Jellé válni a világban

Sokan tudják önről, hogy saját egyházközségében presbiter, és aktívan segít a gyülekezet életében. Például videófelvételeket készít az istentiszteletekről. Miért tartja fontosnak, hogy az egyházban végzett munkája mellett itt is kivegye a részét a feladatokból?
Isten különböző felelősségeket adott az embernek, amelyekben helyt kell állnia. A legfontosabb az ember felesége, utána rögtön a gyermekei, majd a gyülekezete, aztán a munkája. Mindegyikben szükséges vállalni a rám eső részt. Nem lehet azt mondani, olyan sok munkám van, hogy közben elhanyagolom a feleségem, a gyermekem vagy a gyülekezetem. A 19. zsoltár szerint az Úr törvénye tökéletes, tehát Isten nem ad olyan feladatokat, amelyek teljesítése ütközne. A családom és a gyülekezetem, azaz a második családom körüli szolgálatokba be kell állni. De ez nem is kötelezettség, hanem természetes dolog. Mostanában többet járok át ugyan Kárpátaljára, hétvégén is többet vagyok távol, tehát olykor le kell adnom például az istentiszteleti felvétel feladatát, de ettől függetlenül én szerkesztem, feliratozom továbbra is ezeket, mert fontosnak tartom, hogy amit a lelkipásztorunk elmond vasárnap, azt meg tudják hallgatni azok is, akik a gyülekezetünk peremén élnek. Az egyház sokat beszél a misszióról. Nekem az a meglátásom, hogy a külmisszió helyett belmisszióra van leginkább szükség, mert még a presbiterek között is jelentős a teológiai műveltség fogyatéka, és számosan vannak a gyülekezetekben, akik nem kapcsolódnak be annak szolgálataiba. A gyülekezeteinket meg kell erősíteni, és utána lehet kimenni majd a külső missziót végezni.

Már kimondani is nehéz a titulusát: a Magyarországi Református Egyház Református Szeretetszolgálatának vezetője. Hogyan tudna segíteni az egyházi titulusok útvesztőjében bolyongóknak?
Az elmúlt év végén egyházunk zsinata úgy döntött, hogy minden zsinati szintű egyházi segítségnyújtási tevékenység egy ernyőszervezet alá fog tartozni, ennek gyűjtőneve a Református Szeretetszolgálat, amely mintegy 3000 embert foglalkoztat. Ide tartoznak a szeretetintézmények, a tanodák, a gyermekházak, a nevelőszülői szolgálat többek között. Nem szabad ezt a nagy szervezetet összekeverni a Magyar Református Szeretetszolgálattal (MRSZ), amely alapítványi keretek között, segélyszervezetként működik. Az ernyőszervezetnek főigazgatója, az alapítványnak pedig kuratóriumi elnöke vagyok.

Az apostolok cselekedeteiben olvashatunk a hét diakónusról, akikre az első gyülekezetekben olyan praktikus feladatokat bíztak, mint például az asztalok körüli szolgálat. 2000 év óta nagyot változott a világ. Mit jelent ma a diakóniai területen dolgozni?
Ugyanazt jelenti, mint 2000 évvel ezelőtt, mert a diakóniai munka alapja ugyanaz: a hála. Ez a szolgálat nem pusztán abból indul ki, hogy szánakozunk a másik ember nyomorán, és szolidaritásból, emberiességi kötelességtudatból közösséget vállalunk vele. A mi szolgálatunk eredője az, hogy tudjuk: milyen nyomorúságból és sötétségből hívott ki minket a teremtő Isten, és hogyan könyörült meg rajtunk Krisztusban. Krisztus keresztjétől indulunk: nem nekünk kell bűneink jogos büntetését elszenvednünk, mert ő már elszenvedte azt. A diakónia a felebaráti szeretet megélése. Jézus azt mondta: arról fognak benneteket megismerni, hogy az én tanítványaim vagytok, hogy szeretitek egymást. Ez pedig nem mellékterméke a hitnek, hanem keresztyén életforma. Krisztus tanítványa nem tudja nem teremni a segítés gyümölcseit. Abban a szőlővesszőben, amelyen nincs szőlőfürt, élet sincs.

Lehet a hálát intézményesíteni?
Az intézményesült forma teológiai szempontból nagy próbatétel, mert a diakónia alapformája a személyesség, mégis közösségi létünk velejárója. Ha keresztyénként látom, hogy valaki rászorul, odamegyek, és segítek neki. A következő lépés, hogy ha egy gyülekezetben nélkülözők vannak, azokat felkarolja a közösség. Maga az intézményesülés nem bibliaellenes, hiszen már az egyházközségekben elkezdődik például azzal, hogy egy-egy szolgálat rendjét, szabályait rögzítjük. Sok olyan segítségnyújtási forma akad viszont, amely meghaladja a gyülekezetek diakóniai kapacitásait. Például egy kórház, idősotthon, vagy most a menekültek segítése. Egy gyülekezettől nem várható el, hogy legyen benne sebész, tudjon műtéteket vállalni, vagy hogy drogrehabilitációs munkára, az idősek szakellátására fel legyen készülve. A gyülekezeteknek meg kell tenniük mindent, ami saját tagjaik számára segíthet, de ami meghaladja a közösség tudását, felkészültségét, arra az intézményesült diakónia tud választ adni.

A munkájuk kiindulási alapja tehát a gyülekezetek országos hálózata. Mi a helyzet akkor, ha bizonyos területeken nem tudnak építeni az egyházközségekre?
Folyamatosan figyelünk arra, hogy intézményeinkben lelki alkalmakat szervezzünk. Ezért is van minden intézménynek saját lelkipásztora. Szükség van az evangélium hirdetésére azok felé, akik kapcsolatba kerülnek a diakóniai munkával. A híres gyermekmentő, Sztehlo Gábor mondta, hogy a diakónia a kezek evangéliuma, hiszen a konkrét segítségnyújtás által hirdeti Isten üzenetét. Az Úristen a segítségadás által kinyitja a kaput az Ige számára. Tennünk kell másokért, és közben bizonyos pillanatokban el kell hangoznia annak, amit vallunk, amiért tesszük a dolgunkat. A diakóniához missziói eltökéltség kell. Arra kell törekedni, hogy minden munkatárs, aki diakóniai szolgálatban dolgozik, hitvalló keresztyén legyen.

Mi a legnehezebb a munkájában?
Alapvetően a helyemen érzem magam, örülök, hogy Isten visszavezényelt a református diakóniába, ezért nehéz erre a kérdésre válaszolni. Ha mégis kell valamit mondani, az épp az előbb feszegetett intézményi nagyság. Amikor 2005-ben elkezdtük ezt a munkát, velem együtt hatan voltunk a szeretetszolgálatnál, most pedig hatvanan dolgozunk a központban. A létszám emelkedése azzal jár, hogy sokkal több feladatot és figyelmet igényel a munkatársak buzdítása, motiválása, mert csak akkor lesz élő és a gyülekezetek számára is tapintható, segítséget biztosító a szolgálatunk, ha mindegyik munkatárs érzi, hogy mienk az egyik legszebb küldetés: az egyházunk és a gyülekezetek szeretetszolgálati munkájának segítése.

Ha valaki az önök munkája által kezd el érdeklődni egyházunk iránt, hogyan tudják becsatornázni a közösségbe?
Ezen a területen még van mit tennünk. Sokszor látjuk, hogy ha valaki egyik intézményünkben rehabilitáción vett részt, például megszabadult a szenvedélybetegségétől, vagy éppen segítettek rajta egészségügyi, anyagi szempontból, és elkezd érdeklődni, nehezen tud bekapcsolódni egy-egy gyülekezet életébe, mert nem tud azonosulni azokkal a népegyházi formákkal, liturgikus keretekkel, amelyekben mi, reformátusok éljük a mindennapjainkat. Többször látjuk, hogy a hívek nem tudnak mit kezdeni azzal, ha hajléktalan vagy szabadult iszákos jelenik meg a közösségben. Kevésbé vannak meg az eszközeik arra, hogyan szólítsák meg, hogyan fogadják be a megfelelő módon. De előfordul, hogy egy csúnya bűn húzódik meg a háttérben: a személyválogatás. A személyválogatás az, amikor előnyben és figyelemben részesítjük azokat, akik súrlódásmentesen illeszkednek be a közösségbe, és nem veszünk tudomást azokról, akik nem tudnak ilyen simán beilleszkedni. Holott ugyanannak a Krisztus-testnek a tagjai ők is. Jakab apostol nem véletlenül beszél arról, hogy a személyválogatás Isten szemében törvényszegés.

Ezekben a napokban leginkább az ukrán válsághelyzetre adott válaszuk, a Magyar Református Szeretetszolgálat segítségnyújtása van leginkább a szemünk előtt. Beszélgetésünk előtt azt mondta, az MRSZ számára ez a normális működés. Ezt a helyzetet valóban annak lehet nevezni?
Szeretetszolgálati szempontból igen. Amikor beüt a baj: viharkár, árvíz, katasztrófa, a segélyszervezetnek készen kell állnia. Hálás vagyok Istennek, hogy az elmúlt 15-16 évben, amióta létezik a Magyar Református Szeretetszolgálat, olyan ütemben tudtunk bővülni, fejlődni, hogy a szükséges felkészültség birtokában egyből képesek voltunk reagálni az ukrajnai helyzetre, és folyamatosan az egyik legaktívabb szervezetként segítjük a menekülőket és a határ túloldalán maradt kárpátaljai testvéreinket.

Tavalyi beszélgetésünkben a következőket mondta: „Azt szeretném, hogy minden egyes református gyülekezeti tag úgy érezze, a zászlós bárány szimbólumát mellényükön viselő munkatársaink őt is képviselik, amikor segítenek a bajbajutottaknak.” Megvalósulni látja ezt a korábbi vágyát?
A baj és nehézség idején mindenképpen. Az egyház tagjai ilyenkor fokozottan érzik, hogy egymásra vannak utalva, a gyülekezetek is folyamatosan keresik a lehetőséget, hogyan kapcsolódjanak be az MRSZ segítőakcióiba. Mi arra igyekszünk ösztönözni őket, hogy ha módjuk van rá, saját gyűjtésüket vigyék át személyesen Kárpátaljára. A gyülekezetek közötti élő kapcsolatnál ugyanis nincs fontosabb! A korinthusbelieknek írt levélben olvassuk, hogy amikor a test szenved, az egyik tagnak legalább úgy fáj a másik fájdalma. Ezt, azt hiszem, most érzi is mindenki. Isten iránti hálaadással mondom, hogy ilyen volumenű és intenzitású megmozdulást a magyarországi gyülekezeteknél nagyon régóta nem tapasztaltunk, talán csak az árvíznél láttunk hasonlót utoljára. Viszont ha egy egyházközség nem tudja ezt megoldani, mert nincs szállítókapacitása, raktára vagy egyéb infrastruktúrája, vagy nem ismeri az ukrán szállítólevél kitöltésének furfangjait, akkor szívesen és örömmel segítünk a gyülekezeti adományok célba juttatásában.

Rengeteg kívülről érkező, az egyházhoz lazán vagy egyáltalán nem kapcsolódó ember mozdult meg az elmúlt időszakban, és ajánlott fel segítséget az MRSZ által.
A március 15-i ünnepen ott voltam a Nyugati pályaudvaron az önkénteseinkkel. Nagyon jó volt látni, hogy milyen intenzitással segítenek, úgy, hogy csak egy részüknek volt köze az egyházunkhoz. Sokan csatlakoztak olyanok, akik egyszerűen hiteles szervezetet láttak bennünk, amely komolyan veszi a munkát. A modern társadalom tagjai a technikai díszletek között egyre magányosabbá válnak. Az új szétszóratás és elszigetelődés korát éljük, pedig társas lénynek teremtett bennünket az Úristen. Úgy látom, az emberek ki vannak éhezve a hiteles közösségekre. A járvány és a mostani háborús helyzet kimozdított mindenkit a komfortzónájából, és sokan kapcsolódtak be olyan programokba, mint a mi segítségnyújtásunk is. A bajbajutottak felkarolása magával hozza az érzést: van értelme felkelni reggel, és nekiindulni a napnak. Hozzánk pedig be tudnak állni ilyen értelemben értelmes munkát végezni. Jézus már annak idején megmondta: az emberek sóvárogva várják a világosság fiainak megjelenését.

Vajon megmarad a kapcsolat velük, ha enyhül a háborús helyzet, és nem lesz szükség ekkora erőfeszítésekre?
Igyekszünk arra figyelni, hogy a nálunk segítők folyamatosan érezzék szolgálatunknak azt az indíttatását, amelyről korábban beszéltem. Ugyanúgy próbáljuk a hozzánk csatlakozókat közösséggé formálni, mint munkatársainkat. Március 24-én lesz például egy önkénteseknek, adományozóknak és szakmai segítséget felajánlóknak rendezett összejövetel. Szeretnénk megköszönni, amit tesznek. És köszönjük a gyülekezeteknek, hogy imádkoznak szolgálatunkért, és a saját ügyüknek tekintik. Istennek adunk hálát azért a lehetőségért, hogy legalább egy piciny részét visszaadjuk neki abból a temérdek kincsből, amelyet az ő kezéből elvehettünk.