– Régen is voltak autista emberek, csak nem nevezték őket így, de ehhez az is hozzátartozik, hogy ma talán több nehézséggel is szembesülnek – mondta Kőry-Szőke Anna pszichológus, a Neurodiverz Műhely tagja, akivel a Bárka Akadémia november 14-i alkalmán beszélgettünk arról, hogyan segíthetünk az autizmussal élő embereknek a könnyebb beilleszkedésben a társadalomban, közösségeinkben. Mit tehet például egy gyülekezet, hogy autizmussal élő tagjainak egy együtt töltött nap vagy egy több napos tábor is jó élmény lehessen?
Honnan tudhatjuk, hogy a környezetünkben van-e autizmussal élő ember, vagy akár saját magunkon hogy vehetjük észre?
Ezt azért is nehéz megválaszolni, mert minden autista ember nagyon különböző. Van is egy ilyen mondás, hogy ha láttál egy autistát, akkor egy autistát láttál. Nagyon változatos képességprofilokat és eltérő személyiségjegyeket látunk. Mások esetében a legjobb, ha megkérdezzük, hogy hogy van ezzel, mert tapasztalunk olyat, hogy van, aki már sejti magáról. Persze az öndiagnózissal kapcsolatban is van vita, hogy mennyire szabad ráhagyatkozni. Sokan nyilatkozzák azt, hogy érzik már gyerekkoruktól kezdve, hogy valami nehézséget jelent, érzik, hogy valami más bennük, ami nehezen megfogható és nem köthető valamilyen átélt traumához. Ha úgy érzi, hogy furcsán nem állnak össze a puzzledarabok, talán ez tud lenni a legnagyobb figyelmeztető jel.
Kőry-Szőke Anna: A spektrumban gondolkodásban fontos, hogy ez nem egy skála, hogy van egyes autista meg kettes meg tízes
Hol van az a pont, ahonnan már azt lehet mondani, hogy külön figyelmet igényelne valaki?
A spektrumban gondolkodásban fontos, hogy ez nem egy skála, hogy van egyes autista meg kettes meg tízes, és akkor valamelyik számtól megadjuk a diagnózist, előtte meg nem, hanem ezek konstellációk mindenféle viselkedésekből meg belső élményekből. Igaz, hogy minden pszichológiai, pszichiátriai diagnózis egy mesterségesen létrehozott kategória, de ezzel párhuzamosan az is igaz, hogy azért vannak elkülönült konstellációk abban, hogy hogyan működnek az emberek, és lehet mintázatokat felismerni. Egyébként mindenki igényel valamennyi külön figyelmet, az inkluzivitás lényege, hogy legyünk nyitottak mindenkinek a szükségleteire, és akkor ezzel az autisták szükségleteire is nyitottak leszünk. Legyen annak tere, hogy van, aki kicsit máshogy mocorog, máshogy étkezik, vagy máshogy öltözködik, és ez rendben van, és van, akinek lehet egy diagnózist adni, hogy autista, és van, akinek nem. De ettől függetlenül lehetünk különbözőek, és kaphatunk olyan figyelmet, amire szükségünk van.
Mit tehetünk egyénileg vagy közösségben, például egy gyülekezetben, hogy otthon érezzék magukat azok az emberek is, akik az autizmus valamilyen formájával élnek?
Amit eddig láttam, az alapján jó úton haladnak a reformátusok. Edukálódnak, és folyamatosan nyitott szemmel járnak. Egy közösségben pedig az a fő, hogy nyitottsággal forduljunk mindenki felé, magunk felé is. És legyenek meg azok a terek, ahol lehet arról is beszélni, hogyha van súrlódás vagy feszültség, és ezzel párhuzamosan meg bátorítsa azt a közösség, hogy mindenki autentikusan, magát adva legyen jelen.
Ha egy gyülekezeti napon szeretnénk kicsit kedvezni az autizmussal élőknek, akkor mi az az egy vagy két legegyszerűbb dolog, amit érdemes megcsinálni?
Ami jó szokott lenni, az egy olyan tér kialakítása, ami kifejezetten autizmusbarát: nincsen hangos zene, nincsenek villogó, erős fények, de vannak stresszoldó játékok. Másnak is hasznos, ha van egy olyan tér, ahol le lehet kicsit ülni, el lehet vonulni csendben öt percre vagy kicsit összeszedni a gondolatokat. A nyugodt téren túl még a kiszámítható környezet is sokat tud segíteni. Az, ha lehet tudni előre a programot, hogy mi fog történni, mire kell felkészülni, mert a jósolható ingerek sokkal kevesebb stresszel járnak.
A szakember szerint egy autizmussal élőnek akár egy táborban is teremthetünk élhetőbb környezetet
Hogyan kezeljünk egy gyermeket vagy fiatalt, aki beérkezik egy közösségbe, és autizmussal él? Mi az, amit másképp kell csinálni, és mi az, amit mindenképp ugyanúgy érdemes, mint egy olyan gyermeknél vagy fiatalnál, aki nem él autizmussal?
Már említettük, hogy nagyon különböző autizmussal élő emberek vannak. Más lesz mondjuk egy olyan autista gyerek, aki jól tanul, beilleszkedik, és amúgy képes maszkolásra, és tud rugalmasabb lenni, vagy egy olyan, akinek van egy társuló állapota, mondjuk egy intellektuális képességzavar, amivel alapvetően is sokkal nehezebb navigálni az életben. Amit jó, ha ugyanúgy csinálunk, mint egy nem autista gyermeknél vagy fiatalnál, az az, hogy jó, ha vannak elvárásaink, de ezeket jól kell belőni, hogy ne legyenek túl nagyok. A kereteket is érdemes tartani, mert támpontot adnak, de rugalmasnak is kell lenni, hogy ha szükséges, igazítani lehessen a kereteken.
Említette a maszkolást. Ezen pontosan mit értsünk?
A maszkolás azt jelenti, amikor valaki megváltoztatja a viselkedését úgy, hogy ne legyen feltűnő, hogy neki nehézségei vannak valamiben. Például a szemkontaktus sokaknak nehéz, de jól tanulható dolog. Van, akinek jobban sikerül megtanulni, van, akinek kevésbé, de erre például van visszajelzés a társadalom felől, hogy ha nem nézel a szemembe, nem adod meg a tiszteletet, vagy nem figyelsz, ezért ezt meg szokták tanulni, és amíg van rá energia figyelni, addig tudják csinálni. Egyébként mindenki maszkol valamennyire, hiszen vannak szerepeink, ahol kicsit máshogy viselkedünk. A fő különbség az, hogy milyen áron tesszük ezt, és hogy van-e olyan tér, ahol teljesen önmagunk tudunk lenni.
Előállhat olyan helyzet, amikor huzamosabb ideig vagyunk összezárva, például egy tábor vagy egy gyülekezeti hétvége. Ez néha bárkinek megterhelő tud lenni, egy autizmussal élőnek milyen nehézsége lehet egy ilyen helyzetben, és hogy tudunk ezeken enyhíteni?
Ami az egyik fő nehézség, az a megszokott keretek közül való kiesés. Ebbe sok dolog beletartozik, például, hogy nem a megszokott ágyban kell aludni, esetleg másokkal egy szobában. Lehet, hogy van egy megszokott otthoni rutin, amit nem lehet tartani, mert a programokhoz kellene igazodni. Lehet sok gyerek, akik hangosak és mindig ott vannak, és ebből a társas közegből nem nagyon lehet kicsekkolni. Vannak olyan autizmussal élő gyerekek, akik jól ellennének, ha minden nap haza tudnának menni és pihenni egy-két napot a tábor minden napja után, és utána folytatni. Viszont így egyhuzamban egy több napig tartó eseményen gyorsabban elfáradnak, kevesebb energia marad a szociális interakciók fenntartására, az említett maszkolásra, és fáradtan nehezebb rugalmasnak maradni.
Ezen az segít, ha biztosítanak nekik pihenőidőt, és minél jobban ragaszkodnak a megszokott keretekhez?
Ezt így nem jelenteném ki, mert ez is egyénfüggő. A pihenőidő fontos, meg bátorítani arra, hogy ha valamilyen szükséglete van, akkor azt jelezze, mert például egy nagy létszámú táborban nem biztos, hogy észreveszi a táboroztató. Másrészt meg kell találni a kompromisszumot, hogy miben lehet ragaszkodni a megszokott kereteihez, és miben nem. Ha neki kell a megszokott párnája az alváshoz, akkor hozza magával a megszokott párnát, de a tábor a programok időbeosztásában nem mindig tud rugalmas lenni.
Kőry-Szőke Anna a Bárka Akadémia legutóbbi alkalmán
Vannak, akik szerint ma mindenkit diagnosztizálnak valamivel, miközben azt is hallani, hogy rengetegen élnek „papír” nélkül, fel nem ismert autizmussal. Mi az igazság?
Az autizmusról való gondolkodásunk viszonylag új dolog. A legelső ember, akit diagnosztizáltak autizmussal, pár éve halt meg. Messziről indultunk: onnan, hogy ez a skizofréniának egy alkategóriája, nagyon kevés embernél fordul elő, és csak férfiakat érint. Folyamatosan kutatjuk a témát, és egyre több információnk van. A diagnosztizált esetek száma is egyre emelkedett, egyre több szakember veszi észre az árulkodó jeleket, és a közbeszédbe is bekerült az autizmus, egyre hamarabb vesszük észre. Arra is rájöttünk, hogy nőknél sokszor máshogy néz ki, mint a férfiaknál. Úgyhogy szerintem mindkét állítás igaz, nő a diagnózisok száma, de még valószínűleg nem értük el a végleges arányt, amiben az autizmus ténylegesen jelen van a társadalomban.
Olvastam már olyan írást, hogy a régi időkben nem volt autizmus, de azért volt olyan ember, aki rosszul lett, ha a szerszámok nem méret szerinti sorban voltak a polcon.
Régen is voltak autista emberek, csak nem nevezték őket így, de ehhez az is hozzátartozik, hogy ma talán több nehézséggel is szembesülnek. Kétszáz éve egy autizmussal élő ember el tudott menni juhásznak, és boldogan eléldegélt, terelve a bárányokat, elvolt a jó levegőn, és emberrel alig találkozott. Most már nagyon kevés ilyen opció van a társadalomban, viszont rendkívül sok az inger: minden boltban szól a zene, mindenhol reklámok vannak, a telefon folyamatosan jelez, folyamatosan rengeteg információt kapunk, és ez talán előbb kibillenti az autizmussal élőket.
Hogyan mutassuk be egy autizmussal élő ember helyzetét akár a gyerekeknek, akár olyan felnőttnek, aki nehezebben érzi át mások helyzetét? Nevezhetjük ezt például egyszerűsítve betegségnek?
A medikális szemléletből jövünk ki, nem betegségként tekintünk az autizmusra, így nem is nevezném így. De egyéni preferenciák is vannak, mert van, aki a fogyatékos szót szereti magára használni, más meg biztos nem használná ezt a kifejezést. Én onnan indítanék a magyarázatban, hogy vizsgáljuk meg, hogy hányfélék vagyunk. Mi az, amiben két ember azonos, és mi az, amiben nem, és előbb-utóbb ebbe a gondolatmenetbe bele tudjuk illeszteni ezt is: neked kék a szemed, nekem barna, te jobbkezes vagy, én balkezes; én előbb rakom a reggeli pehelyre a tejet, te meg a tejbe rakod a pelyhet, és van olyan autista gyermek, aki pedig színek vagy méret szerint válogatja szét a reggeli pelyhet. Ez ugyanúgy jelen van és ugyanúgy természetes, mint a mi preferenciáink és szokásaink.
Egymás megértését is tanuljuk – autizmussal élő gyermekek a közösségben
Mi segíthet abban, hogy a mindennapokban jobban megértsük autizmussal élő társainkat? Milyen a valóban inkluzív közösség? Mit tehetünk azért, hogy befogadó környezetet teremtsünk? Ezekre a kérdésekre keresik a választ a novemberi Bárka Akadémián, a Magyarországi Református Egyház Bárka programjának szakmai napján.