A szeretetszolgálat első munkatársa

Valaki úgy hivatkozott önre, hogy a Magyar Református Szeretetszolgálat (MRSZ) első munkatársa. Ön előtt nem volt fizetett munkatárs, vagy egyáltalán nem volt szeretetszolgálat? Hogyan kezdődött ez a történet?
Ekkor még egyáltalán nem létezett a szeretetszolgálat. Tudom, hogy 2005-ben már a református egyházunk zsinati elnöke, Bölcskei püspök úr és Czibere Károly, aki akkor még zsinati szeretetszolgálati irodavezető státuszban volt, beszéltek arról, hogy de jó lenne a Magyarországi Református Egyháznak egy saját segélyszervezet. A katolikusoknak és a baptistáknak akkor már volt, de a református egyház az Ökumenikus Szeretetszolgálathoz csatlakozott. Ekkortájt a Dunamelléki Református Egyházkerület is gondolkodott egy saját, egyházkerületi szeretetszolgálatban. Én még nem tudtam ezekről az ötletekről, amikor 2006 márciusában megkerestem Czibere Károlyt, hogy csináljunk református szeretetszolgálatot. 1998-tól a Nemzetközi Dorkász Szolgálatnak voltam előbb a kárpátaljai koordinátora, majd 2004-től a magyarországi igazgatója. A Dorkász szervezettel bejártam Afrikát, sokszor jártam Hollandiában, de még Szibériában is, a nyenyeceknél. Kárpátalján pedig számos segélytervet megvalósítottunk, és beleláttam abba, hogyan működik egy segélyszervezet. Aztán Isten azt ültette el a szívemben, hogy ezt az összegyűjtött tapasztalatot az egyházam javára használjam fel, és megérlelődött bennem, hogy kellene egy külön református szeretetszolgálat. Tudni kell, hogy 2005 végén volt egy megbeszélés a Dorkász képviselői, valamint Bölcskei püspök úr és Czibere Károly között arról, hogy esetleg a Dorkász Szolgálat Alapítvány legyen az egyház saját segélyszervezete, de valahogy a vezetők elmentek egymás mellett, és a szervezetek úgy jártak, mint a cipzár, amikor nem tud a két fele összekapcsolódni. 2006. március 30-án elmentem Czibere Károlyhoz. Azért emlékszem erre ennyire pontosan, mert aznap volt a születésnapom. Ő azt mondta a megkeresésemre, hogy ez egy fantasztikus ötlet, ismerünk téged, a munkásságodat. És nem sokkal később, áprilisban jött egy nagy árvíz, és akkor azt mondtam neki, hogy egy jó lehetőség, hogy írjunk egy körlevelet a gyülekezeteknek, és gyűjtsünk adományt az árvízkárosultaknak. Május elejére 12 millió forintja lett a még nem létező szeretetszolgálatnak, és akkor azt mondták nekem: „Guszti, fel vagy véve!” Valahogy az Isten úgy irányította a folyamatokat, hogy akkor jött ez a nagy próbatétel és szükség, amikor mi lélekben már készültünk rá, és azonnal tudtunk lépni.

Hogy képzeljük el a következő lépést? Egy asztal, egy iroda?
Előkészítettünk mindent egy alapítvány elindításához, én pedig kaptam egy irodát a tiszántúli püspöki hivatal mellett, a debreceni egyházmegye épületében, és egy asszisztenst, Kóczián Viktóriát. Elkezdtük megköszönni az addig adományt küldő több száz gyülekezetnek az anyagi támogatást, és közben lefektettük az alapokat, hogy a működésünk átlátható és elszámoltatható legyen. Úgy gondolom, hogy ez két kulcsfogalom ahhoz, hogy egy szeretetszolgálat tisztán működhessen. Ahogy mondani szokták, a parókia falai üvegből vannak, és ez a szeretetszolgálatra is érvényes. Adományokkal az első utunk, ha jól emlékszem, Tiszasasba vezetett, ahol átadtunk egymillió forintot az árvízkárosultak támogatására és a károsult egyházi épületek javítására. És aztán gyorsan beindult minden. Jött a honlap, a jobbadni.hu... Elmondhatom ennek is a történetét?

Természetesen.
Ahogy a 137. zsoltárban van, hogy „alaktalan testemet már látták a szemeid”, úgy én is azt éreztem, hogy alaktalan minden még, de aztán formát öltött. Ott voltunk ketten, és akkor Czibere Károly azt mondta, hogy kell egy honlap is. Az mrsz.hu-t addigra már lefoglalta a Magyar Reklámszövetség, így az szóba sem jöhetett. Sokat gondolkodtam azon, hogy mi az a név, ami tükrözné annak az egyházi diakóniának a szellemiségét, amely gyakorlatilag ötszáz éve jellemzi a református egyházat. Sőt, a református diakónia minden szívdobbanásában a segítő emberen keresztül maga az Isten szeretete, kegyelme, jósága árad a támogatottra. Nem a magunk nevében működünk, hanem az egyházat képviseljük, azon keresztül pedig Jézus Krisztust. Olyan honlapcím kellett, ami ennek megfelel, és akkor jött ez az ötlet az Apostolok cselekedeteiből, ahol Pál apostol jegyzi meg, hogy Jézus azt mondta: „Nagyobb boldogság adni, mint kapni.” Jobb adni, mint kapni. Így, ebből az Igéből, Jézus szavaiból született a jobbadni.hu. Úgy véltük, ez a név jelzi a legjobban, hogy ez nem Fodor Gusztáv, Czibere Károly vagy Bölcskei püspök úr diakóniája, hanem azé a Jézusé, akinek a nevében megyünk az árvízbe, megtörjük a kenyerünket a hajdúsági cigányok között, adományt viszünk a rászorultaknak. Le is védettük a jobbadni.hu-t, hála Istennek ez a domainnév szabad volt. Aztán arra gondoltam, hogy erről beszélni is kell, mert a világ mindenben azt hirdeti, hogy jobb kapni. Beütöttem a keresőbe, hogy „jobb adni, mint kapni”, és az első oldalakon mindenhol Papp Laci bokszolótól idézték ezt a mondást. Na, hát én nem épp erre gondoltam. A világban sokan gyakorolják ezt is abban az értelemben, ahogy Papp László értette, de mi inkább abban a szellemiségben szeretnénk képviselni, ahogy Jézus értette. Azt gondolom, hogy az egyik legnagyobb eredményem, hogy ezt a gondolatot megragadtuk, és e köré szerveződött az egész szeretetszolgálat. Hozzátettünk a szeretetszolgálathoz sok mindent, az utánam jövő vezetők is, és minden dolgozó, önkéntes, de az egészben a legtöbbet az a kegyelem, az a szeretet ér, ami fentről árad ránk. Hogy Jézus nagyon szeretett adni. Annyira, hogy önmagát is odaadta a kereszten értünk. És a mi diakóniánk és szeretetszolgálatunk ebből az adásból táplálkozik.

Hogyan működött a szeretetszolgálat a hőskorszakban?
Sok holland kapcsolatom volt a korábbi munkámból kifolyólag, és az egyik segélyszervezet rögtön az elején küldött nekünk segélyszállítmányt a Felső-Tisza-vidéki árvíz idején, amikor több ezer hajlék összeomlott, falvak kerültek víz alá. Küldtek kamionokat, és akkor kellett nekik egy raktár, ahova pakolunk. Debrecen város felajánlott egyet. Kellett önkéntes, ott Debrecenben szerveztünk a kollégium és a teológia növendékeiből. Mert először ott szerveződött meg minden, és pár év múlva Budapesten is lett egy iroda. A Hungária körút 200. egy legendás hely, mert gyakorlatilag az országos központ ott született meg, de párhuzamosan hosszú évekig a debreceni irodánk is működött a Kálvin tér 16. szám alatt. Minden onnan indult.

Debrecen az MRSZ szülőhelye, Budapest pedig, ahol felnőtté vált?
Így van. Köszönöm, ezt így fogom megjegyezni, és az emlékirataimban leírni. A legelején magazint is szerkesztettünk, amelyben beszámolók voltak, meg sárga csekk, és Isten adott közel ezer gyülekezetet, amelyek adtak támogatást, és az első néhány évben ebből éltünk. Ez volt talán a hőskorszak. De ott tartottam, hogy megjöttek a segéllyel a kamionok, és kaptunk használatra Debrecenben, a reptéren egy nagy hangárt, az önkéntesek pedig a Debreceni Református Kollégiumból és a teológiáról érkeztek. Azok az önkéntesek, akik 2006 és 2011 között csatlakoztak az MRSZ-hez, ma is a B-középben vannak, belenőttek a szeretetszolgálatba, megfertőződtek ezzel a gyógyító MRSZ-vírussal. Később többen gyülekezeti lelkészként diplomatái lettek a református szeretetszolgálatnak. Küldtem nekik sms-t, hogy mikor érkezik a kamion, ők pedig jöttek pakolni. Annyira lelkes közösség alakult ki, hogy egyszer a debreceni teológia dékánja, Fekete Károly püspök úr behívatott engem, hogy olyan sokat vannak nálam az önkéntesek, hogy már a tanulásuk rovására fog menni. Azért hozzá kell tenni, hogy lehet, hogy előfordult olyan is, hogy azzal jöttek el óráról a teológusok, hogy „megyünk Gusztihoz önkénteskedni”, de máshova mentek. Én azonban mindig megvédtem őket, ez a kis zsiványság belefért, annyit dolgoztak nálunk, hogy mindenkihez eljussanak az adományok. Kialakult egy családias csapat, amellyel most is tartjuk a kapcsolatot. Aztán, ahogy beindult az alapítvány, egyre nagyobb vállalkozásokba fogtunk. A Nyilas Misi pakkot kapott programban egyszer tizennyolcezer cipősdobozt gyűjtöttünk össze, amögött óriási logisztikai munka volt. Akkor egyszerre voltam logisztikus, adminisztrátor, kamionpakoló, mindenki csinált mindent. Aztán jött a Szeretethíd program. Ennek az ötletgazdája Czibere Károly volt, nevet pedig én adtam neki. Szeretetsziget néven a Csillagponton is ott voltunk, és bemutattuk a projektjeinket. És egyre több támogatónk és munkatársunk lett. Az én dolgom csak annyi volt, hogy megérezzem a szívemben Istennek a hívását erre a szolgálatra, és elültessek egy palántát. De a Biblia azt mondja, hogy nem az számít, aki ültet, nem az számít, aki öntöz, hanem a könyörülő Isten. Meg vagyok győződve arról, hogy az MRSZ palántaként való elültetése Istennek az akarata volt.

Mi volt ebben az időszakban ön számára a legemlékezetesebb projekt?
A legemlékezetesebb az volt, ahogyan ez az egész szervezet a világra jött. Elültettük, áldás volt rajta, növekedett, és 2011-ben, amikor eljöttem ide, Tiszaszentimrére és Tiszaderzsre lelkészként szolgálni, úgy tudtam átadni, hogy nem egy döcögő, működgető, konfliktusos szervezet volt, hanem olyan, amelyet Isten növekedésre, gyümölcsözésre ítélt. A kezdetekben tudtunk egy hónapban ötszáz embernek segíteni, ma pedig tudnak tízezernek. Persze közben azért eszembe jutnak konkrét dolgok is. Amikor Burmában voltunk, a világ egyik legkeményebb diktatúrájában, a Debreceni Egyetem különleges orvoscsoportjával bennünket beengedtek a dzsungelbe, ahol a legnagyobb pusztítást végezte a ciklon. Kaptunk egy olyan szolgálati területet, ahol kétezer menekült élt sátrakban. És akkor éreztem meg, hogy Isten áldása velünk van, református egyházunknak ereje, szeretete eljut a világ másik részébe, és ebben a történetben nekem a legszebb szerep jutott. Hogy én ennek első munkatársként részese lehettem, és az MRSZ a története során tízezreknek tudott segíteni. Az isteni matematikának a csodája ez, hogy egy palántából ennyi gyümölcs lett. És amikor megkérdeztem egy buddhista szerzetestől, hogy miért hozzánk fordult segítségért, azt mondta: „Mert bennetek, keresztyénekben bízom.” Kicsit féltem ott, mert lehallgattak, követtek minket, a segítőink mindent jelentettek rólunk, tehát nem babra ment a játék, de éreztem, hogy Isten velünk van. Azután ott volt a haiti földrengés. Háromszázezer halott, dögszag, kutyák húzták ki az emberi csontokat a hullaégető konténerekből, nehéz nem a Halál völgyét látni benne. Amit ott tapasztaltam, többszörösen meggyőzött arról, hogy református egyházunknak szüksége van segélyszervezetre. A világban annyira sok szenvedés van, hogy nem tehetjük meg, hogy bedugjuk a fülünket és érzéketlenek vagyunk a világ katasztrófáira. Arról is meggyőződhettem, hogy református egyházunk elég bátor, van hite, szeretete, támogatása, vannak szakemberei, felnőtt az egyházunk arra, hogy a világba bárhová eljusson segíteni.

Találkozott-e mostanában az akkori munkája eredményeivel, esetleg valakivel, akin segítettek?
A református nevelőszülői hálózat alapításában benne volt a kezem, és különleges érzés volt, amikor Tiszaszentimrén nemrég a nevelőszülői hálózat munkatársai jöttek zöld, zászlós bárányos pólóban, és el tudtam nekik mondani, hogy tizennyolc évvel ezelőtt én segítettem, hogy ők legyenek, mostanra pedig rengeteg gyereknek tudjanak segíteni.

El szokták hinni, amikor ilyeneket mond, vagy hencegésnek gondolják, mint amikor valaki arról beszél, hogy vitte volna valamelyik nagy futballcsapat, csak pont megsérült a térde?
Szerintem elhiszik, de ennek már nincs is jelentősége, mert nem én vagyok a fontos, hanem hogy a szervezet él. Kezdem úgy érezni magam, mint egy nagypapa, hátradőlök a fotelban, és büszkén nézek a szeretetszolgálat munkájára. Persze támogató nagypapa vagyok, és ezer szállal kötődöm a szeretetszolgálathoz, néha eljön hozzám egy-egy még aktívan az MRSZ-ben dolgozó ismerős, beszélgetünk, kiszedjük a görcsöket a lelkéből, együtt imádkozunk. Czibere Károllyal is ha találkozunk, mindig megemlékezünk a hősi időkről.

Olyanra emlékszik-e, akin segítettek, és évekkel később írt vagy telefonált, hogy hogyan alakult az élete?
Sok ilyen volt, például Kárpátaljáról, ahol 1997 és 2004 között lelkész voltam, és utána is sokat segítettük az ottaniakat. De kaptam a szeretetszolgálatnál töltött évek alatt ilyen leveleket a Kárpát-medence minden részéből, aztán, ahogy 2011-ben eljöttem az MRSZ-től, ez fokozatosan elhalkult. De nem olyan régen történt, hogy már tiszaszentimrei polgármesterként kísértem el a település nyugdíjasegyesületének tagjait a Hortobágyra, ahol odajött hozzám egy juhász, és meghagyta, hogyha ő meghal, akkor nekem kell eltemetni, mert emlékszik, hogy 2008-ban én szereztem a templomukba padokat külföldről. Ezért rámbízta földi élete utolsó útját. Én ott elsírtam magam, hogy van valaki, aki emlékszik egy majdnem két évtizede történt jócselekedetre. Nem azért tettem, hogy emlékezzenek rám, de utolért.

Megbánta-e valaha, hogy ennyi időt, energiát, ennyi évet áldozott az életéből arra, hogy másokat segítsen egy ilyen szolgálatban?
Okozott nehézségeket az életemben, hogy ez egy huszonnégy órás szolgálat. Ezért is gondoltam úgy, hogy jobb nekem visszatérni a gyülekezetbe. Felismertem a szerepemet, ami a plántálás volt. Menedzselni meg finomhangolni nem az én világom. Nem bántam meg soha: életem legszebb, leggyümölcsözőbb időszaka volt. Szeretem a szeretetszolgálatot a munkatársaival, a projektjeivel, az apró belső konfliktusaival együtt. Nekem ez szerelem volt, és talán Isten ezt is felhasználta arra, hogy ilyen nagyra növessze ezt a fát, hogy az MRSZ felnőtt az ország legnagyobb segélyszervezetei mellé.

Lehet szeretetszolgálat nélkül élni? Milyen gyakran jut eszébe azóta?
Nekem a szeretetszolgálat mindennapos történet. Ma is van egy kis szeretetszolgálatunk, egy önkéntes csoporttal, ahol tíz település fogott össze. Van Tiszaderzsen egy kis raktárunk, ahova évente nyolc-tíz kamion érkezik adományokkal. A háború 2022-es kitörése óta ötszáz tonna segélyt pakoltunk fel és juttattunk ki Ukrajnába. Együttműködünk az MRSZ-szel is, készletekkel is kisegítjük egymást néha. Szeretetszolgálat-függő maradtam, ebből nem lehet „kigyógyulni”.

Fodor Gusztáv ma Tiszederzsen lelkipásztorként, Tiszaszentimrén pedig polgármesterként szolgálja a közösséget. Egy évvel ezelőtt a Retour magazin látogatott el hozzá: