A Szeretethíd építőjétől a fontos háttéremberig

Emlékszik az első napjára az MRSZ-nél?
2009. február 16-a volt, és erre azért is emlékszem, mert a névnapomon volt az első munkanapom a szeretetszolgálatnál. Akkor még a Hungária körúton volt az iroda, és összesen ketten vagy hárman dolgoztak Budapesten, az alapítványnál, amikor megérkeztem. Emlékszem a kis irodára, ahol az első napokat töltöttem, és a kollégákra, akik mindenben segítettek. Annyira kevés volt még akkor a hely, hogy én az első évben nem is a Hungária körúton voltam, hanem a Zsinat épületében volt egy kis iroda, ahova beülhettem, és onnan mentem át a kollégákhoz, amikor valamit meg kellett beszélni. A budapesti néhány fő mellett voltak még Debrecenben is ketten-hárman. Azért vagyok a létszámokban bizonytalan, mert volt, aki csak félállásban volt, vagy egyenesen önkéntesként segített be.

Magától találta meg az MRSZ-t, vagy valaki „beszervezte”?
A legelső Csillagponttól kezdve önkéntes voltam, és úgy tudom, hogy a nevem is a rendezvény miatt merült fel egy beszélgetésen, amikor a szeretetszolgálathoz kerestek valakit, aki vett már részt nagyobb rendezvény szervezésében, és el tudná indítani a Szeretethíd programot. Ezután keresett meg Czibere Károly főigazgató.

És akkor önre is bízták a Szeretethíd teljes szervezését, vagy hogyan kell ezt elképzelni?
Igen. Akkor az ifjúsági iroda és a szeretetszolgálat még csak gondolkodott a Szeretethídról, hogy jó lenne megvalósítani, hogy legyen a református egyháznak is egy önkéntes programja. Az első években az volt a feladatom, hogy a Szeretethidat szervezzem meg és koordináljam, ehhez egy kisebb csapattal rendszeresen összeültünk, az ifjúsági iroda továbbra is részt vett a közös gondolkodásban.

Emlékszik rá, hogy mi volt az első program vagy helyszín, amit be tudott írni a Szeretethíd naptárába?
Erre konkrétan nem emlékszem. Azt tudom, hogy az első időszak azzal telt, hogy telefonálgattam, gyülekezetekhez, oktatási intézményekbe jártam népszerűsíteni a Szeretethidat, és azért is, mert minden egyházmegyében keresni kellett egy koordinátort, aki helyi szinten szervezi a programot. A csillagpontos közösség és ismeretség nekem sokat segített.

Az életében egyébként mikor jelent meg az önkéntesség, a szeretetszolgálat?
Úgy szoktam mondani, hogy én beleszülettem az egyházba. A szüleim lelkipásztorok, sokan vagyunk testvérek, gyülekezetben nőttem fel. Nekem teljesen természetes volt, hogy a mindennapok része a gyülekezeti élet, de a tényleges önkéntesség a Csillagponttal jött el.

Éles váltás volt a Csillagpont után a Szeretetszolgálat?
Annyira nem, mert a közeg tulajdonképpen hasonló volt, és a munkában is sok átfedés volt. A Csillagpontot is önkéntesek szervezik, és a Szeretethíd is egy önkéntes program, sok olyan emberrel dolgoztam együtt, akik mindkét programból kivették a részüket. Persze a közeg és a mentalitás is hasonló volt, jelen volt a hit mindkettőben, emiatt is tetszett nekem ez az új feladat.

Hányadik évben érezte úgy, hogy most már elégedett, jól sikerült a Szeretethíd?
Igazából már az első évben nagy élmény volt, amikor az első Szeretethidat megszerveztük, és három-négyezren vettek rajta részt. Olyan visszajelzéseket kaptunk mindenhonnan, hogy erre tényleg szükség van. A gyülekezetek ezt közösségépítő programként is fogták fel. Azokban a napokban százával érkeztek a képek, a beszámolók, és azokat jó volt olvasni. A következő egy-két évben volt egy nagyobb lépés a számokban, viszonylag hamar elértük a nyolc-tízezer főt. Aztán már egyre többen megismerték a programot az egyházban is, egyre többen csatlakoztak hozzá. A húszezer résztvevőt is meghaladtuk.

Gondolom, ez sok változást hozott, és ahogy kinőtte magát a program, sokkal inkább intézményesült szervezés kellett mögé.
Egyre komolyabb honlapunk lett, már a regisztrációt is azon keresztül lehetett intézni. Bizonyos dolgok már maguktól működtek, és az önkéntes koordinátorok is egyre jobban beletanultak a feladatba. A nekik tartott találkozó jó alkalom volt, hogy személyesen is megbeszéljük az élményeket, és ez mindig adott egy pluszmotivációt. El lehet veszni a papírok, dátumok meg az összegek között, de ilyenkor látjuk azt, hogy miért van értelme ezt csinálni. Az első években még sokat jártam gyülekezetekbe és iskolákba is, hogy bemutassam a programot, amit nagyon élveztem. Sok helyre lehetett menni, sok emberrel találkoztam: más, amikor személyesen hallanak egy programról, mint amikor csak egy plakátot küldünk.

Van-e olyan eset, ami a mai napig eszébe jut?
Debrecenben, a nagyerdei stadion körül van egy nagy futópálya, és egyszer a Szeretethíd alkalmából tartott sportnapon a szomszédos idősek otthonából egy önkéntes elhozott egy kerekesszékes nénit, aki sosem járt a stadionnál, és körbefutott vele a futópályán. Emlékszem, hogy neki ez rendkívül nagy élmény volt. De mindig eszembe jutnak például a kis óvodások, akik sok helyen lelkesen részt vesznek a programban, és tanulják azt, hogy odafigyeljenek másokra, a környezetükre. Volt például egy óvoda Budapesten, ahol a kisgyerekek a járda melletti részt tették rendbe, és virágot ültettek. Vagy voltak olyan óvodások, akik átmentek a szomszédban lévő idősotthonba, és süteményt vittek: a nénik, bácsik nagyon örültek, hogy látják a kicsiket. Egyébként a program egyik célja, hogy a generációk találkozzanak egymással.

Ismer olyat, aki egy korábbi Szeretethídon önkéntesként vett részt, és annyira megtetszett neki, hogy végül már itt dolgozik önöknél?
Szegedi munkatársunk, Mándi Ferenc például az első önkéntes koordinátoraink egyike volt, ő volt az, aki a nénit körbevitte a debreceni stadionon.

Ha jól tudom, ön most a beszerzésekkel foglalkozik.
Igen, a Szeretethídhoz idővel ugyanis nagyon sokféle önkéntes program, tevékenység, konferenciaszervezés, pályázat társult. Tizennégy évig foglalkoztam ezekkel, és bár élveztem, úgy voltam vele, hogy valami változás jót tenne. Végül maradtam a szeretetszolgálatnál, de 2023 óta beszerzési vezetőként dolgozom.

Létezett ilyen pozíció, amikor az MRSZ-hez került?
Nem, sok évig nem volt erre kijelölt ember. Korábban egy-egy projekthez, ha kellett valami, akkor a projektet menedzselő emberek beszerezték, de ahogy egyre nagyobb lett a szervezet, szükségessé vált, hogy ennek is legyen felelőse.

Konkrétan mit csinál a beszerzési vezető a szeretetszolgálatnál?
Azt szoktam mondani, hogy a tojáslétől a személygépkocsin át a bútorokig mindent mi szerzünk be. Más ez, mint egy cégnél, amelynek van egy profilja, és egy területről kell beszerezni mindent. Vannak programjaink, amelyek kisebb-nagyobb gyerekeket érintenek, szükség lehet játékok, sporteszközök beszerzésére, de akár élelmiszerre vagy tisztítószerekre is. A közfoglalkoztatási programunkban több ezren vesznek részt, oda munkaruhát, munkaeszközöket kell beszerezni. Szóval rendkívül szerteágazó, de vannak szakemberek, akik segítenek az egyes területeken.

A szeretetszolgálati munkában ki lehet égni? Fel tudja dolgozni a lelkileg megterhelő emberi történeteket?
Vannak szinte kilátástalan életek, de jó átélni olyan pillanatokat, amikor például egy nehéz helyzetben lévő családnak tartós élelmiszert viszünk, és látjuk az arcukon az örömöt. Ilyenkor megerősödik bennünk a tudat, hogy van értelme annak, amit csinálunk. Sokszor azt gondoljuk, hogy egy bizonyos élethelyzet elviselhetetlen, de amikor azt tapasztaljuk, hogy a benne lévő emberek egymással összekapaszkodva, szeretettel el tudják azt viselni, akkor az nekünk is példaértékű. A szeretetszolgálati munkához és az önkéntességhez a katasztrófák is hozzátartoznak: én magam is többször vettem részt árvízi védekezésben, a vörösiszap-katasztrófa utáni vagy az orosz–ukrán háború kitörésekor szervezett akciókban, amikor majdhogynem huszonnégy órában dolgoztunk hetekig. Jó volt látni, hogy ezrek jönnek segíteni a bajban.

Gondolom, az irodai munkában pedig pont az a nehéz, hogy időnként emlékeztetnie kell magát arra, hogy egy papír aláírása, egy ügy elintézése végül kézzelfogható segítséget jelent valakinek.
Pontosan, próbálok ilyenkor erre gondolni, hiszen ritkán találkozom személyesen azokkal, akiknek segítünk. A rengeteg papír, adminisztráció mögül nehéz azt meglátni, hogy ennek aztán hol lesz az értelme, de amikor eszembe jut, mennyi örömet okozunk ezzel, akkor megnyugszom abban, hogy ez a munka is nagyon fontos. Arról nem is beszélve, hogy a szabályos és átlátható működés – ez a beszerzések esetében különösen fontos – elengedhetetlen.

Az MRSZ növekedésének velejárója, hogy vannak, akik ma már egy irodában ülnek, és a háttérmunkát végzik. Amikor kezdett, nagyjából hány emberek tudtak segíteni, hány ügyet vittek egyszerre, és ma mennyit koordinál a szervezet?
Nem is tudom összehasonlítani a kettőt, mert az elején ugyan mindenkinek megvolt a maga területe, de ezek kevésbé voltak lehatárolva, lényegében együtt dolgoztunk. Ha valakinek több volt, akkor átvettünk tőle, segítettük egymást, együtt szerveztük meg a nagyobb programokat, mindenki benne volt mindenben. Azzal, hogy ilyen nagyok lettünk, fontos, hogy meglegyen mindennek a felelőse, minden területre egy csapat, akik azt viszik. Az elején szinte minden ügyről tudtam, most pedig jó, ha a húsz-harminc százalékukra rálátok. Sokkal több embernek tudunk segíteni, viszont ezzel együtt rengeteg pluszfeladat is lett, hiszen pályázatokból valósítunk meg sok programot.

Nem hiányzik egy kicsit az a régi idő?
Jelenleg másfajta pörgésben vagyok, de a helyemen érzem magam a háttérmunkában is. A családias közeg hiányzik, de egy ekkorára nőtt szervezetnél ez már nem megvalósítható.

Minek köszönhető, hogy ekkorára tudott nőni a Magyar Református Szeretetszolgálat?
Hiszem azt, hogy Isten engedte a növekedést, nekünk pedig felelősségünk, hogy ezzel jól tudjunk bánni, és jól használjuk.