Százötven út Kárpátaljára

– Hányszor járt Kárpátalján az elmúlt időszakban?

– Öt éve kaptam azt a megtisztelő felkérést a református egyháztól, illetve az MRSZ-től, hogy végezzem a kárpátaljai szolgálatot. Azóta rendszeresen járok át és tartom a kapcsolatot kárpátaljai testvéreinkkel. Múltkor összeszámoltam az ukrán pecséteket az útlevelemben, miután már a második diplomata-útlevelemet kezdtem meg. Kiderült, hogy eddig százötvenszer voltam Kárpátalján.

– Ez szép nagy szám. Az elmúlt időszakban nagyon sok adatot hallhattunk arról is, hogy az MRSZ milyen adományokkal segítette Kárpátalját. De azt is megkérdezném, hogy amikor kimegy, milyennek látja ott a helyzetet?

– Szinte mindig egy busznyi adománnyal megyek, ami körülbelül egy tonna adományt jelent. Nem szeretném gyarapítani a számokat, de azért azt tudni kell, hogy itt, az ebesi-debreceni logisztikai központon keresztül 133 tonna adományt irányítottunk Kárpátaljára az utóbbi hónapokban, a nagyját mi magunk vittük ki, és természetesen sok-sok mellénk álló önkéntes vagy gyülekezet maga is útra kerekedett és besegített. Nemcsak megtiszteltetésnek érzem a szolgálatot, hanem nagyon meg is szerettem, mert odaát a gyülekezetek, a Kárpátaljai Református Egyház vezetői és mások is mindig szeretettel fogadtak. Én is szeretettel megyek, és útjaim során, bármilyen helyzetbe kerültem, mindig mellém álltak és segítettek. A kárpátaljaiakban meglévő életben maradási ösztön példaértékű. Tulajdonképpen magam sem tudom, hogy az alacsony fizetések, nyugdíjak mellett hogyan tudnak életben maradni, de szerintem a református egyház megtartó erejének és hálózatának ebben óriási szerepe van. Amit még el tudok mondani, az az, hogy akárhányszor jöttem haza, még akkor is, amikor egy nap háromszor fordultam, mindig feltöltődve és boldogan érkeztem meg a családomhoz és a munkatársaimhoz, és a Jóistennek azt a határtalan kegyelmét éreztem, hogy minden utamon velem volt. Mert azért voltak kemény helyzetek, azért az a határ se olyan egyszerű. A vámtörvényeket mindig betartjuk, de azért csak izgalmas az ukrán oldalra átvinni mondjuk egy tonna vetőmagot, egy raklapnyi bibliát, vagy még sorolhatnám a sok-sok adományt, amelyek nagyon fontosak az ottaniaknak.

– Biztos vagyok benne, hogy miközben említette a nehéz helyzeteket, megjelent a fejében egy eset. Elmondaná nekünk?

– Pont egy több határátkelőt érintő kacskaringós, kétszer fordulós kör jutott eszembe. Amikor visszafele jöttem már üres busszal, két fordulás után már nyugalommal, az ukrán oldalon mondják a határőrök, hogy probléma van, mert jelzett a műszerük, hogy sugárzást észleltek a kocsiban. Hú, mondom, az mit jelent. Ők nem tudják, de bejelzett a műszer, és ha diplomata vagyok, ha nem, át kell nézniük az autót. Kicsit húztam az időt, mert nem hagyhatom magam, hogy bármikor csak úgy átvizsgáljanak, és ilyen hamis játékot eljátsszanak velem. De azért mikor már négyen-öten körbevettek, köztük katonák is, vámosok is, kinyitottam a buszt, amely üres volt. Ebben az egy esetben még a vezetői részt is átnézték, sőt még hozzám is odatartották a műszert, de a végeredmény az volt, hogy minden rendben, mehettem tovább. Ez az eset üres busszal történt, de azért nagyon sokszor volt az, hogy a teli busszal hosszan próbáltak váratni, vagy vissza akartak fordítani, hogy nincs Covid-biztosításom, vagy azt firtatták, hogy van-e valamilyen papírom a konzulátusról. De megmondom őszintén, valahogy mindig addig mondtam a magamét, hogy értsék meg, az ő árváiknak is hozom az adományokat, és hogy jó szándékkal jöttem, hogy mind a százötven utam sikeres volt, és a Jóisten kegyelmének tartom azt, hogy ha nem is úgy, mint kés a vajon, de valahogy mindig átjutottam.

– És mit gondol, komoly hatással van a munkájuk az ottaniak életére?

– Mindenképpen. Kárpátaljai testvéreink a lelkükben érzik, hogy velük vagyunk, hogy számíthatnak ránk. Volt olyan, amikor nem tudtam menni, és rám írtak, hogy hiányzol. Tehát nemcsak az fontos, hogy viszem az adományt vagy az élelmiszert, hanem az is, hogy odamegyünk hozzájuk, beszélgetünk velük, testvéri szeretetünkről biztosítjuk őket. Az ad megerősítést és kapaszkodót számukra, hogy a közelben vagyunk. Igaz, hogy egy nagyon kemény határ választ el minket, de tudunk találkozni, beszélni, és ugyanúgy gondolkodunk. Ez nekik megtartó erő.

– Mi érintette meg a legjobban, amit a munkája során látott, tapasztalt Kárpátalján?

– Nagyon meghatott, hogy a Nagydobronyi Irgalmas Samaritánus Gyermekotthonban a kis lakók hatan élnek egy szobában, és ha van köztük fogyatékkal élő, akkor azt a többiek segítik. Láttam, hogy a kis Down-szindrómás lányt hogyan segítik a többiek, és azt is, emez miként mosolyog, és hogy milyen örömmel fogadja az adományokat. Vagy egy másik eset: elektromos kerekesszéket vittem egy idős beregszászi néninek, aki már évek óta nem tudott kijutni a lakásából. Amikor láttam, hogy a szemében felcsillan a remény, hogy ő ezzel el fog tudni jutni helyekre, az egyszerűen fantasztikus érzés volt. De jártunk egy láb nélküli bácsinál is, aki egy társasház emeletén élt, és a lépcsőházban még korlát sem volt. Sírt örömében, hogy eljutottunk hozzá, és vittünk egy szeretetdobozt tele tartós élelmiszerrel. Hirtelen ezek jutottak eszembe, de sok példát mondhatnék még. Olyan jó érzés, amikor az ember tud segíteni akármivel, legyen az akár élelmiszer, akár gyógyszer, akár tanszer. Ez utóbbi egyébként az egyik kedvencem, mert általában az én feladatom szokott lenni a kárpátaljai tanszertámogatások összegyűjtése, kiosztása. A líceumoknak most száz-száz teli hátizsákot vittünk. Itt, a debreceni irodában pakoltuk a kollégáimmal, és minden olyan tanszert beletettünk az új hátizsákokba, amelyekről úgy gondoltuk, hogy a gyermekeknek szükségük lehet rájuk. Látni azt, hogy milyen nehézségek között élnek emberek, persze nagyon elszomorító. Ez némileg megvisel, ugyanakkor valamennyire megnyugtat, ha kicsit segíteni tudok nekik.

– Bátorít-e másokat, hogy kövessék a példáját, ha nem is abban, hogy százötvenszer menjenek Kárpátaljára, de hogy küldjenek támogatást, és ha vége a háborúnak, látogassanak el a kárpátaljai református testvérekhez?

– Mindenképpen bátorítok mindenkit arra, hogy segítse a kárpátaljaiakat. De az a tapasztalatom, hogy sajnos nagyon sokan nem tudják, mi a helyzet Kárpátalján. Például egyszer, amikor egy debreceni áruházban gyűjtöttünk, sokan azt se tudták, hol van Kárpátalja, és miért kellene nekik gyűjteni. Többen azt kérdezték, hogy miért nem a debreceni rászorulóknak gyűjtünk. Örülnék, ha természetes lenne, hogy mindenki tudja: van egy kárpátaljai magyar közösség, amely remélhetőleg még százötvenezres, de attól tartok, hogy a háborús helyzet nagyon megapasztotta a létszámát. A kárpátaljai testvérek körében tapasztalt életösztönt és az óriási hitüket mindenkinek érdemes lenne látnia, és akár csak egy pár napra kimenni hozzájuk, köztük lenni, beszélgetni velük, és segíteni őket, mert megérdemlik. Erdélyben jobban megértik a kárpátaljaiak helyzetét. Az MRSZ országos tartós élelmiszergyűjtését már három alkalommal sikerült királyhágómelléki és erdélyi egyházmegyékre kiterjeszteni, és az ottani esperesek és lelkészek elmondták, hogy ők azért segítenek a kárpátaljaiaknak, mert Romániában, Erdélyben ugyanilyen szörnyű nehéz helyzet volt és elnyomás. Most már szerencsére jobb nekik, de tudják, hogy Kárpátalján mi a helyzet, és ezért mellénk állnak és segítenek.

– Mondana egy vagy két olyan dolgot, amely teljesen más a határ ukrán oldalán, mint Magyarországon?

– A legnagyobb megdöbbenés számomra az volt, amikor valaki küldött egy csomagot a családjának, és kérdezte tőlem, hogy nem lesz-e bajom abból, hogy ezt a szatyrot, amelybe egy-két konzervet meg befőttet tettek, átviszem a határon. Visszakérdeztem: hogyan lenne bajom belőle? És a határon azt látom, hogy miszlikre szedik az embereket, és igyekeznek teljesen elzárni Magyarországot Kárpátaljától. Az ügyintézés is nagyon nehéz kint, és teljesen más a menete. Eleve a magyarul beszélő kinti testvéreinket lenézik, hogyha anyanyelvükön szólalnak meg, sőt ez sokszor dühíti az ukránokat. Ahol kell, ukránul beszélnek, de nekik ez magyar ajkú terület, hiszen ez a szülőföldjük. És hát azért nem könnyű az egyháznak sem. Ráadásul most ez a háborús helyzet is nehezíti az életüket, én is megtapasztaltam, hogy csupán négy órán át van áram naponta. Nagyon-nagyon elesettek, pedig az elmúlt években Kárpátalján is javultak valamelyest a körülmények, de most megint jött a feketeleves.

– Aktív évük volt az MRSZ-nél. Meg tud állni majd kicsit pihenni?

– Nagyon szeretnék. De az az alapelvem, hogy mindenkinek segítünk, aki aznap hozzánk fordul, és addig visszük a hajléktalanoknak a szendvicset, amíg el nem fogy, és meghúzzuk karácsony vagy más ünnepek előtt is az utolsó napokat, mert olyan nem lehet, hogy egy gyülekezet, cég vagy iskola tartós élelmiszert gyűjtött, és az nem jut el a nélkülözőkhöz. A hajrá után viszont én is leteszem a lantot, mert muszáj, hogy én is most már a családomhoz és elcsendesedésben a Jóistenhez tudjak fordulni kicsit, mert nehéz időszak volt ez nekünk.

– És mire a legbüszkébb?
– Az adventi időszak Szeretetdoboz akciója, azaz tartósélelmiszer-gyűjtése azért a legnagyobb büszkeségem, mert Debrecenben nemcsak a református egyházközségek, hanem maga a város, az oktatási intézmények, a szakiskolák és jó pár cég, sőt magánszemélyek is támogatják. Ráadásul a környékből is nagyon sokan csatlakoznak, és az erdélyi testvérek is mellénk álltak. Élelmiszergyűjtő akciónk a cívisvárosban, annak vonzáskörzetében, a tanyavilágban élő nehéz sorsú, szegénységben élő nagycsaládosok, idősek, betegek megsegítését szolgálja. Az összegyűlt adományokból természetesen határon túli, főleg kárpátaljai testvéreinket is támogatjuk. És arra is büszke vagyok, hogy az utóbbi hónapokban, a válsághelyzetben minden személyesen eljuttatott kamion vagy kisbusznyi segély átadásánál megtapasztalhattuk a kárpátaljai testvéreinknek és az ukrán menekülteknek az elismerését és a háláját, ezek feltöltenek minket. Minél több embernek tudunk segíteni, az visz engem előre. Nagyjából ez az én egy évtizedem az MRSZ-nél, amelynek minden percét a Jóisten küldöttjeként éltem meg.

Az interjú karácsony előtt készült