Jutalmam, hogy tehetem

A Diakóniai Iroda szolgálatot végez, vagy szolgáltatást nyújt?

A kettő gyakran összefügg, azonban van egy lényeges különbség: a szolgáltatás mögött gyakran üzleti érdekek is húzódhatnak. A szolgálatra viszont belső motivációnk késztet: az önkéntesség, a segíteni akarás, valamint a humánum, amely emberi természetünkből fakad. Önmagában azonban ez is kevés. Embertársainknak csak hit által és a Krisztustól kapott erővel lehet igazán jót tenni.

Mi a motiváció?

Egy szociális szolgáltató számára például annyi, hogy egyszerűen el kell végezni a közfeladatot. De a Filadelfia diakonisszáinak jelmondata foglalja össze leginkább a valódi motiváció lényegét: jutalmam, hogy tehetem. Mert akit az Úristen megszabadított, az segítséggel tartozik a gyengébbeknek. Ez a motiváció nem szűnik meg, hiszen az Istenre figyelő ember hálás, úgy érzi, tartozik ennyivel. Nem kötelességből, hanem belső késztetése van erre.

Ez a harmadik motiváció különbözteti meg a Diakóniai Iroda intézményeit az állami közfeladatokat ellátó helyektől?

Szeretném azt mondani, hogy igen. Persze nem állítom, hogy a világi szociális intézményekben és a humán szektorban nincs meg ez a lelki motiváció. Csak nem mindegy, honnan fakad a belső erőforrás. Ha csak a humánum és segítő szándék hajt, akkor abban nagyon gyorsan ki lehet merülni. A hívő ember forrása kimeríthetetlen. Napról napra erőt lehet meríteni belőle, segítségével talpra lehet állni.

A hit védelem a kiégés ellen?

Ezzel kapcsolatban léteznek szélsőséges vélekedések, például hogy egy hívő ember nem éghet ki. Bizonyára vannak ilyen szuper hívők, akik soha nem élik meg a mélységet, soha nem fáradnak el, soha nem lesznek erőtlenek, soha nem teszik majd fel azt a kérdést, hogy miért, Uram, és meddig még… Én viszont úgy gondolom, hogy a hit nem vitaminpirula, amely megvéd mindentől, hanem kapaszkodó, híd, kötél. Isten nem azt mondta, hogy soha nem jutunk mélypontra, viszont azt igen, hogy ezekben a mélységekben ő is ott lesz velünk, és segít nekünk. Ha ebből indulok ki, akkor a hívő ember is kiéghet. A szociális munkások körében a burnout-szindróma (kiégési szindróma) talán még gyakoribb is, mint más szakmákban. De úgy gondolom, a bibliai időkben a próféták közül is néhányan átélhették ugyanezt.

A Diakóniai Iroda intézményeiben a munkavállalás feltételei között szerepel a református hit gyakorlása?

A nevelőszülőkkel együtt ezerhétszázhetven körüli a munkavállalóink száma. Így ez az elvárás statisztikailag is lehetetlen lenne. Előnyben részítjük azokat a pályázókat, akik gyakorolják a hitüket. De gyakran elég, ha a munkatársjelölt azonosulni tud az értékeinkkel. Ezek a munkaterületek professziók, amelyek komoly szaktudást igényelnek. A sebeket is be kell tudni kötözni, a lelket is csak úgy lehet gondozni, ha az ember ért hozzá. A hit mellett itt speciális tudás is szükséges. Ha mérlegelnem kell, akkor előfordul, hogy inkább olyan jelentkezőt veszek fel, aki csak elfogadja a református értékeket, de jó szakember, mint olyat, aki hatalmas hitéletről tesz bizonyságot, de nem tudja elvégezni a feladatát.

Idősotthon, fogyatékossággal élők otthona, drogterápiás intézmény, gyermekvédelmi alap- és szakellátás… Hol a legnehezebb helytállni?

Mindegyik ágazatnak megvannak a nehézségei. Számomra a fogyatékkal élőkkel lenne a legnehezebb foglalkozni. Az emberi szenvedésnek ilyen mértékével nap mint nap szembesülni rendkívül megterhelő. Rendkívül nagyra becsülöm azokat, akik ezt a szolgálatot vállalják. Ők a testi korlátokkal szembesülve is folyamatosan látják a teljességet, és ez csodálatos. Például, amikor egy fiú, aki csak feküdni tud az ágyában, elmosolyodik, mert meglátja az ápolóját, annak az ápolónak az a teljesség. Ehhez óriási lelkierő kell. De talán éppen ilyen nehéz az idősotthonokban szembesülni az elmúlással. A nővéreknek sem egyszerű, akik a lakókat kísérik végig életük utolsó szakaszán, gyakran a legvégső pillanatig, vagy még tovább, hiszen van, amikor ők öltöztetik fel őket haláluk után. Ez nagyon nehéz. A drogmisszióban pedig borzasztó közelről látni, hogy életerős fiatalokat hogyan húz le a mélység. Az első pillanatban mi is döbbentek, érzelmileg érintettek vagyunk. De ha képesek vagyunk az életüket új irányba állítani, és a tű helyett sikeresen ajánljuk fel a szeretet erejét, az hatalmas eredmény. Ezt a munkát csak úgy lehet végezni, ha minden pillanatban megtaláljuk az adott nap értelmét és jóságát.

Van olyan sikersztori, amelyet soha nem felejt el?

Inkább egy érdekes történetet tudnék elmesélni, egy meghatározó élményt. Az egyik idősotthonunkban lakott egy lelkész, aki III/III-as ügynök volt, ezt mindenki tudta róla. De a bácsinak ettől függetlenül megmagyarázhatatlan kisugárzása volt, és ez óriási erőt adott a bentlakóknak. Nagyon szerettek vele beszélgetni, szerették, amikor prédikált, és ő az utolsó pillanatig teljesítette is a szolgálatát. Az élete, amelyről tanúbizonyságot tett, és annak története segített megértenünk, milyen áldott eszköz volt ő Isten kezében. Ügynökmúltjáról azóta is szó esik néha, de ez csak epizód volt az életében. Hiszem, hogy Isten megbocsátott neki. Ez az ember végül tisztelettel és alázattal búcsúzott, mi pedig örökké így emlékezünk majd rá. Én az ő példáján keresztül értettem meg, hogy az emberi életet nem szabad egyetlen pillanat alapján megítélni.

A jelentkezők száma alapján melyik intézményre van a legnagyobb szükség?

Nem lehet nagy különbséget tenni. Például az Albert Schweitzer Református Szeretetotthonban száz férőhely van, most éppen százhúszan várnak arra, hogy beköltözhessenek. Őrbottyánban, a fogyatékkal élők otthonaiban is csaknem kétszáz férőhely van, a várakozók száma ott is jelentős. Ha a telefonos megkereséseket veszem figyelembe, akkor talán a pszichiátriai betegek otthonára, valamint az autizmus spektrumzavarral küzdőknek kialakított speciális férőhelyekre lenne a legnagyobb szükség. Ezekből nagyon kevés van. Tehát azt látjuk, hogy minden intézményünkre nagy az igény. Ezt valahol jónak tartom, valahol pedig nagyon szomorúnak. Annak örülnék, ha ezekre az intézményekre egyáltalán nem lenne szükség, és fel lehetne számolni őket.

Az elmúlt hat évben melyik intézménynél történt a legnagyobb változás?

Magyarországon van olyan egyházi intézmény, amely akár hetvenéves múltra is visszatekinthet. Ezeket korszerűsíteni, a kor elvárásainak megfelelően alakítani kell. De említhetném Őrbottyánt, ahol úgy kellett egy nagyon régi épületet átalakítanunk, hogy megfelelő, korszerű ellátást lehessen nyújtani a fogyatékkal élő lakóknak. A már meglévő infrastruktúrát modernizáltuk, és arra készülünk, hogy azokat a lakóinkat, akik képesek önálló életvitelre, kiköltöztetjük a településre. Az elmúlt hat évben számos intézményt vettünk át az önkormányzatoktól, így például Baján és Kiskunmajsán. Ezeket szintén teljesen fel kellett újítanunk.

Milyen forrásból?

Az Új Széchenyi Terv pályázatán jelentős összegeket nyertünk. Ezekből épületeket újítottunk fel, akadálymentesítettünk, elvégeztük az energetikai korszerűsítést, emellett pedig a humán erőforrásunkat is tudtuk gyarapítani. Például olyan szoftvereket fejlesztettünk, amelyek megkönnyítették a munkatársaink hétköznapi tevékenységét. Szerveztünk szemléletformáló és személyiségfejlesztő programokat, ezeken konfliktuskezelést és vezetéselméletet is lehetett tanulni.

Milyen az együttműködés a Diakóniai Iroda és az állami szervek között?

Az állam komoly szerepet szán nekünk az ellátórendszerben, ennek pedig igyekszünk eleget tenni. Folyamatosan arra ösztönöznek, hogy minél több intézményt vegyünk át. Így 2020 októberétől Szabolcs-Szatmár-Bereg és Hajdú-Bihar megye területén csaknem ezerháromszáz gyermeket gondozó nevelőszülői hálózat kerül egyházi fenntartásba. Így nagyjából megkétszereződik a jelenlegi nevelőszülői hálózatunk.

2020. január elsejével az iroda nevet változtatott: Szeretetszolgálati Irodából Diakóniai Iroda lett. Miért volt szükség a váltásra?

Gyakran összekeverték a Szeretetszolgálati Irodát a Magyar Református Szeretetszolgálat Alapítvánnyal. Bár ez tulajdonképpen csak játék a szavakkal, hiszen a diakónia is szeretetszolgálatot jelent, de itt, az egyházon belül a két szervezet más profilt képvisel. Az alapítvány nagyobb hangsúlyt fektet az önkéntességre, a segélyezésre, a Diakóniai Iroda pedig strukturáltan, fenntartott intézményein és szolgálatain keresztül segít.

A vírus hogyan érintette az intézményeket?

Nem állítom, hogy felkészülten. Amikor előállt a vírushelyzet, bizonyos tárgyi eszközökből önhibánkon kívül hiányt szenvedtünk. Ezeket azonban nagyon gyorsan pótoltuk. Csapatban és emberségben viszont kiemelkedően jól teljesítettek a munkatársaim. Az egész veszélyhelyzet alatt helyén volt az eszük és a szívük is. Így, miután biztosítani tudtuk a maszkokat, a fertőtlenítőszereket, a védőöltözetet, mindenki megnyugodott. A tanulságot levontuk, most több hónapra elegendő készleteink vannak. A hitünk erős annyira, hogy elkerüljük a pánikot. Tudjuk, hogy Isten nem enged minket erőnkön felül kísérteni.

Ilyen körülmények között lehet előre tervezni a következő hat évre?

Terveink vannak. Az államtól továbbra is átvesszük a ránk bízott intézményeket, feladatokat, a következő években egyre több ilyen megbízásunk lesz. Szakmailag nagy kihívás előtt állunk, ugyanis elkezdtük a férőhelykiváltás programot. A pszichiátriai betegek és a fogyatékossággal élők képességeit és állapotát figyelembe véve segítjük elő az önállóbb életvitelt. A végső cél, hogy a bentlakásos intézményekben legfeljebb ötvenen lakjanak. A legsúlyosabb állapotban lévők maradnak az otthonokban, mindenki mást az önálló életre készítünk fel. Ők az intézmények közelében lévő lakásokba költözhetnek. Talán ez lesz a legnagyobb feladat.