A szeretetszolgálatok, tanodák, iskolák, cigánymissziók vagy kis falusi közösségek szolgálata nem egyszerűsíthető le pusztán „strukturális bűn” kategóriájára azért, mert állami támogatásból is működnek – szól hozzá Meleg Attila miskolc-belvárosi lelkipásztor Nagy Károly Zsolt sárospataki teológus, főiskolai tanár, rektorhelyettes cikkéhez.
Nagy Károly Zsolt lelkipásztor írása egyszerre válságtünet és segélykiáltás a magyar reformátusság felé. A cikk legerősebb vonása az őszintesége: nem kívülről akar ítélkezni az egyház felett, hanem belülről, önmagát is beleértve próbál szembenézni azokkal a történelmi, lelki és teológiai folyamatokkal, amelyek az elmúlt évtizedekben meghatározták egyházunk életét. Nem „róluk”, hanem „rólunk” beszél, és ez különösen fontos különbség. A Dániel-paradigma felidézése – amikor az igaz ember népe bűnével azonosulva áll Isten elé – az írás egyik legmélyebb és legbiblikusabb gondolata.
A szerző helyesen mutat rá arra a veszélyre is, amikor az egyház túlzottan közel kerül a politikai hatalomhoz. A történelem újra és újra bizonyította, hogy az egyház prófétai szabadsága könnyen sérül, ha biztonságát, működését vagy társadalmi befolyását túlságosan földi rendszerektől várja. Ebben a cikk fontos és szükséges önvizsgálatra hív. Jogos az a felismerése is, hogy sokszor valóban kialakult egyfajta belső feszültség a hirdetett keresztyén értékek és bizonyos gyakorlati döntések között, és az egyházi nyilvánosság nem mindig tudott szabad és őszinte teret adni ezek megbeszélésére.
Erős része az írásnak az is, amikor a rendszerváltás utáni református identitáskeresést elemzi. Valóban létező kérdés, hogy az egyház lelki megújulása helyett sokszor inkább intézményi újraépítés történt. Az anyagi kiszolgáltatottság, a kommunizmus öröksége, az elöregedő gyülekezetek problémája vagy a történelmi sebek feldolgozatlansága mind valós tényezők, amelyekről őszintén kell beszélni.
Ugyanakkor a cikk helyenként túlságosan egységes képet fest a református egyházról. Mintha az egész egyházi valóság egyetlen politikai-hatalmi logika szerint működne, miközben a mindennapi gyülekezeti élet ennél sokkal összetettebb. Számtalan lelkipásztor, hitoktató és gyülekezeti szolgáló csendben, hűségesen végzi munkáját politikai érdekek nélkül, sokszor komoly személyes áldozatok árán. A szeretetszolgálatok, tanodák, iskolák, cigánymissziók vagy kis falusi közösségek szolgálata nem egyszerűsíthető le pusztán „strukturális bűn” kategóriájára azért, mert állami támogatásból is működnek.
Teológiailag is fontos árnyalni a képet. A református hagyomány soha nem azt tanította, hogy az egyháznak teljesen ki kell vonulnia a társadalmi térből, vagy minden állami együttműködés szükségszerűen kompromisszum lenne. A kérdés inkább az, hogy az egyház meg tudja-e őrizni lelki szabadságát, képes-e akkor is kimondani az igazságot, amikor az kényelmetlen vagy veszteséggel jár. József Egyiptomban, Dániel Babilonban vagy Nehémiás a perzsa udvarban nem kivonultak a rendszerből, hanem Isten embereiként szolgáltak benne.
A cikk egyik legértékesebb üzenete mégis az, hogy a megújulás nem politikai oldalváltással kezdődik. Nem egyik földi hatalomtól kell a másikhoz megtérni, hanem Krisztushoz. Ez az a pont, ahol az írás valóban református és evangéliumi mélységet kap szerintem. A valódi megújulás végső soron nem intézményi technikákból vagy kommunikációs stratégiákból születik, hanem bűnbánatból, imádságból, az Ige tekintélyének helyreállításából és abból, hogy az egyház újra Krisztust teszi középpontba.