Elutasítjuk, hogy az egyház pártok kiszolgálója legyen (joggal!) – kivéve, ha éppen az a politikai irány áll közel hozzánk. Az álszentség még magasabb fokára hág, amikor a választások után, múltunkat feledve, a napraforgókat megszégyenítő gyorsasággal fordulunk a nyertes felé, és keressük immár az ő kegyeit. Barna Sándor tiszáninneni püspök véleménycikke a megújulásról.
Sokféle értekezést olvashatunk mostanában a református egyházról az interneten. Mennyien követelik hangosan a református egyház teljes megújulását! Mégis, ha a változás konkréttá válik, és egy vezető valóban lépéseket tesz, hirtelen ellenállásba ütközhet. Mert a változást csak addig szeretjük, amíg az nem érinti a saját kényelmünket, pozíciónkat vagy pénzcsapunkat.
Elutasítjuk, hogy az egyház pártok kiszolgálója legyen (joggal!) – kivéve, ha éppen az a politikai irány áll közel hozzánk. Az álszentség még magasabb fokára hág, amikor a választások után, múltunkat feledve, a napraforgókat megszégyenítő gyorsasággal fordulunk a nyertes felé, és keressük immár az ő kegyeit.
Tiltakozunk a szegregáció ellen – de közben szeretnénk, hogy a saját gyermekünk elitiskolába járjon, válogatott gyerekek közé.
Az egyház önfenntartását hangoztatjuk – de amikor a saját intézményünkről van szó, nekünk jár az állami támogatás és a felújított épület.
Nem szeretjük a nepotizmust – rokonok, barátok előnyben részesítése –, elítéljük, ha mások élnek vele. De ha a mi rokonaink, barátaink kerülnek előnybe és általuk mi is, már hajlamosak vagyunk elnézőbbek lenni.
Feljebbvalónk megölelget, szép szavakkal halmoz el, mi pedig rögtön szemet hunyunk afölött, hogy nem tartja be a tízparancsolatot. Hiszen olyan kedves ember… és biztos segít majd.
Amikor a Tiszáninneni Református Egyházkerületben határozott lépéseket tettünk a nepotizmus felszámolására, és azon kezdtünk munkálkodni, hogy az anyagi források valóban az egész közösség javát szolgálják, egyházkerületen és országhatáron átnyúló felháborodással kellett szembenéznünk. Barátok és haszonélvezők tömkelege vizionálta felindulva a református egyház halálát és temetését.
Ezt a meghasonlást egyházon kívül hívhatjuk akár egy szomorú társadalmi jelenségnek. Egyházon belül azonban komoly lelki kérdés. Olyan kérdés, ami a lelkünk paradoxonát tárja fel: a mindennapi életünk és a hitünk távolságát.
Az evangélium viszont következetességre hív. Ne csak beszéljünk a megújulásról, hanem vegyük ki a részünket! Akkor is, ha fáj.
És ha egyenként felismerjük a saját ellentmondásainkat, elkezdődik az igazi változás.