekek, de számukra is nagyon fontos, hogy ebben részt tudtak venni. Úgy vélik, szegregáció a felnőttek világában van, a gyermekek esetében sokkal könnyebb integrálni a fogyatékkal élő társaikat, mert a kicsik elfogadóbbak.
Volt olyan szülő, aki elmesélte, gyermekei éppen néhány hete jöttek úgy haza, hogy csúfolódtak a fogyatékosságon. Ekkor leültek velük megbeszélni, hogy mit is jelent mindez, de az, hogy most itt a valóságban is láthatták, sokat segít abban, hogy megértsék a helyzetet.
„Sok esetben azt láttam a gyerekeken és a szülőkön is, hogy sok olyan dolog miatt panaszkodnak, ami körülveszi őket a mindennapokban, és egy kicsit belesavanyodnak a saját világukba. S gondoltam, hogy ez jó alkalom lesz arra, hogy kirángassam őket ebből a mocsárból, és meglássák azt, hogy mink is van, s talán semmi okunk nincs a panaszra, sokkal inkább a hálára – mondta a programtól Szabó Annamária, az iskola pedagógusa. – Reméljük, hogy ez a felnövő generáció olyan lesz, mely meglátja ezekben a fogyatékkal élő gyermekekben a szeretetet, s egyre kevesebb ilyen otthonra lesz szükség, hogy ezek az apróságok is családokban nevelkedhessenek."
Ezen a délelőttön mindannyian átélhettük, hogy milyen csodálatos érzés az, amikor Isten rajtunk keresztül munkálkodik az iskolás gyermekekben, a kis otthonban élőkben, a megjelent szülőkben és főként az otthon dolgozóiban, akik nap mint nap fáradhatatlanul dolgoznak, és nap mint nap adják és kapják azt a szeretetet, megélik mindazt, amibe mi csupán pár órára kóstolhattunk bele.
Botos Regina