„Ti vagytok a jövő” – Tanszereket vitt Kárpátaljára a szeretetszolgálat és az egyház vezetése

A reggeli órákban Beregdarócon, a mai Magyarország egyik legkeletibb csücskében autók gyűlnek egy parkolóban: itt várják be egymást a Kárpátaljára készülődő református küldöttség tagjai, hogy együtt kelhessenek át a határon, és egyszerre érkezzenek majd az első állomásra, Beregszászra.
A kis csapatban ott találjuk Katona Viktóriát és Victor Ágostont, a Magyar Református Szeretetszolgálat (MRSZ) munkatársait, Czibere Károlyt, a Református Szeretetszolgálat főigazgatóját, valamint a Magyarországi Református Egyház Zsinatának presbiteri és lelkészi elnökét, Molnár János tiszántúli főgondnokot és Steinbach József dunántúli püspököt, akit felesége, Steinbachné Cenkvári Klára is elkísért.

A határon átjutni több idő, mint a határtól Beregszászra érni, ahol már várja a küldöttséget a Kárpátaljai Református Egyházkerület vezetése. A nap zárt körű elnökségi megbeszéléssel kezdődik, de közben sorra futnak be a kárpátaljai esperesek és lelkészek, akik a következő tárgyalásra érkeztek, valamint több kisbusszal a gyerekek, akik jelképesen iskolatársaik helyett is átveszik majd az adományokat.

A lelkészi megbeszélésen Zán Fábián Sándor kárpátaljai püspök arról beszél, hogy külön örül a családias hangulatnak, mert ez az, amire nekik most szükségük van. Úgy véli, hogy a Kárpát-medencében ma Kárpátalján van a legtöbb szétszakított család.

Steinbach József biztosítja a kárpátaljai lelkészeket, hogy a magyarországi testvérek imádkoznak értük, és megköszöni, hogy hűséggel kitartanak. – Olyan, felülről való erőt kaptok, ami egy kegyelmi állapot – hívja fel a figyelmet a Zsinat lelkészi elnöke. – Rengeteg erőt kapunk tőletek – teszi hozzá ehhez Molnár János, a Zsinat presbiteri elnöke. Czibere Károly pedig azt idézi fel, hogy az első gyülekezetben nem volt szűkölködő, és ezt tartja követendő példának.

Feszengve ülnek már a gyerekek a szépen berendezett nagyteremben, mire megérkeznek a küldöttség tagjai. Vannak, akik rajzokat szorongatnak, mások a kezükben virágot tartanak. Zán Fábián Sándor püspök köszönti őket, a nyakkendős gimnazistákat és a kisebbeket, akiktől meg is kérdezi, hányadik osztályba mennek. – Másodikba – feleli félénken az első sorban ülő kislány. A püspök megköszöni az adományokat és azok szállítását a szeretetszolgálat munkatársainak, külön kiemelve Iszlai Gergelyt, aki évek óta motorja ennek a tanszercsomaggyűjtésnek, és most is egy kisbusznyi adománnyal érkezett.

Steinbach József arra kéri köszöntőjében a gyerekeket, ne felejtsék, hogy az anyaországi reformátusok mindig nagy szeretettel gondolnak rájuk, és imádkoznak értük. – Ti vagytok a jövő, ragyog a tekintetetek, az arcotok, és ez bennünket is felüdít, és hiszem, hogy további örömöt sikerül majd okozni ezekkel a táskákkal – hangsúlyozza a Zsinat lelkészi elnöke, majd köszönetet mond a szeretetszolgálatnak és azoknak a munkatársaknak, akik a rászorulóknak segítenek. Ezután közös imádságra hívja a Técsői Református Líceumból és a Sámuel Alapítvánnyal érkezett gyerekeket: előbb a püspök mondja az ima egy-egy sorát, majd a gyerekek elismétlik azokat.

Az ima utána Zán Fábián Sándor elmondja, hogy a técsői líceumot nemrég vette át az egyház, és szeretnék, ha a kapuit szélesre tárva tudná segíteni a Felső-Tisza-vidék közösségeit. – Ez a célja a Sámuel Alapítványnak és a técsői iskolának is, hogy felkarolja és bátorítsa, tanítsa, nevelje a fiatalokat – emeli ki a püspök, majd kevés légiriadót, eredményes tanulást és tartalmas ünnepeket kíván a tanulóknak a következő tanévre.

– A diákoknak nagy segítség, ami ebben a táskában van, mert mi itt, a Felső Tisza-vidéken szórványban élünk, és vannak hátrányos helyzetű tanulóink is – ezt már Imszticsei Gabriella, a técsői iskola igazgatója mondja. Azt is megosztja, hogy rendkívül hálásak a Magyar Református Szeretetszolgálatnak és az adományozóknak, Isten áldását kéri rájuk.

Megtudjuk, hogy a líceumben százhatan tanulnak, közülük negyvenen kollégisták. Az igazgatónő szerint az iskolának fontos megtartó szerepe van, a Felső-Tisza-vidék számos olyan településéről fogadnak gyerekeket, ahol már nagyon kevesen beszélnek magyarul. – Őket is felkaroljuk és befogadjuk intézményünkbe, hogy legalább valamilyen szinten megtanulják a magyar nyelvet, a nagyszüleik anyanyelvét – mondja Imszticsei Gabriella. Az igazgatónő a magyar nyelv egyik bástyájának nevezi a técsői iskolát, ahova magyarul nem beszélő gyerekeket is várnak, ha szeretnék megtanulni a nyelvet.

Ahogy véget ér az az adományátadó és a szeretetvendégség, sorra elindulnak haza az iskolások, egy alsós kislány épp előttünk próbálja küszködve, de örömmel vinni-húzni a nála majdnem nagyobb iskolatáskát. Az adományozók biztosak lehetnek benne, hogy jó helyre kerülnek a tanszerek.

Az adományok átadása után Nagy Béla főjegyző a beregszászi diakóniai központban várja a küldöttséget ebédre. A központban számos környékbeli rászorulóra főznek, és segítik őket mindenben, amiben csak tudják. Saját pékséget üzemeltetnek, ahol körbe is vezetnek bennünket. Érezzük a levegőben, hogy malacokat is tartanak. Amiben csak lehet, igyekeznek ellátni magukat. A diakónia látókörében lévő szegény családok gyermekeire is gondol a Magyar Református Szeretetszolgálat, így néhány tanszercsomagot itt is hagynak.

Az ebéd asztalközösségben egyesíti a kárpátaljai lelkészeket és a magyarországi küldöttséget, majd a kávé és a sütemény könnyedebb beszélgetésre is lehetőséget ad.

Az ebéd után kérdezzük Steinbach Józsefet, aki számtalanszor járt már Kárpátalján, de most először utazott ide a Zsinat lelkészi elnökeként.

– Nagyon nagy ajándék nekem, hogy ebben a minőségben is eljöhettem. Nyilván a kapcsolat jóval régebbi, dunántúli püspökként tizenhat éve tartjuk a kapcsolatot, és úgy jövünk ide, mintha hazajönnénk. Megrendülés is van bennem, őszintén megmondom. Nagyon köszönöm a szeretetszolgálatnak, hogy ilyen gyönyörűen megszervezte ezt a mai napot, és annak külön örülök, hogy feleségem is eljött velem, hiszen ő legutóbb 2010-ben egy nagy családi napon kísért el – mondja a püspök, és hozzáteszi, hogy az egyházvezetéssel folytatott zártkörű beszélgetést és a kárpátaljai esperesekkel és lelkészekkel történő találkozást is nagy ajándékként élte meg.

Elmondja, hogy amikor átadták az adományokat a magyarság „legszélsőbb részéről” érkezett técsői gyerekeknek, „megrendítő volt azokat a ragyogó, várakozó szemeket látni”, és hallani, ahogy az imádságot gyönyörűen zengő hangon és hittel mondták. – A Técsői Református Líceum óriási missziót végez, olyan gyermekeknek kerül az élete mederbe, akikkel ha mi nem foglalkoznánk, akkor talán már egyáltalán nem törődnének. Ezek a gyerekek otthonra találnak, lélekben megerősödnek, és most látták azt, hogy nagyon fontosak és mindannyian nagyon fontosak vagyunk – mondja Steinbach József.

Beregszászról Nagyberegre indulunk, hogy megnézzük, hogy áll az ottani református iskola bővítése. Sikerült ugyanis megvásárolniuk azt a kis épületet, ami korábban bolt és kocsma is volt. A magyarországi csapathoz csatlakozik Zán Fábián Sándor kárpátaljai püspök és az ungvári televízió stábja is.

Tóth László lelkész-igazgató, a beregi egyházmegye esperese elmondja, hogy hosszú ideje várták, hogy eladósorba kerüljön a kisbolt épülete. Mert ezzel a vásárlással kialakult egy református „sziget”, a négy utca által határolt teljes háztömb az egyházhoz került. A látogatás során az esperes körbevezeti a küldöttséget a „református szigeten”, az új épületben most is dolgoznak a felújításon, épp a járólapot rakják le a munkások. A tanáriban egy kis teára, üdítőre és beszélgetésre is leülünk, ahol az iskola múltjáról és jelenéről is megtudunk ezt-azt.

Az egyik tablón a lelkész-igazgató az elsőként végzett évfolyam diákjait mutogatja végig: „lelkész, ő is lelkész, ő is…”, alig valaki marad ki a felsorolásból. Elmondja, hogy ma már nem választják ennyire sokan ezt a szolgálatot a líceum végzősei közül. Tovább indulás előtt az iskolának is ad át adományt a szeretetszolgálat és az egyházvezetés, a nagyberegi líceum konyhája magyarországi gyülekezeteknél készült gyümölcslevet és mézet kap, hogy a gyerekek egészséges érkezésében segítsen.

Czibere Károly megosztja, hogy a szeretetszolgálatnak rendkívül fontos az, hogy ne csak olyan termékeket hozzanak Kárpátaljára, amelyeket valaki fölkínál, hanem hogy legyenek olyan műhelyek a gyülekezetek vagy a szeretetszolgálat körül, ahol hátrányos helyzetű emberek termelnek, értéket teremtenek, és az ő munkájuk gyümölcsét tudják elhozni a kárpátaljaiaknak, mert ezen szerinte nagy áldás van. Steinbach József az Úristen áldását kéri a líceum dolgozóinak szolgálatára, és kéri, hogy adjon békességet, szabadulást, hogy akik elmentek, azok is visszatérhessenek.

– A szeretetszolgálat az egyház kinyújtott diakóniai karja. Az egyház Krisztus teste, amelyben ha valamely tag szenved, mindenki más is vele együtt szenved – ezt már lapunkkal osztja meg Czibere Károly, a Református Szeretetszolgálat főigazgatója. Hozzáteszi: ma a Kárpát-medencében a legnehezebb helyzetben a háború és a menekültválság által sújtott Kárpátalja él, ezért minden lehetséges eszközzel segítenünk kell őket: látogatással, imádsággal, hogylétük felőli szüntelen érdeklődéssel. Arra is emlékeztet, hogy fontos a gyermekek támogatása, hiszen egyre kevesebb a keresztelő, az iskolások száma is csökken, mégis segíteni kell őket, mert ők jelentik a jövőt. – Segíteni kell az időseket is: számos fiatal család elmenekült, az idősekről azonban gondoskodni kell. A maradók segítésében, táplálásában, lelkigondozásában, a Belső-Ukrajnából érkező menekültek segítésében óriási szerepük vannak a kárpátaljai gyülekezeteknek. Ezért kiemelkedő prioritás a gyülekezetek és a lelkipásztorok támogatása: ők a megmaradás hűséges szolgái – hangsúlyozza Czibere Károly.

Hosszú, néhol rázós úton jutunk el Nagydobronyig. Útközben két katonai ellenőrzőpontot is látunk. Éles kontrasztban van a rázós utakkal és a katonai ellenőrzőpontokkal a nagydobronyi fogadtatás: az Irgalmas Samaritánus Református Gyermekotthon aulájában felsorakozva vár minket a mindenféle korú lányokból álló énekkar, és hamar csengő hangon énekelni kezdenek.

Nincs olyan kemény szív, amely ne lágyulna meg a hangjukra, a küldöttség tagjai közül is néhányan a könnyeikkel küzdenek, ahogy az árva, félárva vagy éppen eldobott gyerekek életről, megváltásról és Krisztusról énekelnek. Írásban vagy szóban nehéz is visszaadni ezeket a perceket.

Az énekkar műsorát Steinbach József – ahogy a gyerekeknek bemutatják, a „papok főnöke” – köszöni meg: – Meg vagyok hatódva, mert olyan gyönyörűen énekeltetek, hitből, szívből, szeretettel, hogy az imádság volt. Felüdítettetek bennünket – mondja a püspök, és megosztja, hogy úgy érzi, az ajándék, amit a küldöttség hozott, eltörpül azzal szemben, amit ők kaptak a gyerekektől. Békét és áldást kér az Úrtól mindenkinek, és azt kívánja a gyermekotthon lakóinak, hogy Isten teljesítse a szívük vágyait. Majd arra kérte a küldöttség tagjait, hogy ők is énekeljenek a gyerekeknek és fiataloknak, így a csengő gyerekhangokra válaszul felnőtt kórus zengő hangján válaszolt a 134. zsoltár harmadik versszaka.

Ezután körbevezetnek minket a nagydobronyi gyermekotthonban, ahol sok sérült gyerek is nevelkedik. Megrázó élettörténeteket hallunk Gál Erika igazgatónőtől.

Van, akit az utcán találtak, van, akit a gyámhivatalban hagytak egy kanapén, és olyan is, akit egy zsákban hagytak a szülei a szemétdombon. Került hozzájuk már több olyan gyerek is, aki nem tudta mi a leves, a hús vagy a zöldség, és nem tudott evőeszközzel enni. Van olyan kis lakójuk, akinek az orvosok heteket adtak, most pedig négy éves. Van, akit Magyarországra kell áthozni kezelésekre a szíve miatt, de mikor először akartak neki útlevelet csinálni, kiderült, hogy még ukrán állampolgársága sincs. A folyosók és a szobák mégis élettel, gyereknevetéssel, játékkal, vidámsággal vannak tele.

Az egyik szobában a Mancs őrjárat megy a tévében, itt a gyerekek nem is nagyon figyelnek az idegen bácsikra és nénikre. Egy másikban együtt rajzolnak a kicsik egy asztalnál. A nagyobb lányoknál már inkább tanulás vagy beszélgetés marad félbe, ahogy végigvonulunk az épületen. Az egyikük szakácsnak tanul, szobatársa fodrásznak. – Mi leszel? – kérdezi egyiküket Steinbach püspök. – Ki van találva, csak még nem tudom – hangzik a válasz, ami mögött biztos, hogy hosszabb magyarázat is húzódik.

A korábbi vendégházat épp átalakítják, hogy még több gyerek férjen el, mert az utóbbi két évben rengetegen érkeztek az otthonba. Már alig férnek. De más nehezítő körülmény is akadt: ősszel a sertéspestis elvitte a disznók nagy részét. Az otthon próbált maga gazdálkodni, és kitermelni amit csak lehet. A fóliasátrakban is csak olyasmit tudnak ültetni, ami nem igényel sok munkát, mert kevés a munkáskéz, és nem is érné meg külön felvenni erre embert. A zöldségek nagyját a faluból veszik meg.

A sok nehézség ellenére Gál Erika igazgatónő annyit mond, egyszerű a feladat: ott a gyerek, fel kell nevelni.

– Nagyon sok pozitív hatása van egy-egy látogatásnak. A kárpátaljai magyarság számára nagyon fontos, hogy az anyaországból hozzánk érkezők lássák az életünket. És megtapasztalja az itt élő ember, hogy tudnak róla, mert az egy nagyon rossz dolog, ha azt érzi, hogy elfelejtették, hogy ő nem számít. Amikor egyházi vagy társadalmi területeken szolgáló, dolgozó emberek látogatnak Kárpátaljára, azok mindig kiemelt alkalmak, és az itt élő embereknek egy olyan jelzést, egy olyan érzést adnak, ami őket a helyben maradásban, a kitartásban megerősíti – mondja nekünk Zán Fábián Sándor kárpátaljai püspök a látogatás végén. Hozzáteszi: mindenki a saját közösségében éli meg igazán a helyzetét, mondhatja el bánatát, vagy örömét, és ezek a látogatások erre is alkalmat adnak, hogy akinek panasza van, az elpanaszkodja, akinek öröme van, az pedig megossza.

– Az adományok is fontosak, amelyek ide érkeznek, például most a dobronyi gyermekotthonba, ahol a családi fészekből kiesett, vagy kitaszított, vagy nem is odaszületett gyerekek kapnak egy esélyt az életre. Ez a tanszercsomag az ő esélyegyenlőségüket segíti elő. Az itteni gyerekeknek nem kell szégyenkezni iskolakezdéskor, hogy nekik nincs füzetük vagy tolluk, vagy nincs olyan táskájuk. Mi szeretnénk azt, hogyha az itt gondozást kapó gyerekeket nem neveznék hátrányos helyzetűnek, és ami a legfontosabb, hogy ők ne érezzék magukat annak – mondja a kárpátaljai püspök, és hozzáteszi, hogy ez a támogatás pont ezt teszi lehetővé, és ad egy jó kezdést az iskolában, amihez ha szorgalom párosul, akkor jó befejezés is lehet, és lesz eredménye a nevelésnek, oktatásnak.

Búcsút intünk a püspöknek, majd Záhonynál a küldöttség több tagjának is, és éjfél is elmúlik, mire Budapestre érünk. De biztos vagyok benne, hogy a fáradtság ellenére másoknak sem könnyű az elalvás, és ez a látogatás házigazdákban és vendégekben egyaránt sokáig dolgozni fog.

A TV21 Ungvár beszámolóját itt tekinthetik meg erről a napról: