Nagy sikerrel mutatták be fogyatékkal élő és épp gyermekek, valamint a Csokonai Nemzeti Színház színészei a Pötyi és Pille iskolaszíndarabot Debrecenben. Az előadásról a fogyatékos gyermekeket oktató és fejlesztő Immánuel Otthon és Iskola főigazgatóját, Juhász Zsófiát kérdeztük.
Hogyan sikerült az előadás?
Szerdán és csütörtökön is előadtuk a darabot, tele nézőtérrel, a református iskoláknak és óvodáknak a tanulói jöttek el. Bár nem vagyok elfogultság nélkül; azt mondhatom, hogy nagyon jól sikerült az előadás. Igazából kívül álló emberek mondták azt, hogy azért az szokatlan, hogy a gyermekek csendben és tátott szájjal üljenek. A külsős szem is azt látta, hogy nagyon érdeklődők voltak a gyerekek, megragadta őket az, amit a színpadon láttak.
A fellépő gyermekek hogyan élték ezt meg?
Nekik már nem volt teljesen újdonság. Ez a darab már tíz évvel ezelőtt elkészült, akkor vittük először színre, sok előadásunk volt akkor, több ezer gyermek látta. Azóta kicserélődött a szereplőgárda. Mind az Immánuelbe járó, halmozottan fogyatékos gyermekek, mind a partneriskolánk, a Waldorf-iskola tanulói nagyon jól érezték magukat, felszabadultak voltak a színpadon. Ráadásul a Csokonai Nemzeti Színház részéről négy profi színművész is bekapcsolódott az előadásba: Majzik Edit, Varga Klári, Vékony Anna és Kránicz Richárd. Úgy tűnt, hogy senki nem feszült bele ebbe a helyzetbe. Mi ugyan aggódtunk egy kicsit, mert volt olyan gyerekünk, aki epilepsziás, és váratlanul jöhet egy roham, kiszámíthatatlanul, stresszhelyzetben. De hála Istennek semmilyen váratlan dolog nem történt, és mindenki jól fogadta a rivaldafényt, és teljesítette ezt a feladatot.
Említette az együttműködést a Csokonai Nemzeti Színházzal. Ez konkrétan miről szól?
A hanganyaga és a képi világa a darabnak már régen megvolt. Ami most újdonság volt, hogy professzionális módon a színház kivetítette a hátteret, így volt egy szép, színes, digitális hátterünk. Az ehhez szükséges összes infrastruktúrát is a színház biztosította. Mindenki, aki a teátrumtól ebben részt vett, rendkívül segítőkész volt.
Ahogyan azt többször is hangsúlyozta, ez nem egy új keletű színdarab. Anno hogyan jött létre?
Tíz éve, 2016-ban egy tervként kezdődött, az otthon 25. születésnapjának évében. Az volt a cél, hogy minél több olyan helyzetet teremtsünk, ahol az önrendelkezésüket azok a halmozottan fogyatékos gyermekek és felnőttek tudják gyakorolni, akik az életben ezt ritkán tehetik. Olyan döntési helyzeteket generáljunk, amelyekben ők dönthetnek, amikben kicsit más szerepben láthatják magukat, mint ami a klasszikus fogyatékos szerep. Ehhez terveztünk akkor programokat, ez volt az egyik programelem, hogy ők dönthettek, hogy részt vesznek-e ebben a darabban, dönthettek arról, hogy a darabban milyen állatok szerepeljenek, hogyan alakuljon a történet, és hogy ők milyen szerepet vállalnak. Mind az ő döntésük volt, hétköznapi döntések, az autonómiánk alapjai, ezeket próbáltuk velük gyakorolni, így kezdődött akkor. Több előadás is volt itt Debrecenben, felkerült YouTube-ra, ahol kétmilliós nézettsége van már. Aztán a járvány idején ez kicsit feledésbe merült, de most, hogy újra évfordulónk van, 35 éves lett az intézmény, újra elővettük.
A darab megalkotása, színrevitele mennyi és milyen munkát igényelt?
Egy gyógypedagógus kolléganőnk ennek az egésznek az ötletgazdája és egyben a rendezője, kivitelezője. A legtöbb munkát nyilván a mi gyerekeinktől igényelte, az Immánuel Otthon és Iskolába járó, halmozottan fogyatékos gyermekekkel, felnőttekkel kellett a legtöbbet próbálni. Ami külön értéket ad ennek a darabnak, hogy sok találkozási lehetőség volt a próbák során a Debreceni Napraforgó Waldorf Iskola hatodik osztályos diákjaival. Az volt a legfontosabb cél, hogy az a húsz Waldorf-iskolás tanuló, aki minden nap találkozott a gyerekeinkkel, befogadóbbá váljon, legyen számukra természetes a fogyatékos emberek közelsége, szemléletformálódásban vegyenek részt, és azok a nézőtéren ülő gyermekek is, akik a darabot megnézik, lássanak bennük értéket, és ne sajnálatot érezzenek.
Mit ad igazán a fogyatékkal élő gyermekeknek a színjátszási és fellépési lehetőség?
Elsősorban azt, hogy abból az intenzív szerepből, amit a fogyatékosság jelent, kicsit ki tudtak lépni. Amíg mi az életünk során különböző szerepekben vagyunk jelen, dolgozó emberként, szülőként vagy éppen gyermekként, párkapcsolat résztvevőjeként, nőként, férfiként, addig egy fogyatékos embernek annyira erős a fogyatékos szerep, ami tulajdonképpen már egy stigma rajtuk, hogy ritkán tudnak más szerepben megjelenni. Eleve nagy siker az, ha az embereknek nem az jut először eszébe róluk, hogy jaj, igen, az a kerekesszékes vagy az a vak ember, vagy az az autista gyermek, mert mindig ezekkel a jelzőkkel párosítjuk őket. Ebben a darabban az a legfantasztikusabb, hogy más szerepben jelennek meg. Beszédes bizonyíték, hogy a legtöbb gyermek, aki megnézi az előadást, nem a fogyatékos gyermeket látja, hanem azt, hogy az a csiga nem azért megy lassan, mert nem tud járni, és egy konduktor kollégánk segítségével lépeget nagyon lassan a színpadon, hanem azt, hogy ő egy csiga, akinek ez a természetes tempója. Olyan szerepeket élhetnek itt meg, amelyekben nem a fogyatékos szerep dominál, hanem éppen az, amit ők ott meg akarnak jeleníteni. Ez párosul azzal, hogy őket ünneplik, hogy őket tapsolják. Olyan szerepkörben vannak, ahová ők az életben ritkán kerülnek, hiszen alapvetően a társadalom szemében ők gondoskodást igényelnek. Egy egészen más kontextusba kerülnek ők maguk, talán ez az ő szempontjukból a legnagyobb érték. Tanulnak közben fegyelmet is, hiszen ez nagyfokú fegyelmezettséget igényel tőlük. Például az, hogy melyik oldalra lépjenek ki először, hogy melyik kezüket mozdítsák először. Még ha ez sokszor nem is sikerül, hiszen aki látta az előadást, az tudja, hogy voltak hibák. De rájöttünk, hogy ez így tökéletes a maga tökéletlenségében, ezzel is azt szeretnénk üzenni, hogy a világ is úgy tökéletes, hogy benne nagyon sokan tökéletlen emberként vagyunk jelen, és nem az a teljesség, amit úgy általában gondolunk.
Vannak hasonló lehetőségeik a gyermekeknek az otthonban?
Ilyen típusú nem nagyon, de törekszünk arra, hogy a mindennapjaik ne csak azzal teljenek, hogy fejlesztjük a hiányzó funkcióikat. Azt gondoljuk, hogy ez nemcsak erről szól, hanem az intézményen kívüli megjelenésükről is, hogy úgy jelenhessenek meg, mint értékteremtő emberek. A Debreceni Virágkarneválra immár harmadik éve készítünk viráginstallációkat, részesei vagyunk ennek az országosan ismert eseménynek. Olyan kulturális intézményekkel működünk együtt, mint a Modern Kulturális Galéria. A Nagytemplomban részt veszünk az istentiszteleteken, ahol nemcsak egyszerűen jelen vagyunk, hanem szolgálunk is az alkalmakon. Például az is benne van a kórusunkban, aki nem tud énekelni, de egy a kezére rögzített csörgővel a zenekar hangszeres kíséretét biztosítja. Azt szeretnénk, hogy minél többen vegyenek részt aktívan akár a gyülekezet, akár a társadalom életében.
Mi a legfontosabb, amit ez a szemlélet adhat a gyermekeknek?
Azt, hogy helyük van a világban. Ez egy olyan lényeges üzenet, ami a szülőknek és a gyermekeknek is nagyon fontos. Azt gondolom, hogy ezek az alkalmak azt erősítik, hogy ők nemcsak úgy vannak valamiért, hanem ők ugyanannak az Istennek a képére formáltattak, és ugyanazt a küldetést töltik be itt az életben, és örömet hoznak másoknak. Ezeket az értékeket ők hozzák nekünk, nem mi vagyunk azok, akik valamit adunk, hanem ők legalább annyira adnak nekünk.
