Adomány városba és tanyavilágba

– A mi Urunk nem csak lelki kincseket ad nekünk, azt szeretné, hogy a földi utunkon is meglegyen mindenünk – mondja Oláh István, a debreceni nagytemplom lelkipásztora a megjelent több mint kétszáz rászoruló előtt. Utána Fekete Károly tiszántúli püspök a Magyar Református Szeretetszolgálat logójára mutatva hangsúlyozza, hogy a zászlós bárány minden nap a győztes Krisztusra és a feltámadásra emlékeztet minket.

Köszöntésében a püspök arra is felhívja az egybegyűltek figyelmét, hogy a Miatyánk kezdetű imádságunk közepén az a kérés hangzik el, hogy a „mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma”, a magyar nyelvben a húsvét szó pedig különösen kiemeli a böjti időszak utáni ünnepen az asztalközösség fontosságát. Fekete Károly szerint a szeretetszolgálat ennek az asztalközösségnek a bőségességéhez szeretne hozzájárulni ezekkel a csomagokkal.

– Örömhírrel jöttem közétek. Jézus áldozata arra is figyelmeztet minket, hogy mindenki céllal él, és mindenkinek van felelőssége mások felé, ezért arra kérem a megjelenteket, hogy bár most ők kapnak, adjanak másoknak ők is, amikor csak tudnak, akár egy jó szót vagy ölelést – fogalmaz beszédében Juhász Márton, a Magyar Református Szeretetszolgálat (MRSZ) ügyvezető igazgatója.

Ahogy elkezdődik a csomagok osztása, a pultnál mindenkihez egy-két szót is szólnak. – Hányan vagytok, testvérek? – kérdezi egy anyukáját elkísérő gyerektől Juhász Márton. – Négy testvérem van – hangzik a felelet. De már mennek is tovább, mert a sornak is haladnia kell. – Az igés kártyát is tessék elolvasni majd – hívja fel a figyelmét egy hölgynek Oláh István. A kártya mellett természetesen a szatyor tartalma is fontos, a hölgy azonnal fürkészi, mit is kapott. A csomagban tészta, liszt, olaj, paradicsomszósz, tea és keksz lapul. De jár mellé egy doboz vitamin és némi csokoládé is.

A sor lassan halad, és meleg is van, így előretessékelik a kisgyerekeseket és az időseket, hogy ők előbb végezzenek. A tömegben egyébként idősek és fiatalok, családdal és egyedül érkezettek egyaránt vannak. A csomagokért fegyelmezett rendben, türelmesen jönnek, sehol egy hangos szó. Azért az egyik zöld kabátos segítő a csoport közepéről kivezet egy vak férfit, aki csak annyit mond, amikor kérdezik, miért nem szólt, hogy vegyék előre: – Nem akartam tolakodni.
– Gyere, szívem, megkaptuk a csomagot – próbálja egy anyuka a kertből kicsalogatni a gyermekét. A kisfiú egy plüss méhecskét szorongatva kerül elő, és megköszöni a teát, amit kifelé adnak a kezébe.

– Áldás, békesség, köszönöm a fáradságos munkájukat – mondja egy hölgy az asztalhoz érve, de mások is kifejezik hálájukat a szeretetszolgálatnak és azoknak, akik a gyűjtéseken összeadták a csomagok tartalmát.

Az alkalom nem csak az adományokról szól. Az MRSZ munkatársai sokakat megismernek korábbról, érdeklődnek a hogylétük felől. Iszlai Gergely, a szeretetszolgálat debreceni irodájának operatív vezetője is mindenkivel vált néhány szót. Elmondja, hogy már nyitás előtt kiment a korán érkezőkhöz a kapu elé beszélgetni, mert ez is fontos része az ilyen találkozásoknak.

Lassan elfogynak a csomagok és a sorban állók is, de a nap ezzel még nem ér véget. A szeretetszolgálat munkatársaival és Oláh István lelkipásztorral egy gyors közös ebéd után Debrecen tanyavilága felé vesszük az irányt, ahol már várnak ránk.

Homokdűlős utakon zötyögünk valahol Debrecen külterületein. Több embert is látunk biciklivel menni olyan helyeken, ahol azt hinnénk, a majdnem tengelyig érő homokban haladni sem lehet. Később megtudjuk, hogy itt rengetegen járnak biciklivel sárban, hóban, de perzselő hőség idején is.

Közben az autóban ülő Iszlai Gergely telefonon kér útmutatást Tárnok Tamástól, a Debrecen-Csapókerti Református Egyházközség lelkipásztorától, amelyhez Dombostanya mellett több külterületi rész is tartozik szórványként.

Az óvodát keressük, de a dűlőutak alapos helyismeret nélkül teljesen egyformának tűnnek. – A sínek mellett lesz – jön az iránymutató eligazítás, és vasútból valóban kevesebb van errefelé, így már sikerül megtalálni. Ebben persze az épület előtt összegyűlt autók és biciklik is segítenek.

Ahogy kiszállunk, a lábunk alatt is érezhetjük már a debreceni kalahárit, szinte félsivatag ez, puszta a javából, de a táj kietlenségét, zordságát ellensúlyozza a helyiek kedvessége és kíváncsi érdeklődése. Ahogy bekísérnek a kis épületbe minket, még egyre-másra érkeznek emberek, az áhítat kezdetével is megvárjuk a közeli állomásra beérkező vonatot. A dombostanyai óvoda, közösségi épület és imaterem tömve van, amikor Tárnok Tamás nyitószavai után Oláh István elkezdi az áhítatot, majd felolvassa Máté evangéliumából Jézus feltámadásának történetét. Ezután arról beszél, hogy szerinte mindenki emlékszik, mikor kiabált utoljára. Látszik, hogy a gyülekezet elsőre nem nagyon tudja összekötni ezt a felolvasott igeszakasszal, de hamar kapcsolódnak. A debreceni lelkész ugyanis elmondja, hogy Jézus feltámadásának története is tele van kiáltásokkal a virágvasárnapi bevonulást köszöntő jeruzsálemiek hozsánnáival kezdve. Oláh István szerint ekkor az emberek többsége egy földi uralkodót lát Jézusban, aki majd itt a Földön hozza el, amit ők szeretnének, de amikor nem felel meg az elvárásaiknak, már azt kiáltják: „Feszítsd meg!” – Sokszor elvárásokat fogalmazunk meg, és ha csalódunk, akkor olyanok leszünk, mint a jeruzsálemi tömeg, amelyik elfordul Jézustól – hívja fel a figyelmet a debreceni nagytemplom lelkésze a kis dombostanyai épület zsúfolásig telt termében. És folytatja azzal, hogy amikor Jézus már a kereszten van, azt kiáltja: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?” – Ő is átéli az elhagyatottságot, de csak azért, mert rajta van az emberek minden bűne, és mindenki helyett átéli a büntetést és az Istentől való elhagyatottságot – hangsúlyozza a lelkipásztor.

– Jézus a legmélyebb fájdalmat megéli érted és értem, hogy nekünk lehessen bűnbocsánatunk, és azért, hogy soha ne kelljen neked és nekem egyedül lennünk, mert ő mindig velünk van – emeli ki Oláh István, majd rátér a feltámadásra, amelyben egy angyal kiált: „Ti ne féljetek!” A lelkész szerint az is fontos mozzanat, hogy amikor az asszonyok elrohannak, hogy szóljanak a tanítványoknak, Jézus szembejön velük, mert ő mindig előttünk jár, már keresztülment a halálon és a feltámadáson, és elmondja, hogy ránk is ez vár. – Kívánom mindenkinek, hogy ezen az ünnepen találkozzon Jézussal, és azt is, hogy dicsőítsük a mi Urunkat ezen az ünnepen teli hanggal, teli torokkal, mert kiáltsunk mi is, ne csak mérgünkben, hanem kiáltsunk örömünkben, és hirdessük azt, hogy Jézus Krisztus a mi Urunk, és feltámadt a halottak közül! – zárja áhítatát Oláh István lelkipásztor.

Ezután a katasztrófavédelem oktatása következik, amelyben a lakástüzek megelőzése mellett szó esik arról is, miért károsak és veszélyesek a nem szokványos tüzelőanyagok. A tanyavilágban sajnos viszonylag gyakoriak a lakástüzek, főleg a fűtési időszakban.

Az áhítat után két kis fa árnyai alatt felállított asztalnál elkezdődik az adományok osztása. A furgon hátuljából madárcsicsergés mellett – nem is olyan kihalt táj ez – adogatják ki a csomagokat. Közben Tárnok Tamás lelkipásztorral beszélgetünk, aki elmondja, hogy a külterületi lakosok közül körülbelül százan járnak a gyülekezeti alkalmakra, de harangszenteléskor kétszázan is voltak. Tartanak nyári tábort, bibliaórákat, istentiszteletet, számos közös programot és jótékonysági szolgálatot. Azt, hogy a tanyákon legyenek lelkészek, a debreceni nagytemplom presbitériuma határozta el az 1900-as évek elején, előtte csak néha jártak ki.

A külterületekre általában azok kerülnek ki, akiknek az életében valamilyen anyagi válság vagy családi, esetleg egyéni tragédia történt. Itt rengeteg szegény emberrel találkozunk, de nem mindenkiről lehet tudni, hogy rászoruló-e, az emberek ugyanis szégyellik a szegénységet – tudjuk meg Tárnok Tamástól, aki azt tapasztalta, hogy sokszor nagyobb szükségük van a lelkükkel való törődésre, mint az adományokra.

– Amikor segítünk egy rászorulónak, sokszor lelki beszélgetésre is lehetőség nyílik. Sokan vannak, akiknek a szenvedélybetegségből tudunk így megtalálni a kiutat, most is olyan testvér harangozott, aki az alkoholtól szabadult meg. Örülünk, hogy az evangéliummal szolgálhatunk, hogy segíthetünk megtalálni Istent, hogy megtapasztalják, hogy nincsenek egyedül, és Jézus Krisztus által új életek támadnak a feltámadás ünnepén, és világítanak itt a külterületen – sorolja a lelkész. – A helyieknek az is sokat jelent, hogy mások gondolnak rájuk, és az adományok nagy segítséget jelentenek nekik, hiszen rendkívül nehéz helyzetbe kerültek, az árak ugyanis majdnem megduplázódtak, a jövedelmek pedig errefelé továbbra is alacsonyak – mondja Tárnok Tamás.

A böjti időszakban sokszor halljuk, hogy ilyenkor érdemes befelé fordulni, és magunkban vizsgálódni, de a szeretetszolgálat ebben az időszakban sem tart „szünetet” abban, hogy másokra is figyeljen. Rá is kérdezek erre Juhász Mártonnál, hogy a kettőt hogy lehet összeegyeztetni, amire ő azt feleli, hogy a kettő járhat együtt. – Ha a bennem lakozó Szentlélek Istenre figyelek, az automatikusan hozza magával, hogy jobban kinyílik a szemem a körülöttünk élő rászorulókra – mondja az MRSZ ügyvezetője, és hozzáteszi, hogy minden adományosztáson igyekszik figyelni az embereket, hogy vajon mi játszódik le a fejükben, mit éreznek, és megpróbálja keresni az istenarcot a másik emberben.

Arról is beszélt, hogy a nagyvárosok mellett, ahol a nagy számok törvénye alapján mindig sok a rászoruló, a tanyavilágra is oda kell figyelni, mert ilyen helyen sokszor nehéz anyagi körülmények között élnek emberek, ezért a szeretetszolgálat a tanyákon élőkön is rendszeresen igyekszik segíteni.

A csomagok lassan mind gazdára találnak, mi továbbindulunk, van még néhány ház, ahova el kell vinni az adományt.

Elsőként egy házaspárhoz érkezünk. A kis ház kívülről toldozott-foldozott, de a kert rendezett és tiszta, egy gyönyörű virágágyás varázsolja széppé. Elmesélik, hogy nagy örömük a gyermekük, akit tizenhét évnyi házasság után adott nekik az Úristen. Neki próbálják otthonosabbá tenni azt az egy szoba-konyhát, amiben élnek.

Az MRSZ-től kapott adománycsomag mellett a katasztrófavédelem munkatársai is hoztak nekik ajándékot: egy füstjelzőt, hogy az otthonuk nagyobb biztonságban legyen.

Tárnok Tamás lelkész autóját követve tovább zötykölődünk a kis utakon, amelyeken megfordulni is csak a dűlők végénél lehet. Egy nénihez érkezünk, akinek a kutyája nagy lelkesedéssel és szaglászással fogad, és végig követ minket, nem lehet gyakori a teljesen ismeretlen, új ember errefelé. A kis konyhában foglalunk helyet, ahol hamar szemünkbe tűnik a plafonon éktelenkedő lyuk.

Beázott, beszakadt, és nagyon sok pénzt kérnek a javításáért – osztja meg velünk a néni. Azt is megtudjuk, hogy valaha jól élt, de aztán rengeteg rossz jött az életében, pár hónap különbséggel temette el a férjét és az édesanyját, és az egyik fiának is sok tartozása lett, így a lakása elúszott a költségekre. Öregkorára került ki a tanyavilágba, nyolcvankét éves, és elmondása szerint az tartja benne a lelket, hogy úgy érzi, ügyelnie kell a fiaira, akik egyébként már maguk is hatvan év felettiek. Időközben hazaérkezik az egyik fia, aki a munkatalálás nehézségéről beszél, bár most éppen van mit dolgoznia.

Nekik is minden jót kívánunk, és indulunk tovább. Az utolsó állomásunk egy olyan család otthona, ahol az édesapa egyedül maradt az öt gyermekkel, és mindent megtesz, hogy tisztességben felnevelje őket. Ha ez még nem lett volna elég, magára vállalta a súlyosan fogyatékos unokaöccséről való gondoskodást is, amikor a fiú magára maradt.

Az egyik nagylánya maradt otthon a nyolc általános elvégzése után, hogy segítsen az édesapjának, amíg a legnagyobb fiú dolgozik – már amikor épp van munka –, hogy beszálljon a családi költségvetésbe. Az édesapa ugyanis nem nagyon tud állandó munkát vállalni, mert az unokaöcs állandó felügyeletet és foglalkozást igényel. Az egyik gyerek már saját életet kezdett, vele nem találkozunk a kis házban. Bár nyilvánvaló, hogy a családot nem veti fel a pénz, a környezetük rendezett, és rajtuk is látszik, hogy az édesapa valahogy mégis megoldja, hogy mindenkire jusson ruha, ami nem szakadt, és azt is elmondják a gyerekek, hogy finomakat főz.

Ahogy kifelé megyünk, arról is beszélgetünk, hogy a dombostanyai homokos talajon hiába próbálkoztak eddig a kertészkedéssel, a legtöbb zöldség nem terem meg, és ami megmarad, az is satnya termést hoz. Nem egyszerű az itt élők helyzete, de próbálnak bizakodni és minden problémát megoldani valahogy. A kapura támaszkodva néznek utánunk, ahogy elhajtunk Debrecen felé.