A remény áthatol az üvegen

A maszk többszöri ellenőrzése, kézfertőtlenítés és már belépéskor is fokozott távolságtartás – így érkezünk meg a budapesti Schweitzer Albert Református Szeretetotthonba, hogy egy adventi pénteken tanúi legyünk a viszontlátás örömének. Tavasszal már bezárultak diakóniai intézményeink két és fél hónapra, majd a nyári enyhítések után, augusztus vége óta ismét nem lehet látogatni az otthonok lakóit. Ezen az áldatlan helyzeten különleges látogatószobával próbálnak enyhíteni a Schweitzer dolgozói, hogy az ünnepekre készülve mégis találkozhassanak egymással a családtagok.

Mint mondja, a fertőzésbiztos látogatóhelyiségek kialakításának ötlete most nemzetközi szinten is állandó téma: mindenki azzal foglalkozik, hogyan lehet hatékony megoldásokat találni. – Szerettük volna, hogy ebben a hűvös időben ne az udvaron kelljen találkozni, ezért december elsejére elkészült ez a szoba, ahol három ablak van, és egyszerre két lakónk tud vendéget fogadni – teszi hozzá az intézményvezető.

A látogatószobában plexifal választja el egymástól a beszélgetőket. A hozzátartozók az udvarról érkeznek ide, nem is lépnek be az épületbe, a beszélgetés után pedig a munkatársak fertőtlenítik a szobát. A bentlakók a közösségi tér felől ülhetnek az ablak elé, amelyen keresztül egy mikrofon segítségével tudnak beszélgetni látogatóikkal – így hiába a határvonal és a rövidnek tűnő, félórás idősávok, a találkozások mégis személyesek.

– Ez az év hosszú volt, de sok bennem a hála: gazdagodtam krízisfeldolgozási megoldásokban, szakmai tudásban – különleges helyzet volt, amely megerősített – folytatja Beszterczey András. Az otthonban és a teljes református diakóniai intézményrendszerben az volt a tapasztalat, hogy ha voltak is fertőzöttek, a többség meggyógyult. – A legtöbb otthonunkban jelen volt a vírus, ezt ki kell mondanunk, de hálás vagyok, hogy emiatt csak kevés lakónknak kellett elindulnia a minden élők útján, és hogy nem kell folyamatosan gyászkeretes híreket közölnünk. A dolgozóink nagy hűségről és odaszánásról tettek tanúbizonyságot, ezért rendkívül hálás vagyok nekik – hangsúlyozza az intézményvezető.

Ezt az odaszánást példázza a látogatószoba kialakítása és az a támogatás is, amelyet a munkatársak nyújtanak a lakóknak. Volt például, aki egy látogatás után megjegyezte, hosszú idő után végre látta mosolyogni az egyik idős hölgyet, aki találkozhatott családtagjaival. – Fontosak ezek a visszajelzések, mert a karácsonyt sem tudjuk úgy ünnepelni, ahogyan korábban: közös istentiszteletünket is csupán hangszórókon keresztül közvetítjük a lakóknak, de a látogatószobába reménység szerint az ünnepek alatt is jöhetnek a családtagok – mondja Beszterczey András.

Az intézményvezető szerint azért is fontosak a találkozások, mert a korlátozott látogatási időszak mindaddig megmarad, ameddig a fertőzés lehetősége fennáll. Csak ha megérkezik a vakcina, és a lakosság megkapja a védőoltást, akkor kezdhet visszaállni az élet a korábbi kerékvágásba: – Erről nem szívesen beszélnek a szakemberek, de arra kell készülnünk, hogy – optimista becslések szerint – ez jövő nyáron várható. Abban reménykedem, hogy tavasszal már olyan szabályozottan, a mostaninál azonban közvetlenebb módon lesznek látogathatók a lakóink, ahogyan idén nyáron – fogalmaz Beszterczey András. Ugyanakkor neki ez az egész helyzet azt üzeni: – Valósággá válik, hogy Isten nem fog bennünket erőnk feletti próbákba engedni, hiszen mindig kapunk elég energiát a feladatokhoz.

Hasonlóan vélekedik Kiss Zalán gondozó is, aki 2009 óta dolgozik a Schweitzer Albert-otthonban. Habár tizenegy év alatt sokféle dolgot megtapasztalt, ez az év szerinte is teljesen más volt, mint a korábbiak. Mára a járványügyi protokoll betartása rutinná vált, nagyon vigyáznak a lakók fizikai egészségére. Azt is érzékelik, mennyire megviseli őket lelkileg családtagjaik hiánya. – Van, aki már hét hónapja nem látta a hozzátartozóit. Én magam is régen találkoztam édesanyámmal, ezért valamennyire átérzem a helyzetüket, de el sem tudom képzelni, milyen lehet ezt idősként megélni. Türelmesnek kell most lennünk. De a nehézségek ellenére is jó a hangulat az otthonban, így is sok örömünk van a munkánkban – fogalmaz Kiss Zalán.

Mint mondja, a látogatószobára már nagy szükség volt: most újra személyessé válhatnak azok a pillanatok, amelyeket hónapok óta csak a képernyőn keresztül vagy telefonon tudtak megélni. Ugyan az üveg jól látható határ, de a közelség így is érezhető: – Látom, ahogy egy-egy beszélgetés után a nénik feljönnek az emeletre: ég és föld a különbség a korábbi hangulatuk és az akkori között.

Az intézmény dolgozói tudják, hogy a karácsony szokatlan lesz idén. De ünnepi ebéddel készülnek, szenteste pedig ugyanúgy mindenki ünneplőbe öltözik, és a saját szobáikban ugyan, mégis együtt lesznek. – Jobban oda kell most figyelnünk a lakóink érzékenységére: ebben az évben nem lehettek kötetlenül a családjukkal, így mi lettünk a családjuk – ez lesz a karácsonyunk alapja. Az ünnep így is ünnep lesz – hangsúlyozza Kiss Zalán.

Így érzi ezt Molnár Gyula is, aki három éve lakik az otthonban. Beköltözése előtt többször elesett. Kiderült, hogy meszesedés miatt sérült az egyensúlyközpontja. Ezért először újra meg kellett tanulnia járni, utána pedig megbarátkozni az új helyzettel – habár úgy érzi, ez nem okozott nehézséget, hiszen a közösség szeretettel fogadta. Mosolyogva hozzáteszi: nem ismeretlen számára ez a fajta életmód, hiszen öt évig volt a nagykőrösi református internátus lakója.

– Különös volt az elmúlt hónapokban, hogy nem tudtam találkozni a családommal, de a lányaim mindennap felhívtak – idézi fel Gyula bácsi. – Mindenről értesültem, és habár ez nem olyan volt, mintha tényleg találkoztunk volna, mégis tudtunk egymásról. Korábban hitoktató és biológia–földrajz szakos tanár volt, mellette pedig református orgonista kántortanító, ami még most is mindennapjai része: – A zene megtartó erő számomra, négyéves koromtól tudtam, hogy orgonán és zongorán szeretnék játszani. Mivel itt is van zongora, le szoktam jönni a földszintre játszani, illetve van egy nyolcvanhat éves ifjú hölgy, akit mindennap fél órát tanítok zongorázni. Ma már gyülekezeti éneklést is tudna vezetni.

Habár a zene iránti szeretet folyamatosan motiválta Gyula bácsit a mindennapokban, nagyon hálás volt, amikor néhány nappal ezelőtt végre hozzá is eljött középső lánya, unokája és dédunokája. – Jó érzés volt ennyi idő után látni is őket, hiányzott már a beszélgetés, a dédunokámnak még zongorázni is tudtam pár percet – emlékezik vissza. Hozzáteszi: reményei szerint december 21-én tudnak újra találkozni, ami ajándék lesz, mivel aznap ünnepli majd kilencvenharmadik születésnapját.

Szintén születésnap miatt érkezik Szabó Zsigmondnéhoz a látogatószobába lánya, Szabó Klára és veje, Kultsár Levente, akiknek sokat jelent, hogy legalább az üvegen keresztül találkozhatnak az immár kilencvenöt éves Marika nénivel.

A házaspár azt is elmondja, idős rokonuk tavasszal, a vírus első hullámának tapasztalatai után költözött az otthonba, előtte Váchartyánban lakott, de féltették már egyedül. – Mindig aktív életet élt, ezért nehéz neki itt lenni, de nagy szeretettel, megértéssel és kiváló szakmaisággal fogadták. Utóbb már úgy beszélt a szobájáról, mint az otthonáról – fogalmaz Kultsár Levente.

– Nagyon figyelnek édesanyámra, a lakók is egyből befogadták és segítették, itt közösségben van. Mindennap beszélünk telefonon, a szobája pedig az udvar felé néz, ezért jöttünk már úgy többször, hogy látott minket az ablakból telefonálás közben – idézi fel Szabó Klára az elmúlt hónapokat. – Sosem felejtem el, mennyire örült, amikor először találkozhattunk ebben a szobában, még a szeme is könnyes lett. Hiányoznak az ölelések, de az is felbecsülhetetlen, hogy legalább az üvegen át megérinthetem, éreztethetem, hogy itt vagyunk.

Férje hozzáteszi, hogy tavasszal ők maguk is bezárkóztak, csak autóval közlekedtek, és nagyon óvatosan látogatták Marika nénit – az a fajta egyedüllét sokat rontott az állapotán, de az otthonban tapasztalt friss élmények jót tesznek neki. – Érintések nélkül találkozni rendkívül szomorú, de a körülményekhez képest ez jó megoldás: mégiscsak együtt vagyunk – hangsúlyozza Kultsár Levente.

A házaspár is tudja, hogy idén másfajta karácsonyra kell készülniük, mint korábban, de úgy érzik, most ebben a helyzetben kell helytállni. – Karácsonykor eddig mindig összegyűlt az egész család, most azonban csak ketten leszünk, édesanyámat sem visszük haza, így biztonságosabb. Azonban az ünnepek alatt is szeretnénk bejönni, amikor csak lehet – fogalmaz Szabó Klára, majd biztatóan teszi hozzá közös reménységünket: – Jövőre majd bepótolunk mindent, a következő karácsonyon pedig újra együtt lesz az egész család.