Athosz: az elcsendesedés helye, ahol Balog Zoltán felkészült püspöki szolgálatára, a Szent Hegy, amiről még a Netflixen is nézhetünk filmet, ahova nők évszázadok óta nem tehetik be a lábukat. De mi is valójában ez a hely, és milyen ott élni? Egy görögkeleti teológust kérdeztem Athosz-hegyi zarándoklatáról.
Az Athosz-hegy szerzetesek számára fenntartott terület, Görögország északkeleti részén található, a Halkidiki-félszigeten. Az Athosz-hegyi Köztársaság az Európai Unió területén fekszik ugyan, de az ott élő görögkeleti szerzetesi közösségek autonómiával rendelkeznek. Így lehet az, hogy erre a helyre 1046 óta nem tehetik be a lábukat gyerekek, eunuchok és nők, de még nőstény állatok sem. Sőt, még a félsziget partjait is csak ötszáz méterre közelítheti meg olyan hajó, amelyen nők tartózkodnak. Fontos azonban megjegyezni, hogy a nők számára máshol biztosít monostorokat a görög ortodox egyház. A történelem során mégis több nő is megfordult a félszigeten, főként uralkodók feleségei, de az 1900-as években furfanggal ugyan, de bejutott az Athosz-hegyre egy férfinak öltözött szépségkirálynő, egy francia újságírónő, egy filológa, egy amerikai tanárnő, majd a görög polgárháború idején egy nőkből álló partizánegység is. A Szent Hegynek is nevezett Athoszon húsz monostor található és tíz falu, azaz szkete. Vannak szerzetesek, akik nagyobb közösségekben élnek, mások négy-öt fős csoportokban vagy pedig remeteként.
A félszigeten nagy szeretettel fogadják a lelki feltöltődésre vágyó zarándokokat. Hogy milyen zarándokként az Athosz-hegyen, arról egy román nemzetiségű görögkeleti teológust, Gabriel Victor Bâcleat kérdeztem, aki egy hetet töltött a Nagy Lavra monostorhoz tartozó Kavsokalyvia szketének Szent Akakiosz-cellájában. Ez a hely a félsziget déli részén található, és a Szent Hegy sivatagjaként is emlegetik.
Úgy tudom, a zarándokok csatlakozhatnak a szerzetesekhez, hogy velük együtt imádkozzanak és dolgozzanak. Hogyan telt egy átlagos napja a szerzetesek között?
Egy zarándok élete más egy cellában, mert egy cellában egy–öt szerzetes élhet, ami azt jelenti, hogy több idejük marad a munka mellett az egyéni és közösségi imára egy monostorhoz képest. A cellában, ahol én voltam, csak két szerzetes volt. A napi rutin az volt, hogy ötkor keltem, és az ortodox szent liturgia szerint imádkoztam, de azt is érdemes megemlítenem, hogy a szerzetesek hajnali háromkor keltek fel imádkozni, külön-külön a saját szobájukban. A reggeli liturgia után fogyasztottunk egy kis harapnivalót teával vagy kávéval, ezután kezdtük meg a napi tevékenységünket, attól függően, hogy épp mire volt szükség: kerti munka, az étkezés előkészítése, a cella vagy a templom takarítása stb. Délután egy óra körül megebédeltünk, utána délután kettőtől ötig volt lehetőség az egyéni imádkozásra, tanulásra, pihenésre. Délután ötkor kezdtük az esti imát és istentiszteletet, ami este hétig tartott, majd egy kis harapnivalóval és teával folytattuk. Ezután, ha még volt valami tennivalónk, azt folytattuk este kilencig, ha nem, akkor a szent könyvek olvasásával, tanulmányozásával töltöttük közösen az időt. Este kilenc után elvonultunk a szobánkba, és egyénileg folytattuk az imádkozást és a tanulást. Egyes monostorokban az a szokás, hogy éjfélkor felkelnek, hogy együtt imádkozzanak a templomban, de itt éjfélkor mindenki egyedül imádkozott a saját szobájában.
Érdekes, hogy a hétköznapok is mennyi imával telnek. Hogyan nézett ki egy vasárnap?
Vasárnaponként a szkete szerzetesei minden cellából összegyűlnek a központi templomba, amit Kyriakonnak hívnak, és részt vesznek a szent liturgiában. Itt, Kafszokaliviában több mint huszonöt cella van. Az istentisztelet általában hajnali háromkor kezdődik, és reggel hét-nyolc körül ér véget. Vasárnap én is a szerzetesek időbeosztását követtem, és részt vettem a hajnalban kezdődő istentiszteleten. Ezután visszamentünk a cellánkba, és ott mindenki pihent, vagy egyedül imádkozott. Dél körül összegyűltünk a konyhában és elkészítettük az ebédet, majd az ebéd után szabadon tölthettük az időt pihenéssel, tanulással, elvonulhattunk imádkozni a szobánkba, vagy sétálhattunk a szkete környékén. Délután ötkor összegyűltünk az esti istentiszteletre, majd este hét körül magunkhoz vettünk néhány falatot, és ittunk egy teát. Ezután este kilencig újra szabadon tölthettük az időt, majd elvonultunk a szobánkba egyéni csendességet tartani.
Úgy tűnik, a szerzetesek nem esznek sokat, és általában azt eszik, amit megtermelnek. Emellett lelki okokból is böjtölnek. Milyen ételeket evett, amíg ott volt?
Általában nyers vagy főtt zöldséget ettünk, valamint sok gyümölcsöt. Ha nincs nagyböjti időszak, kedden és csütörtökön lehet tejterméket vagy tojásból készült ételeket is fogyasztani. Vasárnap pedig halat ettünk zöldségekkel.
Rengeteg zarándok érkezik az Athosz-hegyre, hogy közelebb kerüljön Istenhez. Ebben a néhány napban önnek mi segített közelebb kerülni hozzá?
Azokon a helyeken, ahol olyan emberek élnek, akik többet imádkoznak és Istennek szentelik az életüket, mi is könnyebben tudunk imádkozni, mert velük együtt lépünk vele kapcsolatba. Az ott töltött idő ajándék volt számomra, mert egy kicsit belekóstolhattam az Istennel való kapcsolatuk szépségébe.
Mit tanult a szerzetesektől arról, hogyan lehet jobb kapcsolatot teremteni Istennel?
Azt, hogy nem számít, éppen mit csinálunk: pihenünk, sétálunk, dolgozunk, eszünk vagy éppen bármi mást teszünk, gondolatainkkal és szívünkkel Istenhez fordulhatunk. Látva ezt náluk a gyakorlatban, arra ébredtem rá, hogy ezt mi magunk is megvalósíthatjuk, a városokban élve is. Ahogy a szerzetesek mondták, arra van szükségünk, hogy képezzük magunkat, mert semmit nem lehet elérni Isten áldása és az önmegtartóztatás nélkül. Ne csak reggel, evésnél vagy alvás előtt imádkozzunk, hanem az egész életünknek imádsággá kell lennie: egy állandó párbeszédnek az élő Istennel! Minden egyes pillanatot, minden küzdelmet, amellyel szembesülünk, minden örömünket, amelyet átélünk, mind imává alakíthatjuk át. Kérő imákká, hálaadó imákká, dicsőítő imákká. Azt hiszem, hiba lenne azt állítani, hogy csak olyan helyeken lehetünk Isten közelében, mint a Szent Hegy. Ahogy egy szerzetes, Tadeus atya mondta: Isten mindenhol ott van, és mindenhol érezhetjük a jelenlétét. Sajnos én vagyok az, aki távol van tőle, és nem ő van távol tőlem, hiszen ő itt van mellettem. Természetesen az olyan helyek, mint a Szent Hegy vagy más monostorok segítenek abban, hogy könnyebben belépjünk az ima és az Istennel való kapcsolat misztériumába. De ha hajlandó vagyok megnyílni Isten előtt és az ő parancsai szerint élni, akkor itt, Bukarestben, Budapesten, Londonban vagy bárhol máshol is érzem az ő jelenlétét.