A diakónia vasárnapján, idén február 2-án köszönti Isten gondoskodásának hivatásos képviselőit a Református Szeretetszolgálat. A Schweitzer Albert Református Szeretetotthonban, a névadó arcképei és szobrai között csupa bájjal, figyelmességgel mozog Aszalos Gyöngyi, aki évtizedek óta példamutatóan ápolja az elesetteket. Az osztályvezető munkáját októberben oklevéllel ismerték el, most pedig bepillantást enged a mindennapjaiba és mesél az otthonba vezető életútjáról is.
Büszkén fogad kis „birodalmában” Aszalos Gyöngyi, ahol a lakóknak gondozási tervet és eseménynaplót, gyógyszeradagokat, osztályátadás-átvételt és orvosi vizitet készítenek elő. A délutáni nyüzsgés, amiről mesél, már érződik a folyosón, de abba is beavat, hogy az idősek nagyon szeretik a népdalokat, így amikor egyikük rádiót hallgat, köré gyűlnek, énekelgetnek. Többségében súlyos demenciával élő hölgyek a harmadik emelet lakói: harminchét főt látnak el, közülük csupán hárman férfiak. Sokan nevezik ezt az életszakaszt második gyermekkornak, amit Aszalos Gyöngyi határozottan cáfol: a demenciával élők nem gyerekek, hiszen saját akaratuk van és saját életük volt. Közös bennük, hogy mindannyiukban nagy az igény az egyéni törődésre, beszélgetésre. Azon túl, hogy ebben örömmel vesz részt, az ápolónő azt is elmondja, hogy szintvezetőként ő épp úgy kockázza, héjazza a kenyeret és ápolja az időseket, mint a többiek. Amikor az ebédidő végén az étkezőbe lépünk, már csak néhányan ülnek az asztaloknál – de sokan egyébként is a szobájukban esznek. Szeretettel kíván jó étvágyat, mindenkihez van néhány kedves, dicsérő szava, majd mesélni kezd ide vezető útjáról.
Aszalos Gyöngyi osztályvezető a Schweitzer Albert Református Szeretetotthonban
Eredetileg két hétre jött az anyaországba szerencsét próbálni – eddig huszonkét év lett belőle. Fiatal nőként érkezett ide a százhúsz lelket számláló erdélyi magyar, református Székelybedéből. Elmondása szerint egyszerű, falusi családba született. Édesapjuk ugyan katolikus volt, református édesanyjuk után mégis református lett ő is, a húga is. Templomba járóként nevelték őket, és hiába volt az iskolában télifa-ünnepély, ők ugyanúgy Jézus születésének örültek karácsonykor.
Bár a nagyszüleit nem ismerte, az idősek felkarolása hamar az élete részévé vált. Mint meséli, a szomszéd és falubeli bácsiknak, néniknek (azaz nanóknak) gyakran segített a kútról vizet bevinni, földet tapasztani, kitakarítani, bevásárolni, ápolni őket. Azon túl, hogy így nevelték, elismeri: „Olyan jól esett segíteni!” Miután a környékbeli Nyárádszeredában érettségizett, egy agráripari iskolában, hét falu termelőszövetkezetében könyvelőként dolgozott.
A rendszerváltás és az állami gazdaságok megszűnése után határozta el, hogy Budapestre jön. Mindvégig érezte, ahogy az Úristen a tenyerén hordozza. Először egy János-hegyen élő családhoz került, ahol három gyermek felügyeletét vállalta, időközben pedig maga is családtaggá vált. Párhuzamosan segítette új, idős szomszédját annak combnyaktörése után, és a néni erdélyi származású férjét is rendszeresen látogatta, ápolta, tornáztatta a János-kórházban, miközben közös témákról beszélgettek.
A fővárosba érkezése után Aszalos Gyöngyi gyülekezetet kezdett keresni, hogy tartozzon valahová: így került a környékbeli Pasarétre, Cseri Kálmán idejében. Hamar befogadták, ifibe járt, és miközben a „családja” gyermekei mellett egyre kevesebb volt a feladat, megismerte a Schweitzer Albert Református Szeretetotthon akkori igazgatóját, Derencsényi Zsuzsannát. Az általa csak Zsuzsa néniként emlegetett intézményvezető révén eleinte önkéntesként költözött az épületbe, mivel nem rendelkezett vízummal. A folyamat végén pár hónapot még a kalotaszegi Zsobokon töltött egy gyermekotthon segítőjeként, és bár nagyon szeretett ott is lenni, elérkezett a hivatalos felvétel ideje a Schweitzerbe. – Ennek novemberben volt húsz éve, tizenhat éve pedig már szintvezetőként dolgozom ezen az osztályon. Közben a pincétől a padlásig volt már – teszi hozzá nevetve –, a mosodában, vagy ahol éppen segíteni kellett.
Visszatekintve látja igazán, hogy voltaképpen mindig is idősek otthonában szeretett volna dolgozni. – A Jóisten végigvezetett az egész utamon – vallja meg, történetéből pedig valóban ez rajzolódik ki. Azt mondja, regényt lehetne írni az életéről, de végig az Úristen segítette, nem engedte elesni, elbukni, és úgy érzi, megállta a helyét. Megosztja velem, hogy minden este hálát ad, és minden reggel elkéri az aznapi bölcsességet, türelmet, amire szüksége van – és meg is kapja. Ahogy az erőt is, ami elkél a mindennapi tevékenységekhez, hiszen belátja, ő sem lesz fiatalabb, de sosem panaszkodik.
A szakmai mellett a magánéletben is adódnak kihívások: Aszalos Gyöngyinek ugyanis nem lett saját családja. De rögtön hozzáteszi: a családja a János-hegyen lakik, ráadásul nyolc keresztgyermeke van. Ennek elfogadása mögött minden bizonnyal megküzdött út áll. Nem érzi, hogy lemondott vagy lemaradt volna valamiről, számára így teljes ez az élet, amit a Jóisten adott.
Amikor arról kérdezem, hogyan éli meg a munka és a szolgálat összekapcsolódását, szinte gondolkodás nélkül vágja rá, hogy a nehézségek ellenére sem érzi ezt munkának, hiszen szereti csinálni, mindig várja, és vidáman jön dolgozni, készen arra, hogy akár a lehetetlennek tűnő helyzeteket is megoldja. A nővérszálló lakójaként olykor a szabadnapján sem tétlenkedik, ha váratlan helyzet adódik – amikor éppen nem az otthonon kívüli idős betegeit látogatja.
Bár rendületlen örömmel állítja, hogy jó itt lenni, azt elismeri, hogy néha nem árt kiszakadnia megszokott közegéből. Évente többször hazalátogat a szülőfalujába, és a kollégáinak sem csak beosztást készít, hiszen gyakran együtt mennek moziba, színházba, kirándulni. A kollegiális viszony az elmúlt huszonkét év négy igazgatójával is megvolt: mindannyiukhoz élmények fűzik. Például az említett Derencsényi Zsuzsával járt először a bécsi adventi vásárban, Beszterczey András pedig a mátraházai vezetői napokon rendszeresen ijesztgette úgy, mintha medve lenne – holott Aszalos Gyöngyi nem is fél a medvétől. Az otthon vámosmikolai pihenőházához is sok emlék köti: az osztályvezető tíz éven át nyaraltatott itt tíz-tizenkét nénit. Azt is hozzáteszi, hogy Budapesten már maga a mindennapos élet élmény egy kis faluhoz képest. Ebben gazdagítja a gyülekezethez tartozás, ami nem csupán a mostani, Kálvin téri közösségét jelenti, hiszen az otthoni gyülekezetét is számontartja. Elmondása szerint a szeretetotthon is egy élő gyülekezet, ahol igyekeznek úgy helytállni, hogy az az Odafennvalónak is tetsszen.
A szeretetotthonban sokat jelent az ápolónőnek a lakók kötődése, bizalma, amit ki is mutatnak. Szabadnapjai után felcsillanó szemekről mesél, és hogy sokszor hangzik el ilyenkor: „megjött az anyánk, a mamánk”. A mama megszólítással gyakran jelzik a nénik azt is, ha valamire szükségük van – hogy pontosan mire, az évek során megtanulta kiolvasni az ahhoz hasonló jelzéseikből, mint amikor a kiskonyha előtt toporognak.
A felelős lelkésznő távollétekor a reggeli Ige is Aszalos Gyöngyi hangján szólal meg az otthon hangszóróiból, és úrvacsoraosztáskor is gyakran segédkezik. A különböző közös alkalmakra az ő feladatuk eljuttatni a lakókat, így említi a hétfői énekórákat is, amelyen elsősorban azok vesznek részt, akiknél a demencia kevésbé súlyos, mégis előfordul olyan, hogy valakinek visszatérnek a református énekek emlékei. Az itt dolgozók és lakók rendszeresen szembesülnek a földi élet végével: a gondozók azon igyekeznek, hogy a haldoklók körül olyan légkört teremtsenek, mintha otthon lennének, a családjuk körében. Énekelnek mellettük, fogják a kezüket, soha senkit nem hagynak magára.
A szintvezető úgy írja le a szeretetotthont, mint ahol védelem, Isten szárnyai alatt vannak, a gondozottak is és ő is. Bevallja, hogy önmagát sokszor kevesebbnek látja: gyávának, nem elég erősnek, nem elég magabiztosnak. Az elismerő oklevélről is mesél: úgy meglepte, hogy fölterjesztették erre a díjra, hogy egészen addig fel se fogta, amíg egyszerre sírva és nevetve ki nem kellett mennie átvenni azt. Amikor megjegyzem, hogy az Úr szereti a kicsiket használni, felemelni, rögtön bólogat: napi tapasztalata, ezt látja a gondozottaknál is.
Aszalos Gyöngyi még emlékszik rá, hogy régen sok lelkészözvegy és diakonissza testvér dolgozott itt, és bár ma már más a gondozók összetétele, a szellemiségüket viszik tovább. Az otthon lelkisége kívülről is látható: erre az esetenként kiérkező mentők és ügyeletes orvosok is rácsodálkoznak, akik rendszeresen megállapítják, hogy milyen jól végzik a munkájukat. Aszalos Gyöngyi pedig a legnagyobb természetességgel javítja ki a telefonáló mentőt, aki a „szocotthonból” jelenti le magát: – Én azt vallom, hogy ez szeretetotthon, és nem szocotthon – hangsúlyozza. A kettő között pedig érezhető a különbség.