Az idősek világnapja, október 1-je alkalmából ellátogattunk a Schweitzer Albert Református Szeretetotthonba, ahol a szépkorúak életének tapasztalata és bölcsessége tárul fel a velük való találkozások során. Az osztályvezető, Aszalos Gyöngyi gondoskodó kezei minden nap ott vannak a lakók vállán, alázattal és szeretettel kísérve őket a hétköznapok megpróbáltatásain át egészen az utolsó lélegzetvételig. Szondy Zsuzsanna mély megbecsüléssel mesél arról, milyen erőt ad a segítők áldozatos gondoskodása, és hogyan formálja mindezt a szeretetotthon református szellemisége.
„Amikor eltávozunk, Isten egyik tenyeréből a másikba emel minket”
Őszi napon érkezünk az otthonba, ahol mindenütt az idő múlásának finom jeleit tapasztaljuk. A folyosókat átjárja a melegség, csak halk beszélgetések és a segítők csendes léptei hallatszanak, mintha minden mozdulat a figyelemről, a törődésről és a szeretet diszkrét jelenlétéről mesélne. Érezni, hogy a múló pillanatok éppoly értékesek, mint a nyugodt, békés jelen, amelyben az idősek a mindennapjaikat élik. Az étkező felől halk zsibongás hallatszik, Aszalos Gyöngyi épp a segítőkkel együtt osztja az ebédet a lakóknak. A fekvőbetegeknek a szobájukba viszik az ételt, hogy mindenki meghitt körülmények között és időben étkezhessen. Olyan, első pillantásra apróságnak tűnő dolgokban segítenek az elesetteknek, amelyek a hétköznapi embernek talán fel sem tűnnek, ám számukra a mindennapi élethez nélkülözhetetlenek. Amit tesznek, azt nem is akárhogyan végzik, hanem szívből fakadó szeretettel és odaadással. A gondoskodó kezek nemcsak a gyógyszerosztásban, fürdetésben vagy öltöztetésben segítenek, hanem abban is, hogy minden apró szükségletükben támogatva érezzék magukat az idősek – legyen szó egy korty vízről, egy séta kíséretéről vagy egy biztató mosolyról.
Aszalos Gyöngyi, a harmadik emelet szintvezető nővére, akinek mindennapi szolgálatát mély hivatástudat és szívből fakadó gondoskodás hatja át
A harmadik emelet osztályvezetője arról számol be, hogy az itt lakók nem egyszer mondták már neki: úgy érzik, mintha Isten a tenyerén hordozná őket a szeretetotthonban. Hálásak minden új reggelért, az apró örömökért, a beszélgetésekért és a napsugarakért, amelyek a gyönyörű otthon teraszán simogatják arcukat. – Tudják, hogy egyszer elérkezik életük végső pillanata, és itt, az Istenbe vetett bizalom és a református értékek közegében készítik fel őket arra, hogy a megbékélés állapotában léphessenek át az Isten országába – hangsúlyozza Aszalos Gyöngyi, hozzáfűzve, hogy megnyugtatja az időseket a tudat, miszerint az utolsó pillanatig mellettük állnak.
Az otthonban dolgozó nyugdíjas lelkésznő - akinek kérésére a nevét nem osztjuk meg - a végső órákban is a betegek mellett marad, imádsággal és énekkel adva erőt és vigaszt. A többágyas szobákban a lakótársak is részesei ennek a csendes búcsúnak: látják, hogy a haldokló nincs magára hagyva, és megtapasztalják, hogy az elmúlástól nem kell rettegni, hiszen a gondozók és segítők az utolsó pillanatig empátiával vannak jelen. A lelkésznő őszintén beszél a halálról, válaszol a kérdésekre, és segít megérteni, hogy az élet végessége nem ijesztő, hanem az út természetes része. Bár bizonyos helyzetekben szükség lehet kórházi ellátásra, a legtöbben mégis azt kívánják, hogy a Schweitzer Albert Református Szeretetotthon falai között maradhassanak, megszokott környezetükben, ahol szeretettel kísérik őket a végső megnyugvás felé.
Az otthon gondozói az időseket állhatatos odaadással és fáradhatatlan áldozatkészséggel kísérik életútjuk utolsó szakaszában
Arra a kérdésre, hogy milyen érzelmi kihívás számára, amikor elhunynak azok az idősek, akikhez mélyen kötődik, Aszalos Gyöngyi így válaszol: – Vannak olyan szépkorúak, akikhez különösen ragaszkodom, hiszen már régóta itt élnek, de mindig nehéz az elengedés. Erőt ad a hit, hogy Isten egyik tenyeréből a másikba emeli az eltávozókat. Emellett az emlékek és a segítőkkel, valamint a lakótársakkal folytatott beszélgetések is vigaszt nyújtanak: ezek a megosztott pillanatok enyhítik a fájdalmat, és erőt adnak a továbblépéshez.
A gondozó korán elvesztette a szüleit, és a rákövetkező lelki megpróbáltatások mély nyomot hagytak benne. Talán éppen ezek a tapasztalatok formálták azt a különös érzékenységet és gondoskodást, amellyel ma a szeretetotthon lakói felé fordul. Az idősek sokszor bevallják neki: amikor ő ott van, megnyugszanak, érzik, hogy egy anyai kéz simítja meg a vállukat. „Mintha egy nagy család lennénk” – mondják, hiszen a mindennapokban Aszalos Gyöngyi nem csupán ápolóként, hanem szinte szülőként, családtagként van jelen mellettük.
A Schweitzer Albert nevét viselő református intézmény szintvezetője szerint sokan itt tapasztalták meg hitük valódi mélységét. Bár egész életükben templomba jártak, a szeretetotthon nyújtotta lehetőségek révén az élő Istennel való találkozásaik során hitüket teljesebb módon élhetik meg. Hálával emlegetik az énekórákat, ahol zsoltárokat énekelnek, a filmvetítéseket és az istentiszteleteket, amelyek a fekvőbetegeknek is elérhetők a szobákba szerelt hangszórókon keresztül, így mindenki egységesen részt vehet az úrvacsorában.
Szondy Zsuzsanna a Schweitzer Albert Református Szeretetotthon egyik szobájában
A naponta változó foglalkozások közül épp az a tornaóra zárult le, amin a kilencvenkét éves Szondy Zsuzsanna is részt vett. A néni nagy mosollyal, lassú, megfontolt léptekkel csatlakozik hozzánk, és mesélni kezd itteni élményeiről, életútjáról. Elárulja, hogy mindössze tizenhárom évesen tért meg, és azóta hite vezeti egész életét, amelyről az otthonban is örömmel mesél szobatársainak, megosztva bizonyságtételét és a Szentlélek szeretetének megtapasztalásait. Az élete során vállára nehezedő megpróbáltatások és szenvedések megviselték, de a megbocsátás mindig átsegítette a nehézségeken. Hangsúlyozza, hogy nemcsak másoknak, de saját magunknak is meg kell bocsátanunk, hiszen, ha mi nem tesszük meg, senki más sem teszi meg helyettünk. Csodálattal hozzáteszi, hogy a Mindenható az egyetlen, aki nem követel, hanem ad. – Megajándékoz minket az idős korral is, végigvezet életünk útján, és hordoz minket – emeli ki. A szeretetotthonban is így bánnak a rászoruló idősekkel: állhatatos odaadással és fáradhatatlan áldozatkészséggel kísérik őket útjuk utolsó lépéseinél.
A két éve az otthonban élő Zsuzsa néni vallja, hogy az öregség áldás, mégis sokan nem így élik ezt meg
Amikor a tükörbe pillant, Zsuzsa néni látja a ráncokat, megőszült haját, mégis hálát érez minden évért, amelyben megtapasztalhatta az élet gazdagságát. Gondolatai a gondozókra is kiterjednek, akik nélkül az otthonban eltöltött ideje sem lenne ilyen meghitt. Mesekönyvei mellett idős korára a versírásban is megtalálta magát, ilyenkor az ember és Isten kapcsolatáról szóló gondolatait bontja ki. Egyik költeményében így szólítja meg az Urat:
Jézus! Ki vagy? – Lehetőség.
Űr magányban itt vagy velem? – Ne rémülj meg! Igen, igen.
És ha mindent elvesztettem? – Mi a minden? Mert engem nem!
És ha nem kereslek soha? – Mégis várlak országomba.
Ahogy az otthonból távozunk, a csend és a nyugalom nyomot hagy a lélekben. Az itt élők nem csupán gondozottak, hanem valódi otthonra találtak. Minden napot szeretet és figyelem ölel körül, és a jelen pillanatok békéje azt sugallja, hogy az élet értékét nem csupán az évek, hanem a gondoskodás, a hit és a közösség mélysége adja. Szondy Zsuzsanna versrészlete is ezt a biztonságot tükrözi: még a kérdések és bizonytalanság közepette is jelen van a remény, hogy nincs egyedül, és minden lépését kíséri az Isten szeretete.
