Hálásak a magyaroknak a nigériai diákok

Hogyan kezdődött számotokra a háború?
Ní: Nagyjából december óta hallottam a lehetséges invázióról. Olvastam róla, de vártam, hogy végül is mi lesz belőle. Terveztem is elrepülni Nigériába. Kijevbe utaztam, mert onnan indult volna a járatom Lagosba, de ott ragadtam, és egy barátomnál kellett megszállnom. Követtük az eseményeket, a sajtó és az amerikai kormány elkerülhetetlennek nevezte ezt a háborút. De biztosak akartunk benne lenni, hogy nem hozunk elhamarkodott döntést. Ezt sok külföldi diák nevében mondom, mert sokan gondolkoztunk így. Az iskola és a nigériai nagykövetség azt mondta nekünk, minden rendben lesz. Szóval ellentmondásos információkat kaptunk. Közben a hírekben azt láttuk, hogy elkerülhetetlen háború közeleg. A mindennapi életben ennek semmi jelét nem láttuk, még a határ mellett, Harkivban sem. A bankok, a boltok nyitva voltak, az egyetemi órákat megtartották. Aztán minden nagyon gyorsan történt egy csütörtök hajnalon. Jött az első robbanás, majd a második és a harmadik. Azt hiszem, nem tudtunk erre felkészülni, de szerintem az ukránokat is váratlanul érte, mennyire gyorsan eszkalálódott a helyzet.

Dzsíbi: Én is hasonlóan éltem ezt meg. Úgy gondoltam, a média túl nagy felhajtást csap. A hatóságok közben végig arról beszéltek nekünk, hogy minden rendben lesz, és a helyzet biztosan nem mérgesedik el. Nem is terveztem elutazni. Szerda este volt egy tanulócsoportos esténk, a májusi záróvizsgákra készültünk. Éjfél előtt körülbelül fél órával végeztünk, akkor tértem nyugovóra. Olyan mélyen aludtam, hogy az első távoli robbanásokat átaludtam. Arra keltem, hogy valaki kopogtat az ajtón. A kollégiumi szintfelelős állt az ajtóban, ő mondta nekünk, hogy az orosz csapatok rakétákat lőttek az ukránokra, és megkezdődött a háború. Elmondta, mire számítsunk, és hogy ha robbanásokat vagy szirénát hallunk, keressünk menedéket a földalatti óvóhelyeken. Így fordult fel teljesen az addig normális életünk.

Ekkor Harkivból Kijevbe mentél?
Dzsíbi: Nem. Két napot töltöttem még Harkivban, és közben hallottam, hogy egyre többen mennek a határokhoz. Én is úgy döntöttem, elhagyom a várost, és vonattal Lvivbe indultam. Az út 24 órán át tartott, a vonat nagyon zsúfolt volt, mert rengetegen akarták elhagyni Harkivot. Egy kabinban, amelyben egy hónappal korábban négyen voltunk, most több mint húszan zsúfolódtunk össze. Nagyon kényelmetlen volt. Lvivből Csapra is ugyanígy utaztam tovább.

És te Ní, Kijevből Lvivbe utaztál? Lengyelországba akartál menni, vagy az eredeti terv is Magyarország volt?
Ní: A kezdetektől Magyarországra akartam jönni. Amikor az invázió elkezdődött, sokan menekültek Lengyelországba. Én nem mentem az első hullámmal, hanem kivártam Kijevben, és láttam a hírekben, hogy a lengyel határon nagyon nagy tömegek próbáltak átkelni, és sokan indultak Szlovákiába és Romániába is, így számolgattam, és arra jutottam, azzal járok a legjobban, ha Magyarországra próbálok átjutni. Így szombattól, amikor Kijevből Lvivbe indultam, Magyarországra próbáltam eljutni. Nagyon hálás vagyok Istennek, hogy el tudtam jutni egy vonattal Csapra, és onnan Magyarországra.

Csapon vonatot kellett váltanod?
Ní: A határra nem vonattal mentem. Amikor megérkeztem vasárnap este, nagyon zsúfolt volt az állomás, úgy gondoltam, ma már nem jutok át a határon, ezért pihentem egyet. Másnap reggel néhány baráttal taxit rendeltünk, és elvitettük magunkat a határra. Barabásnál keltünk át a határon, onnan busszal mentünk Záhonyba.

Dzsíbi, te Csapon vonatra szálltál?
Dzsíbi: Igen, Záhonyba mentem. Nagyon kedvesen fogadtak. Útbaigazítottak minket, adtak enni, inni, és kaptunk ingyenjegyet Budapestre. Két-három órát maradtam csak Záhonyban.

Mit éreztetek, amikor átléptétek a határt?
Dzsíbi: Nagyon megkönnyebbültem. A megelőző napokban az agyam állandóan feszülten figyelt, minden kis zörejre azonnal ugrottam, volt, hogy egy köhögésre is. Néha még a csöndben is robbanások és sziréna hangját hallottam, és másokat kérdezgettem, ők hallották-e. Az alulinformáltság is nagyon bizonytalanná tett, az embernek csakis az ösztöneire hallgatva kell döntenie, amikor nem kap semmilyen egyértelmű információt.
Ní: Ahogy az várható egy ilyen helyzetben, boldogságot éreztem, mert rendkívül stresszes utazás után végre átléphettem a határt. A magyar kormányt és a nonprofit szervezeteket pedig csak dicsérni tudom. Nagyon szeretetteljesen, melegen és nyitottan fogadtak. Meglepődtem, amikor átléptem a határt, szendvicseket és italokat láttam. Elismerésre méltó erőfeszítéseket tettek, ezt nagyon szeretném hangsúlyozni, ezt feltétlenül írd le. A magyar kormányt azért is szeretném méltatni, hogy kinyitotta előttünk a határokat. Ez megtiszteltetés. Ha úgy döntöttek volna, hogy zárva tartják, semmit nem tehettünk volna. És minden joguk meg is lett volna, hogy így döntsenek. A szendvicsek extrák, és jólesnek. De az, hogy amikor segítségre szoruló embereket látsz, kinyitod az ajtóidat meg a határaidat, és lazítasz a bevándorlási politikádon, hogy életeket ments, az különösen fontos és tiszteletreméltó.
Dzsíbi: Igen, hálával tartozunk a magyar kormánynak és a minket segítő embereknek. Olyan tartozásunk van nekik, amit soha nem tudunk majd visszafizetni. Köszönjük!

Hogy találkoztatok egymással?
Ní: A vonaton véletlenül egy kabinba kerültünk, és együtt utaztunk Budapestre. A pályaudvaron is rengeteg embert láttunk szendvicsekkel, italokkal. Nagyon kedvesek voltak. Itt találkoztam Mr. Lászlóval. Nem tudom eléggé hangsúlyozni, mennyire segítőkész volt, és milyen csodálatos ember. Ő lépett oda hozzám. Egyik barátja adott nekem egy csomag ételt és italt, majd Mr. László megkérdezte, van-e hol aludnom. Mivel késő éjjel volt, eredetileg azt terveztem, az állomáson alszom, és kora reggel keresek szállást. De ő befogadott, és megkérdezte azt is, ismerek-e még valakit, akinek szállásra van szüksége, így szóltam Dzsíbinek.

Mi történt másnap?
Dzsíbi: Miután aludtunk egyet, Mr. László adott nekünk reggelit, és mondta, hogy érezzük magunkat otthon. Nap közben sétára vitt minket, hogy felfedezzük a várost. Sokat tud a történelemről, beszélt a város épületeinek történetéről, például az Erzsébet-hídról, a Petőfi-szoborról és a dombról, ahol a püspököt megölték.

A Gellért-hegyről?
Dzsíbi: Igen, arról. És elmondta nekünk Budapest történetét, hogyan egyesült egy várossá. Szóval nem csak városnézésre vitt minket, hanem komplett órákat kaptunk. Öt nap alatt többet tanultunk Magyarország történelméről, mint öt hónap alatt Ukrajnáéról. Mr. László zseniális ember, fenomenális házigazda.

Mik a terveitek? Mi a következő lépés?
Dzsíbi: Próbálok nem hirtelen döntéseket hozni. Szeretnék hazarepülni a családomhoz, hogy otthoni környezetben, ismerős emberek között legyek egy kicsit. De a helyzetemet is figyelembe kell vennem. Végzős hallgató vagyok, pár hónap van hátra az egyetemből. Mindenképpen várnom kell egy kicsit, hátha tudok információt szerezni az egyetemtől, hogyan tudok majd diplomázni. Igyekszem feltérképezni a lehetőségeket, talán lehetséges átiratkozni másik iskolába. Nem akarom elkapkodni a döntést, remélem, pár hét múlva tisztábban látok majd.
Ní: Nekem is hasonló terveim vannak. Én is feltérképezem a lehetőségeket, és azt: mennyi esély van arra, hogy átvegyen egy itteni egyetem. Nem tudjuk, meddig tart majd a háború. És ez nem csak magáról a harcról szól. Nem tudjuk, mikorra áll talpra Ukrajna, és mikorra állítják helyre az egyetemen az oktatást. És amíg ez az egész tart, nem akarom az agyam munka nélkül hagyni... Az mindenesetre biztos, hogy hazautazom a családomhoz, hogy lássam őket, velük legyek egy kicsit.

Mi a véleményetek Magyarországról? Hogy érzitek magatokat itt?
Ní: Gyönyörű hely, szeretni való, gazdag kultúrával, jó örökséggel. Nagyon kedves, csodálatos, befogadó emberekkel. A városok gyönyörűek, ó Istenem, különösen éjszaka. És imádom, hogy majdnem minden magyar, akivel találkoztam, büszke a hazája kultúrájára és történelmére. A tömegközlekedés is nagyon jó, az utcák is szépek. Annak ellenére, hogy nem nagy népességű ország, nagyon gazdag hely. Büszke vagyok, hogy itt lehetek.
Dzsíbi: Úgy gondolom, Magyarországnak elég összetett történelme van, de ennek a néha jó, néha rossz időket hozó történelemnek az ismerete talán jobb emberré tette a magyarokat. Talán mert próbálnak tanulni a múlt hibáiból, és nem megismételni azokat. Az emberek mindig barátságosak voltak, akárhol kértem segítséget vagy iránymutatást. Nagyon boldog vagyok, hogy itt lehetek, és hálás vagyok a magyaroknak.