A Szeretethíd a Kárpát-medence egyik legnagyobb, református kezdeményezésű önkéntes programja, ahol a résztvevők évről évre különféle közösségi munkákat vállalnak – legyen szó játszóterek rendezéséről, idősotthonok látogatásáról vagy épp állatkertszépítéséről. Mi is csatlakoztunk az egyik programhoz, ahol nemcsak segítettünk, de lelkiekben is gazdagodtunk.
Hűvös május végi reggelen érkeztünk meg a Fővárosi Állatkert bejáratához, hogy önkéntesként részt vegyünk a Szeretethíd program egyik akciójában. Idén mintegy 15-20 fő vállalkozott arra, hogy egy nap erejéig ecsetet ragadjon a Biodómban. A hatalmas, üvegházas kupolaépületben barnás-sárgára kellett átszínezni a szürke betonfelületeket, hogy a belső tér is a természetes közeg hangulatát idézze, amikor teljesen elkészül.
A kezdeti káosz
A szervezés ugyan nem indult zökkenőmentesen: fél 9-re hívtak bennünket, de a beléptetésnél akadtak félreértések. Kicsit tanácstalanul álldogáltunk, mire az állatkerti munkatársak megtalálták a csapatot. Onnantól viszont gyorsan pörögtek az események. Rövid eligazítás után mindenki kapott eszközt és területet, ahol segíthetett: volt, aki régi festékhibákat javított ki, mások meg üres betonfelületeket festettek le alapszínnel. A munkánkat kamerával is dokumentálták, ehhez többféle beállításban, kicsit „megrendezve” kellett festenünk. Ez azonban nem volt zavaró, inkább játékossá, izgalmassá tette az ecsetvonásokat.
Kik voltunk mi?
A csapat összetétele sokféle volt: akadtak tapasztalt önkéntesek, akik már több Szeretethídon is részt vettek, és voltak fiatalabbak, akik az érettségihez szükséges 50 óra közösségi szolgálatot teljesítették. Bár elsőre kicsit nehezen indult a munka, gyorsan sikerült kisebb csoportokra oszlani, és mindenki megtalálta a maga feladatát. Talán épp a feladatra koncentrálás miatt, de kevés beszélgetés zajlott – mindenki tette a dolgát, a festékek és ecsetek világában nem nagyon volt idő mélyebb ismerkedésre.
Az állatkerti dolgozók külön említést érdemelnek: rendkívül kedvesek és segítőkészek voltak. Amikor a délelőtti naptól már szinte elviselhetetlen meleg volt az üvegházszerű kupolában, gondoskodtak róla, hogy legyen elegendő friss vizünk, és – nagy örömünkre – néhány önkéntes jégkrémmel is megkínált bennünket.
A nap hangulata
A háttérben több helyről is szólt a zene – nem hangosan, csak annyira, hogy feldobja a folyamatokat. A hangulat nem volt bulis, de nem is volt feszélyezett: csendesen, de határozottan dolgozó emberek közösen tettek egy célért.
A munka végén egy képet is készítettünk, amelyen kicsit fáradtan, foltos ruhában, de elégedetten mosolygott a társaság. Nem festettünk fel grandiózus freskókat, de abban a tudatban jöttünk el, hogy valami maradandóhoz tettük hozzá a saját ecsetvonásainkat.
Mi marad meg?
A festék idővel talán kopik majd, az élmény viszont velünk marad. Egy olyan nap emléke, amikor nem a saját dolgaink körül forogtunk, hanem valami közös ügyért dolgoztunk. A Szeretethíd nem feltétlenül a nagy gesztusokról szól – sokkal inkább arról, hogy egy kis időt és energiát adunk abból, ami nekünk van, hogy egy másik hely kicsit jobb, szebb, rendezettebb legyen.
