A gyerekektől igazán őszinte visszajelzéseket kap az ember – vallja Kocsis Attila. Hat évig szolgált intézményi lelkipásztorként a Református Szeretetszolgálat fenntartásában működő Kelet-magyarországi Református Gyermekvédelmi Központban. A közösség a múlt év decemberében búcsúzott el tőle. Szolgálatáról, élményeiről és a következő időszakról kérdeztük.
Hogyan van jelen az egyház a gyermekvédelem területén?
A református gyermekvédelmi szolgálat alulról építkező, gyülekezeti gyökerű munkaág, története 2009-ig nyúlik vissza. Én 2018-ban már több éve működő rendszerbe érkeztem. Meghatározónak tartom, hogy a szociális felelősségvállalásnak ez a szegmense is megjelenik az egyházunkban. A központnak 2018-ig nem volt intézményi lelkipásztora, így részt vehettem a szolgálat kialakításában: egyszerre segítve a családokat, a gyermekeket, a munkatársakat. Közben ez számomra is teljesen új szolgálati területnek bizonyult.
Kocsis Attila
Hogyan épült fel a szolgálata?
Az első és legfontosabb feladat a nevelőszülők és a gyermekek meglátogatása volt. A szolgálatom folyamán a hálózathoz tartozó csaknem nyolcszáz családból mintegy hatszáznál megfordultam. Arra törekedtem, törekedtünk, hogy bizalmi kapcsolatot alakítsunk ki velük, segítve, bátorítva, támogatva, becsatolva őket a gyülekezetek életébe. Nagyon sérülékeny közösségek, rájuk különösen vigyázni kell. Példaértékűen tudtunk együtt munkálkodni a vezetőkkel, Miklósi Erzsébettel, majd Egri Ilonával: igyekeztünk lelki, hitéleti, szakmai oldalról egyaránt erősíteni őket. Sok-sok közös alkalmat éltünk meg együtt: hétkezdő, hétzáró áhitatokat, gyülekezeti szolgálatokat, ünnepeket, országos találkozókat, beszélgetéseket és imaközösségeket. 2020-ban, amikor az állami gyermekvédelmi hálózatok az egyházi fenntartókhoz kerültek, a munkatársak, a nevelőszülők és a gyermekek száma is megháromszorozódott. A tizenegy debreceni lakásotthonunkba is rendszeresen jártam, sok programot és tábort szerveztem az ott lakóknak. A gyerekekkel sokféle kapcsolódás jött létre: előfordult, hogy lelkigondozói beszélgetés alakult ki, volt, hogy segítettem a tanulásban, vagy éppen a pályaválasztásról beszélgettünk. Hálaadással tekintek vissza arra a csaknem hat évre, amelyet itt töltöttem el, és szeretettel kívánok az utódomnak, Molnár Norbertnek is áldott szolgálatokat.
Ha fel kellene eleveníteni egy kedves emléket, összefoglalni azt, mi ennek a szolgálatnak az esszenciája, mit mondana el?
Ez a munka megfiatalított engem, hiszen kicsik, fiatalok között voltam, remekül éreztem magam ebben a közegben. A gyerekektől igazán őszinte visszajelzéseket kap az ember! Az ifjúság nyelvét is jobban megismertem, bővült a passzív szókincsem is. Az egyik kedves emlékem – még csak két hete dolgoztam itt: egy nevelőszülői képzésen beszélgettem két kislánnyal. Ők aztán elkezdtek rajzolgatni, és én is végeztem tovább a munkámat. A képzés végén az egyik gyermek hozott nekem egy rajzot, amelyen mindenféle volt – házikó, szív –, és a hátuljára ezt írta: „cuki vagy téleg”. Ezt azóta is féltve őrzöm. A központ közösségétől jó barátsággal váltunk el, és nagyon megtisztelő volt, ahogyan elköszöntek tőlem.
Hogyan tovább?
„Ne a régi dolgokat emlegessétek, ne a múlton tűnődjetek! Mert én újat cselekszem, most kezd kibontakozni – talán nem tudjátok? Már készítem az utat a pusztában, a sivatagban folyókat fakasztok.” (Ézs 43,18–19) Ez az Ige arra tanít, hogy visszatekintve ne azon őrlődjünk, mit lehetett volna másképp tenni. Néha nehezen emlékszünk vissza a kellemetlen esetekre, esetleg megszépítjük azokat. Most, hogy a teológuséveket is számítva mintegy ötven évet töltöttem el a szolgálatban, úgy érzem magam, mint a vándor, aki felért a hegytetőre. Erről a csúcsról vissza is lehet nézni, és ebben a visszatekintésben sok mindent látunk, de még előre is lehet tekinteni. Így igyekszem az előttem álló feladatokra, időszakra nézni.
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!