Ezer indiai gyermek anyja

Amy Beatrice Carmichael egy kis faluban született a mai Írország területén 1867-ben egy molnár első gyermekeként. Őt és hat testvérét szülei mélyen keresztyén szellemben nevelték, ezért a lány már korán eldöntötte, hogy Krisztusnak szenteli életét. A család Belfastba költözött, és a Carmichaelek gyülekezetet alapítottak a városban. Amy ekkor tizenhat éves volt. Az édesapa két évvel később meghalt, ezért a családtagok egyre több szervezési feladatot láttak el. Amy már fiatalon, az 1880-as évek közepén bibliaórákat tartott molnárlányoknak a Rosemary utcai presbiteriánus templomban. Ez a misszió rövid időn belül több száz embert vonzott, és az adományokból egy új csarnokot építettek, hogy be tudja fogadni a résztvevőket.

Amy figyelme azonban ekkor már a külmisszió felé fordult, miután 1887-ben egy konferencián hallotta előadni Hudson Taylort, a Kínai Szárazföldi Misszió alapítóját. Alig húszéves volt ekkor, de érezte, hogy erre kapott elhívást, és részt is vett Londonban egy külmissziós képzésen. Már készen állt arra, hogy hajóra szálljon, amikor az orvosok megállapították, hogy egészsége nem teszi alkalmassá a kínai külmissziós szolgálatra. A 150 centiméternél alig magasabb fiatal lányt számos betegség gyötörte, de nem adta fel, hogy külföldre menjen, és nem sokkal később végül egy másik misszióval Japánba utazott, ahol 15 hónapig szolgált. Bár egészségügyi okokból haza kellett térnie, de ismét útra kelt, és egy rövid Srí Lanka-i kitérő következett, mielőtt eljutott volna arra a szolgálati helyre, amit Isten kijelölt számára. 1895-öt írtak, amikor Amy Carmichael megérkezett Bengaluruba, Dél-Indiába.

A misszionáriusnő rögtön az indiai gyermekek felé fordult. Főleg az alacsony kasztba tartozó lányokat karolta fel, miközben szembesülnie kellett azokkal a szörnyű sorsokkal, amelyek ezeknek a kislányoknak részül jutott. Hat éve volt Indiában, amikor találkozott Preenával, egy hétéves lánnyal, aki egy hindu templomból szökött meg. Ide szülei adták be, hogy „devadasi”, azaz Isten szolgája legyen. Ez ebben az esetben templomi prostituáltat jelentett.

Preena többször is megszökött a templomból, de édesanyja az első alkalommal visszavitte, és a templomban azzal büntették meg a lányt, hogy forró vasakat nyomtak a kezébe. Amikor másodszor is szökésre adta a fejét, az éjszaka sötétjében egy másfajta templomba tévedt be, mint amilyenből elszökött. Szerencséjére ebben a templomban szolgált akkoriban Amy Carmichael is, aki védelmébe vette a lányt. Ez a találkozás ébresztette rá a misszionáriusnőt, hogy nem elég szóval tiltakozni a gyermekbántalmazás ellen, hanem építeni kell számukra egy menedéket.

Amy Carmichael minden erejét az új küldetésre fordította: megmenteni, megőrizni és oktatni ezeket a gyermekeket. Az indiai valóságról szóló jelentéseit többnyire hitetlenséggel fogadták az európai keresztyének. Ennek ellenére néhány társával együtt megalapította a Dohnavur Alapítványt. Az elnevezés Dohna porosz gróf nevéből ered, aki a XIX. század elején támogatta egy misszió megalapítását Dél-Indiában. Ezt a korábbi missziót alakították át Carmichael és társai menedékké és iskolává, ahol 1904-re harminc, 1907-ben hetven, 1913-ban pedig már több mint százharminc lánygyermek élhetett biztonságban. Amynek számos alkalommal kellett megküzdenie azokkal, akik követelték a lányok visszaadását a hindu templomoknak vagy szüleiknek.

Hogy csökkentsék az esetleges konfliktusokat a helyi lakosokkal, a Dohnavurban indiai ruhákat viseltek, és a megmentett gyerekek indiai nevet kaptak. Carmichael is helyi viseletben járt, és kávéval festette sötétebbre a bőrét, hogy a környékbeliek könnyebben elfogadják. Nem egyszerűen átvenni akarta a nyugati módszereket és intézményeket, hanem egyedi indiai keresztyénséget akart létrehozni. De ha a gyerekek életéről volt szó, nem engedett. Amikor egy fiatal hölgy levélben érdeklődött nála, hogy milyen az élet a külmisszióban, azt válaszolta: „A misszionárius élete esély a halálra.”

1912-ben a Dohnavurt egy kórházzal bővítették, 1918-ban pedig fiúgyerekeknek is létesítettek egy otthont. Ezek a befogadott fiúk sokszor templomi prostituáltak gyermekei voltak. Carmichaelt ekkor már mind csak úgy ismerték: Amma, ami tamil nyelven anyát jelent. A Dohnavur sokkal inkább család volt, mint intézmény. Legalábbis erre törekedett az ír földről érkezett misszionáriusnő. A Dohnavur a szeretet, a kemény munka és a szórakozás hármasa mellett a keresztyén oktatásra épült. Egy későbbi írásában Amy Carmichael úgy fogalmazott: „Az ima a nap magja. Ha kiveszed belőle az imát, a nap összeomlik.”

Munkáját annak ellenére is folytatta, hogy a missziós társaságok nem támogatták, így a Dohnavurnak egyedül kellett boldogulnia. 1931-ben Carmichael elesett, ágyhoz kötötté vált, de innen is tovább dolgozott, harmincöt könyvet írt, amelyekben számos fontos gondolatot jegyzett le. „Ha nem reménykedve nézek mindenkire, akiben még csak halvány nyoma van a kegyelem munkája kezdetének – mint ahogy a mi Urunk is röviddel azután, hogy tanítványai a nagyravágyás kísértésébe estek, feddését ezekkel a szívhez szóló szavakkal enyhítette: Ti vagytok azok, akik megmaradtatok velem az én kísértéseimben –, akkor semmit sem ismerek a golgotai szeretetből” – írta Ha… címmel megjelent írásában, amelyből magyarul a Vetés és aratás folyóirat 1970-ben közölt részleteket.

Carmichael 1951-ben, 83 évesen halt meg, de még megérte, hogy India törvényben tiltsa be a templomi prostitúciót. A misszionáriusnő azt kérte, nyughelye fölé ne állítsanak sírkövet – ma is csak egy madáritató áll ott „Amma” felirattal.

A Dohnavur Alapítványt ma már indiai keresztyének viszik tovább: több mint 160 hektáron működik tizenhat otthon és egy kórház. Ötszáz gyermek él itt, és évről évre rengeteg árvát adnak örökbe családoknak. Amy Carmichael munkájának ma is sok nyomát találhatjuk meg Dél-Indiában: megmentett gyermekek, megtérések, új intézmények és templomok. És mindez egy ír faluban kezdődött, amikor egy lány eldöntötte: Istennek szenteli az életét.