A három részre szakadt Magyarország sanyarú állapotát a reformáció nyomán kialakuló felekezeti viszálykodások tovább rontották: nem csak a politikai elit csoportjai acsarkodtak egymásra vallási érdektől és meggyőződéstől hajtva, számos család is megosztottá vált. Erdély későbbi főgenerálisának, a református hitre tért Haller Gábornak (1614–1663) hányatott életútja kiváló példa arra, hogy a keresztyének közti ellenségeskedés mind az ország sorsára, mind a személyesre nézve milyen tragikus következményekkel járhat.
Tagadhatatlanul olyan társadalmi földindulás tanúi vagyunk, amely egyházunk bástyáit is alaposan megrázza, s hogy nem tarthatók fenn tovább azok az omló falakat elfedő narratívák, amelyek szerint például „az ilyen időkben a stagnálás gyakorlatilag növekedés” – írta a Reformátusok Lapjában Nagy Károly Zsolt, és a felvetődő kérdésekre nemcsak szimbólumokat, de lehetséges megoldást is kínál.
Mi sül ki abból, ha a vallási turizmus találkozik az aktív és örökségturizmussal? Akár olyan remek dolgok is, mint a Felső-Tisza vidéken létrejövő, református templomokat érintő kerékpáros túraútvonalak, amelyeken egyre többen tekernek. A bicikliseknek nyújtott szolgáltatásokból az egyház is kiveszi a részét: több gyülekezet is kerékpáros pihenőt alakított ki a területén, és szállást is kínál a megfáradt túrázóknak, kirándulóknak.
Az orosz–ukrán háború idején Isten kérdez bennünket – szólal meg a pusztító európai fejlemény kapcsán Bogárdi Szabó István budahegyvidéki református lelkipásztor, volt dunamelléki püspök és zsinati elnök. Interjúnkban sok szó esik a XXI. századi keresztyénség állapotáról, sajátosan szorongatott helyzetéről, illetve feladatáról a kataklizmák árnyékában.
Lelkesen küzd azért, hogy a hely szellemét, értékeit új és új nézőpontból ismerjék meg, nyitottabbá váljanak az újra az ott élők, sőt a turisták, és persze a város mindenkori ifjúsága: a diáklétet tartalmasítja, az életminőséget javítja a szűkebb pátria lehetőségeinek minél teljesebb feltérképezése, amint a nemes (diák)hagyományok ébresztése is. A Debrecenben élő lokálpatrióta helytörténész, Horog Máté szerteágazó és harmóniában egyesülő munkái a tanújelei annak az Úrtól kapott bátorságnak, amellyel változtat azon, amin tud.
A Reformátusok Lapja a közelmúltban interjút készített Harangozó László megválasztott délvidéki (szerbiai) református püspökkel. A kérdésre, hogy mikor kerül sor a felszentelésére, azt felelte: „Október 14-én lesz.” Nem szólt róla, de különös aktualitása ennek az eseménynek, hogy kilencven évvel ezelőtt iktatták be az első délvidéki püspököt, Ágoston Sándort. Rögös volt az út, amíg erre egyáltalán sor kerülhetett.
„Csak ami van, az a valóság! Ami lehetne, az egész egyszerűen nincs, ezért nem szabad Istennek szemrehányást tennem, hogy elrabolt tőlem valamit – ami nem is létezett.” (Jim Elliot) Akkor carpe diem? Élvezzük ki az életet, az adott nap lehetőségeit, mintha nem lenne holnap?
Ha a Biblia felszólít, hogy imádkozzunk az ellenségeinkért is, akkor hogyne kellene imádkozni a papjainkért? Reméljük, hogy ebben tudunk segíteni a magunk eszközeivel – mondja Nagy Zsoltné Kiss Katalin lelkipásztor, a Tiszántúli Református Egyházkerület Nőszövetségének alelnöke, aki saját tapasztalatait is felhasználva állította össze annak az imaláncnak a témáit, amely fél éven keresztül nyújt háttértámogatást a lelkipásztoroknak.
Az egyház meghatározásának nehézsége a kifejezés többféle értelménél kezdődik. Jelentheti például a Jézust követők világközösségét, Krisztus teste teljességét. A leginkább mégis valamilyen sajátosság alapján elkülöníthető keresztyén felekezetre, például a református egyházra használjuk. Molnár Ambrus, a Balassagyarmati Református Egyházközség lelkipásztorának gondolatai.
Nemzeti kultúránk megteremtésében a református egyháznak a reformációval, Károli Gáspár Bibliájával, az első teljes lefordított és kinyomtatott Szentírással jelentős szerep jutott – mondja Benedek Csaba néprajzkutató, a szolnoki Damjanich János Múzeum munkatársa. A beszélgetésből az is kiderül, miért vannak búzakoszorúk a református templomokban is.
Évtizedes szünet után találkozott ismét a Coetus Theologorum, a Kárpát-medencei református teológiai tanárok közössége, ezúttal az erdélyi Illyefalván. Kolumbán Vilmos József, az Erdélyi Református Egyházkerület lelkészi főjegyzője, a Coetus Theologorum egyik főszervezője számolt be a találkozóról.
Egyes statisztikák szerint tíz magyar honfitársunk közül mintegy hat nyaralni megy ezekben a hetekben. Talán azok is szeretnek utazni, akik ezt nem tehetik. Vajon a hitünk megéléséhez adhat-e új szempontokat egy-egy ilyen kirándulás? Siba Balázs lelkipásztor, egyetemi tanár gondolatai.
„A református, sőt tágabb értelemben a magyar egyházi levéltárügy kulcsemberének” nevezték Szabadi Istvánt már fél évtizede is, a 2019-es Kormos László-díj átadásának laudációjában. A gyűjteményi világ iránti elkötelezettsége, hűsége tény: csaknem harminc éve végzi töretlen szolgálatát a Tiszántúli Református Egyházkerület levéltárának igazgatójaként. Mindemellett szakkutató, tanár és műfordító.
„Isten szerint beleférhetünk az életünkbe, nem vagyunk elmaradva, nem vagyunk kevesek. Bár véges a tudásunk, és számtalan szempontból hiányosak vagyunk, ő úgy teremtett minket, hogy vele mégis mindenre képesek legyünk, amit tennünk kell” – írja Gacsályi Sára a Reformátusok Lapjában.
Minden vezetőnek előbb-utóbb szembe kell néznie a vezetés átadásával. Míg néhányan bámulatosan kezelik az egyébként lélekpróbáló feladatot, addig sokan végképp elvesztik a talajt a lábuk alól. Hogyan lehet ezt a nemes terhet méltósággal, de kellő időben magunk mögött hagyni? Fel vagyunk-e készülve a stafétabot továbbadására? Sajnos ritka a tervezett, jól megszervezett visszavonulás, ezért Tomka János professor emeritus szerint többet kell beszélnünk az utódlás tervezésének kérdéséről, hiszen azoknak, akik saját elhatározásukból távozhatnak a döntéshozói státuszból – ami kiváltságnak számít –, tervezésre, helyzetértékelésre és nemegyszer támogatásra van szükségük.
„Van valami, amiről nem beszélünk értékként, pedig kellene, mert a legnagyobb, folyamatosan kamatozó vagyonunk, ráadásul független a gazdasági helyzettől” – írja Bella Péter győrújbarát-ménfőcsanaki lelkipásztor a Reformátusok Lapjában.
A zene ördögi szimbólumától, amelytől a hátunkon is feláll a szőr, eljutunk a gyönyörű feloldásig, a tiszta összhanghoz, amelyben ott az isteni béke. Marczi Ernő szerint a nyitott kérdésekkel olykor nagyobb hatást érünk el, mint a megválaszoltakkal, és ez a zenében is így van. Néha érdemes istentisztelet végén az orgonajáték feszültségét feloldatlanul hagyni, ezzel segítve az elhangzottak mélyebb átgondolását. A mezőtúri kántor-karnagy úgy véli, ha a zenében nem a bibliai ihletettségű szöveg a hangsúlyos, származhat az bármilyen híres zeneszerzőtől, nincs helye a liturgiában.
Szerethető vagyok-e, szép vagyok-e, a létezésem szükséges-e? Sokan elégedetlenek külsejükkel, és éppen ezért boldogtalanok. Az önbizalom és önazonosság kéz a kézben jár, de miért ekkora misztérium a szépség?
Szelíd. Sokszor hangzott el ez a szó, ha róla beszéltek. Máig számontartják a hitét, elszántságát, odaadását. Amikor a Bethesda főigazgató-főorvosa lett, az első pillanattól a gyógyítók közösségét, az együttműködésüket állította a középpontba a gyógyítás érdekében. Az emberre egészként tekintett, így kezelte és gyógyította testileg-lelkileg. Dizseri Tamásra lánya, Ágnes és testvére, Dizseri Márta emlékezik.