Anmol Gupta indiai orvostanhallgató Harkivból menekült hazánkba a háború elől. Magyarországra érkezése után azonban nem tért haza, hanem a mai napig Záhonyban segít a Magyar Református Szeretetszolgálat önkénteseként. Anmol lapunknak elmondta, a nagyapjától tanulta, hogy ha van mit ennie, akkor már tud adni annak, akiknek semmije sincs.
Harkivban tanult. Miért döntött úgy, hogy Ukrajnába megy egyetemre?
Eredetileg Indiában akartam felvételizni, de egy barátom már Harkivban tanult, ő javasolta, hogy Ukrajnába menjek, mert nagyon olcsó az oktatás Indiához viszonyítva, a színvonal pedig kifejezetten jó, és a tanárok is nagyon kedvesek.
Mennyi ideig tanult ott?
Kilenc évig tanultam az orvosi egyetemen.
Mikor hagyta el a várost?
Március elsején vagy másodikán jöttem el, amikor egy akna robbant fel a házunkkal szemben.
Mi történt pontosan?
A robbanás következtében betörtek az épület ablakai és többen megsérültek. Szerencsére senki sem halt meg. Mindannyian megijedtünk, és a pincében húztuk meg magunkat, egy szomszédommal együtt kiabáltunk a többi lakónak, hogy meneküljön mindenki gyorsan az alagsorba, így túléltük volna azt is, ha összedől az épület.
Amikor elhagyta Harkivot, hová ment?
Először az ország nyugati felébe menekültem. Ukrajnában akartam maradni és segíteni valahogy, tenni valami hasznosat. El kellett hagynom Harkivot, mert túl veszélyes volt már a helyzet. Hallottuk a bombázásokat, a lövöldözést, folyamatosan félelemben éltünk, nem tudtam aludni, enni sem rendesen. Az ajtóhoz közel aludtam, hogyha bombáznak, akkor rögtön indulni tudjak. Nagyon nehéz helyzet volt, ezért menekültem el végül. Lvivbe mentem egy barátommal, és két-három napot maradtunk ott.
Miért hagyták el pár nap után Lvivet?
Lviv biztonságos volt, kimentünk a vasútállomásra, hogy jelentkezzünk segíteni, de miután kérdezősködtünk, kiderült, hogy sehol sem foglalkoztatnak önkénteseket. Mindenkinek volt valami indoka, nem is igazán értettem a helyzetet… Csak ültünk egy barátomnál, ettünk és semmit sem csináltunk.
Anmol Gupta indiai orvostanhallgató Záhonyban segít az MRSZ önkénteseként
Miért Magyarországra jött?
Egyik nap beszéltem az unokatestvéremmel – ő otthon van, Indiában –, és kiderült, hogy az egyik kollégájának az ismerőse önkéntesként dolgozott Magyarországon. Megtudtam, hogy itt szükség van az önkéntesekre a határon, és szívesen látnak.
Mikor érkezett meg Záhonyba?
Március 5-én reggel.
Hogyan került kapcsolatba a Magyar Református Szeretetszolgálattal?
Amikor Magyarországra érkeztem, senkit sem ismertem. A kontakt, akivel találkoznom kellett, Budapesten végzett önkéntes munkát. Március 6-án érkeztem meg Budapestre, megkaptam az ideiglenes tartózkodási engedélyemet, nagyjából tizennyolc órába telt megszerezni mindezt. A református szeretetszolgálat a pályaudvaron segített a menekülteknek, ott találkoztam velük először. Megkérdeztem, hogy önkénteskedhetek-e náluk, azt mondták, rögtön nem tudnak segíteni, de adjam be a jelentkezésem, és ha az pozitív elbírálásban részesül, akkor mehetek. A probléma az volt, hogy nem volt magyar telefonszámom, se állandó lakcímem. Amikorra sikerült mindent elsimítani, akkor jöttem vissza Záhonyba, hogy a vasútállomáson segítsek az érkezőknek.
Azért választottam Záhonyt, mert az emberek az Ukrajnából való érkezéskor még sokkal feszültebbek, hiszen nem tudják, mi fog történni, és nincs nyelvismeretük sem. Amikor a Budapestre tartó vonaton ülnek, már valamennyire megnyugodnak, úgy érzik, minden rendben lesz. Ezért döntöttem úgy, hogy Záhonyban fogok segíteni.
Beszél oroszul vagy ukránul?
Oroszul kifejezetten jól beszélek, de az ukránt is megértem.
Milyen a helyzet most Záhonyban?
Kezdetben, amikor ide érkeztem márciusban, akkor naponta nagyjából kilencezer ember érkezett. Nagyon nehéz feladat volt ekkora tömegnek segíteni, de rengeteg önkéntes segédkezett. Ezután néhány hónapig alig jött valaki. Jelenleg megint nő az érkezők száma, talán a tél miatt is, illetve azért, mert sok helyen nincs áram és fűtés sem Ukrajnában, és a háború is egyre inkább eszkalálódik. Jelenleg napi szinten 7-800 ember fordul meg Záhonyban, néha több, néha kevesebb.
Meglepő, de sokan visszamennek Ukrajnába egy rövid időre, hogy elhozzák a dokumentumaikat és az egyéb ingóságaikat, esetleg családtagokkal találkoznak, akik otthon maradtak.
Melyek azok a történetek, amelyek a leginkább nyomot hagytak önben?
A legtöbb történet, amelyet hallok, igencsak letaglózó. Mindenki elvesztett valamit, az otthonát vagy a családtagjait. Nemrég találkoztam egy hölggyel és a két lányával, aki elvesztette a férjét a háborúban. Éppen mentek vissza Ukrajnába, hogy a gyermekek utoljára láthassák az apjukat, ő pedig a férjét. A háború végéig akartak csak itt maradni a rokonaiknál, de most már nem tudja, hogy mit tegyenek. Rengeteg hasonló történetet ismertem meg.
Miért döntött úgy, hogy itt marad Európában, és nem megy haza Indiába?
Mindig is segíteni akartam az embereken, nem csak a háború miatt. A családomban mindenki végez valamilyen szociális munkát, a nagyapám, az apám és az anyám is.
A nagyapám azt tanította nekem, hogy mindenkin segítsek, aki szükséget szenved, mert megtehetem. Nincs más oka, egyszerűen megtehetem, tehát segítenem kell, amennyire csak tőlem telik.
Persze nem kell elmenni addig a fokig, hogy a segítség már nekem okozzon problémát. Ha neked van elég, ha van mit enned, akkor már tudsz adni annak, akiknek semmije sincs – mondta mindig.
Mindig is orvos akartam lenni, mert egy orvosnak az a feladata, hogy segítsen az embereknek. Továbbá azzal a pénzzel, amit keresek, még többet segíthetek. Mindig is voltak terveim a jövőre nézve, egy otthont szeretnék létrehozni idősek vagy árvák, esetleg özvegyek vagy fogyatékosok számára. Ha a háború nem tört volna ki, akkor is segítenék, ahogy korábban is tettem, ezért nem menekültem el, mert ilyen körülmények között nem gondolhatok csak magamra. Természetesen én is féltem, ezért választottam egy biztonságos helyet, ahonnan tudok segíteni.
Végül befejezte a tanulmányait?
Hivatalosan augusztus 29-én végeztem, de a diplomám még Ukrajnában ragadt. Egy nap talán vissza tudok majd menni érte. Utána sebészként szeretnék dolgozni.
Indiába nem szeretne visszamenni?
A háború előtt az volt a tervem, hogy megszerzem a diplomámat és hazamegyek, mert az otthoni fizetés nagyon jó. Szeretnék jól keresni, hogy legyen anyagi fedezetem a terveimhez. Ha szeretnék másokon segíteni, akkor először nekem kell rendben lennem, mert ha problémáim vannak, akkor nem tudok másokra fókuszálni. Nagyon nehéz úgy segítő kezet nyújtani valakinek, ha közben a saját életed nincs rendben.
Hogyan néz ki egy napja Záhonyban?
Néha azt is elfelejtem, hogy milyen nap van, mert nagyjából minden napom ugyanúgy néz ki. Kimegyek a vasútállomásra, és segítek az érkező és induló vonatoknál. Ha menekültek érkeznek, akkor segítek a csomagok cipelésében és az eligazításban is. Az állomáson szoktam maradni, ott szoktam enni és gyakran aludni is, van egy konténer az állomás mellett, ami erre a célra lett kialakítva, csak tisztálkodni járok haza. Ezt nagyjából addig szoktam csinálni, amíg teljesen el nem fáradok, ez általában másfél-két nap munka után történik meg.
Milyen a viszonya a helyiekkel?
Az egész város ismer, az összes rendőr, a biztonsági emberek is. Van, hogy meglátnak, és azt mondják, „ja, te is itt vagy, akkor pihenünk egyet”. A pénztárosok és a takarítók is felismernek már.
Mik a tervei a jövőre nézve?
Ötletem sincs, és ez ijesztő. Eddig mindig voltak terveim, de most semmi sem biztos. Nem tudom, mi lesz a diplomámmal, mert ha meg is tervezem, hogy visszamegyek érte és elhozom, akkor sem biztos, hogy ez sikerül. Kétségek között vergődöm: mi történik, ha a háború továbbfajul? Pillanatnyilag nincsenek terveim, minden nap kimegyek az állomásra és segítek. Maradok, amíg lehet és szükség van rám.