Ki gondolta volna, hogy még a lelkiismeretünknek se hihetünk mindig? Olykor az is hibásan működik. Bűnlistánkat pedig kívánságaink sora határozza meg. Bár vétkezni nem oly nehéz, furcsa mód mégis igazán megdolgozunk érte, pedig tudjuk, hogy kibontakozva halált nemz. Czentnár Simon lelkipásztor szerint Krisztus nemhogy a bűnből, de még annak kívánásától is megszabadíthat bennünket.
Hogyan működik a bűn?
A Bibliában többféle kifejezést találunk a bűnre. A hamartia görög szó céltévesztést jelent, amikor célba lövünk, viszont elvétjük az irányt. Az adikia az Isten előtti igazságunk hiányát fejezi ki. A kakia pedig a rosszaságra, gonoszságra, magának a tettnek a természetére utal, de a törvénytelenség, az adósság és az istentelenség szava is jól megmutatja a bűn lényegét. Pál apostol rómabeliekhez írt levele szerint az ember a Teremtő helyett a teremtményt kezdte el imádni, ezért nem veszi észre, hogy a teremtett világ Isten dicsőségét hirdeti. Eltévesztettük az irányt, eltorzult a valóságérzékelésünk, ezek következménye a bűn, ami nem pusztán egy-egy cselekedetet jelent, hanem az Istentől elszakadt állapotot. Szóbeszéd, hogy a mai ember nem köteleződik el, nem hoz áldozatot, pedig megannyiszor lemond a szívügyei javára, sok mindent mellőz, csak hogy a szenvedélyeinek élhessen. A bűn természete is ilyen. A vétek bálványkérdés – az ember pótlékkal tölti meg a benne tátongó űrt, például bizonyítani akarja az értékét mások előtt, vagy foggal-körömmel ragaszkodik a kontroll, a biztonság megőrzéséhez. A munkamániás fontosnak szeretné látni magát, mivel nem hiszi el Istennek, hogy az. A szakmájában keresi a végső boldogságát, akár a családját is föláldozza annak oltárán. Egy-egy ilyen tapasztalat még a nem hívőket is meggyőzi a bűn valóságáról.
Jézus kereszthalálával megváltott a bűneinkből, a hétköznapokban mégis újra és újra küzdünk velük.
Ádám és Éva bűnesete óta az ember nem tud nem vétkezni. Még keresztyénként is azt tapasztaljuk, hogy bár Krisztus az Urunk, mégis vétkezünk. Ez a „már igen, még nem” állapot feszültsége. A földön bizonyos szempontból még szabadításra várunk, ahogyan Pál írja a rómabelieknek, „akik a Lélek zsengéjét kapták: mi magunk is sóhajtozunk magunkban, várva a fiúságra, testünk megváltására”. Azonban már nem a bűn uralma alatt, nem általa megkötözve élünk.
Ezek szerint nincsenek keresztyén pornó- vagy játékfüggők?
A függőség fejezi ki a legjobban, milyen az, amikor valaki egészségtelen módon viszonyul a teremtett világhoz. Ha valakinek nem a Megváltó az ura, hanem a szerencsejáték vagy a pornó tartja fogva, akkor ő nem Krisztus követője, hanem valami másé. Bár a bűnök a megtérő életében is jelen vannak, mégis átélheti azt a csodát, hogy megszabadul a megkötözöttségeitől. Jézus a függőségekből is kimenthet.
Nem mindig teszi?
Hisszük, hogy kimunkálja! Természetesen nem látok bele senkinek a szívébe, nem kérdőjelezem meg a hitét. Viszont Jézus határozottan kimondja azt is, hogy senki nem szolgálhat két úrnak. Életünk végéig bűnösök maradunk, de reménységünk, hogy Krisztus folyamatosan tisztogat bennünket.
„Ha tehát a Fiú megszabadít titeket, valóban szabadok lesztek” – mondja Jézus János evangéliumában. Még azok is alkoholistának nevezik magukat, akik tíz, húsz éve nem nyúltak a pohárhoz. Ha a kívánság vissza-visszatér az ember életébe, az mennyire mondható szabadságnak?
A kísértések nem feltétlenül múlnak el, de a bűn rabszolgasága valóban megszűnik. Sőt, Krisztus némelyeknél még a kívánságot is elveszi. Éppen azért lesz valaki hívő, mert Krisztus átformálta a vágyait. Ez Krisztus szabadításának lényege: amellett, hogy elrendezte az ügyemet Isten előtt, belső változást is hoz az életembe. Ki kell-e mondani egy-egy helyzetben, hogy megtagadom a bűnt? Nem tudom, hogy a szavaknak így önmagukban van-e erejük. Valakinél igen, de ez szubjektív. A valódi kérdés, hogy a szavakon túl a szívemben is megtagadtam-e a bűnt.
Mózes első könyvében ezt mondta az Úr Káinnak, mielőtt megölte a testvérét: „Ha pedig nem jól cselekszel, a bűn az ajtó előtt leselkedik, és rád vágyódik, de te uralkodjál rajta!” Eszerint nem rögtön esünk bűnbe, hanem van egy „út”, amelyikre rálépünk?
Bizonyos bűnökhöz több lépcsőfok is vezet. Amint az ember leveszi Istenről a szemét, és már nem őt imádja, lépésenként elkezd sodródni. Először csak egy lépést enged meg magának. Ez felbátorítja a másodikra, ezért nem választhatjuk el a tettet attól a belső lelki folyamattól, amelyről Jézus is beszél Márk evangéliumában – eszerint „az ember szívéből jönnek elő a gonosz gondolatok”.
Ha egy bűn vagy kísértés nem akar engedni, már-már úgy tűnik, hiába fohászkodunk újra és újra szabadításért. Mit tehetünk?
Naponta szükségünk van arra, hogy az evangélium leleplezzen és felüdítsen bennünket. „Isten jósága megtérésre ösztönöz” – fogalmaz Pál a rómabeliekhez írt levelében. Ha már kértem a szabadulást, de még nem kaptam meg, az segít csak rajtam, ha a gondolataimat, a lelkemet Krisztus szeretete, az evangélium, a bűnbocsánat örömhíre tölti meg. Higgyük el, egyedül ez változtatja meg az életünket, formálja át a gondolatainkat és újítja meg a szívünket, nem pedig az, ha kétségbeesve, görcsösen „meg akarunk javulni”. Ne gondoljuk, hogy ó, én már túl vagyok az evangéliumon, már elhittem. Sohasem leszünk túl rajta! Ez persze nem azt jelenti, hogy tehetetlenek vagyunk. Azért kaptuk Istentől a hívők közösségét, hogy ne engedjen bennünket elsodródni az Úrtól. Isten a személyes és a közös igetanulmányozás, illetve a személyes és közösségben elmondott imádság által is vigyáz ránk.
Mi változik azzal, ha szóban megosztjuk a bűneinket, a kísértéseinket egy lelki testvérrel?
Tegyük fel a kérdést magunknak: vajon miért érezzük sokszor kínosabbnak, hogy egy ember előtt ismerjük el a vétkünket, mint Isten előtt? Pedig Isten lát bennünket! Bárcsak ilyen komolyan vennénk az Isten előtti lelepleződést is! És mégis hasznos lelepleződni, azzal átlépek egy belső gátat, mivel ki merem mondani – bűnös vagyok. Elismerem, hogy küzdök vele. Ez önmagában még nem oldja meg a problémámat, valódi változást az hozhat, ha Isten kegyelme eltölti a gondolataimat, átformálja a szívemet.
Pál apostol a korinthusbelieknek azt írja első levelében, hogy „az asszonyok hallgassanak a gyülekezetekben”. Ma már nemhogy nem hallgatnak, de még prédikálnak is. Ha a bibliai parancsok értelmezése ilyen képlékeny, akkor honnan tudjuk, mi számít követendőnek?
A reformátorok, köztük Kálvin is meg volt győződve arról, hogy Isten Igéje nem homályos. Bár rész szerinti az ismeretünk, és nem mindent értünk Isten igazságából, de kegyelemből ez a töredékes tudásunk is valóságos lehet. Emiatt bizalommal fordulhatunk a Szentírás felé. Egyrészt azért értelmezzük sokféleképpen a bibliai törvényeket, mert sokszor a magunk akaratát olvassuk bele a Bibliába. Ha a bűnünket jobban szeretjük Istennél, akkor nem arra vágyunk, hogy az Ige formálja a gondolkodásunkat, hanem épp ellenkezőleg: mi akarjuk Istent és a törvényeit a magunk képmására alakítani. Másrészt a bibliai parancsok és tanítások megértésekor különbséget kell tennünk a korok változó szokásai és Isten örök igazsága között. Nem gyárthatunk elévülhetetlen törvényt abból, ami ideiglenes korjelenség, változékony kulturális sajátosság, de azt sem mondhatjuk idejétmúltnak, ami Isten örök rendelése. Kálvin így tekintett az ószövetségi törvényekre is: mindegyikben van valami, ami Isten örök igazságára mutat. Ezzel együtt a törvények, rendelkezések formája koronként változhat. Így például a körülmetélés külső formája már nem vonatkozik ránk, de annak üzenete – Istennek a bűnből a szövetségébe hívó szeretete – továbbra is érvényes, és a keresztségben még világosabban kiábrázolódik számunkra. Pál szerint a törvény lényege, végcélja Krisztus. A nők gyülekezeti szolgálatával összefüggésben azért érezhetjük „képlékenynek” a Biblia útmutatását, mert amikor Pál ezzel kapcsolatban ír, érvelésében a korinthusi aktuális helyzetre, Isten megváltoztathatatlan törvényére, illetve teremtési rendjére egyaránt utal. Annak ellenére, hogy a női és férfiidentitást ma sokan csupán társadalmi konstrukciónak és változékony kulturális sajátosságnak tartják, mégis érdemes feltenni a kérdést: vajon milyen ajándékokat készített el Isten abban, hogy férfinak és nőnek teremtett minket? Nem a javunkat akarja Isten, amikor tanít bennünket? Így találhatunk kincset a nők és a férfiak egymást kiegészítő különbözőségében a gyülekezeti szolgálat terén is.
CZENTNÁR SIMON 2020 szeptemberétől beosztott lelkésze a pesthidegkúti gyülekezetnek. A Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karának Rendszeres Teológiai és Ökumenikai Tanszékének adjunktusa. Doktori címét 2021-ben szerezte meg.
Hittanórán megtanultuk, nincs nagy és kis bűn. Eltérő mélységeit mégis érezzük.
Valóban mindegy, hogy az ember tíz centivel vagy két méterrel fekszik a víz alatt – mindenképp halálos az állapota. A bűn is ilyen, mivel alapjában véve az Istentől elszakadt állapotot jelenti. A bűnös cselekedet már csak a tünete ennek az állapotnak. A Biblia jogi és társadalmi szempontból is különbséget tesz. A mózesi törvényekben például – érthető módon – nem minden bűnért jár halálbüntetés. Vannak, amelyeket rövid távon rendezni lehet, mások akár generációkon keresztül is fertőzik és nyomorba döntik a népet.
Mennyire számít bűnnek a cselekvés kívánása?
Jézus a hegyi beszédben nemcsak megismétli a tízparancsolatot, hanem a cselekedet külsőségéről a szívre tereli a figyelmet. Lehet-e szigorúbban fogalmazni annál, mint hogy „aki kívánsággal tekint egy asszonyra, már paráznaságot követett el vele szívében”? Ezzel Jézus a bűn lényegére mutat rá: a halálban levő állapotból való szabaduláshoz nem elég az ember igyekezete. Arra van szükségünk, hogy kőszív helyett olyan hússzívet kapjunk, amely jónak tartja Isten akaratát. Ezt csak Isten képes bennünk elvégezni.
Mit vallunk reformátusként a lelkiismeretről?
Isten ajándéka, belső iránytű, ám a bűn – ahogy az egész embert, úgy – a lelkiismeretet is eltorzítja: furdal, amikor hallgatnia kellene, és hallgat, amikor furdalnia kellene. Bonhoeffer szerint az a baj a lelkiismerettel, hogy olyan belső mérce, amelyben az ember önmagához méri magát. Krisztus ebből az állapotból is megszabadít bennünket, hogy Lutherrel együtt elmondhassuk: „Lelkiismeretem Isten Igéjének foglya.” Ahogyan Isten a vele való közösségben tisztogat, alakít bennünket, úgy lelkünk belső hangja is egyre inkább azonosulhat a Mindenható gondolkodásmódjával.
Mintha Isten szigorúbb lett volna az Ószövetségben, mint napjainkban. Gondolok a pusztában vándorló zsidó népre, vagy Sodomára, Gomorára.
Ez csak a látszat. Az Ó- és az Újszövetség Istene ugyanaz. Az ószövetségi csapások egyértelműen mutatják az ember bűnének súlyát; az Újszövetségben pedig Krisztus keresztjén látjuk a bűnünk súlyát és következményét. Sodomát és Gomorát tényleg a bűne miatt sújtotta Isten természeti csapással. Ma is látunk természeti csapásokat, viszont vigyáznunk kell: szinte sosem tekinthetünk úgy ezekre a tragédiákra, hogy azok ok-okozati következményei volnának az ott lakó emberek bűneinek. Jézus a siloámi torony eseténél megkérdezi a tanítványokat: „...azt gondoljátok, hogy az a tizennyolc, akire rádőlt a torony Siloámnál, és megölte őket, vétkesebb volt minden más embernél, aki Jeruzsálemben lakik? Nem!” Majd így folytatja: „...ha meg nem tértek, mindnyájan ugyanúgy elvesztek.” Pál apostol szerint ez az egész teremtett világ sóhajtozik amiatt, hogy hiábavalóságnak lett alávetve. A világban jelen levő szenvedés és nyomorúság tehát általánosan jelzi a bűn miatt megromlott állapotunkat.
Mi volt az első bűnbeesés valódi oka?
Sokféleképpen megfogalmazható: engedetlenség, bizalmatlanság Istennel szemben. Az ember olyan akart lenni, mint a Teremtő. Nem csupán tudni akarta, mi a jó és mi a rossz, hanem ő akart dönteni a kettő között. Megkérdőjelezte Isten törvényét, jóságát, szeretetét, hogy valóban jót akar-e az embernek.
„…bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek…” Így tanított Jézus imádkozni. Van ebben valami kölcsönösség? Ha igen, akkor hogyan érvényesül a kegyelem?
A gonosz szolga példázata jól szemlélteti, mire gondolhatott Jézus. A példázatbeli úr elengedi szolgájának a felmérhetetlenül nagy adósságát, az azonban ahelyett, hogy ugyanezt tenné a szolgatársával, elkezdi fojtogatni, és követeli tőle a jóval csekélyebb pénzösszeget. Aki nem gyakorolja a megbocsátást, arról tanúskodik, hogy ő maga nem akar a kegyelem útján járni, nem kér Isten irgalmából, hanem a számonkérésben hisz. Emberi viszonyaink összefüggnek az Istennel való kapcsolatunkkal, tehát azzal, hogyan gondolkodunk a kegyelemről. Ahogy a Heidelbergi Káté is fogalmaz: Isten kegyelméről „tanúskodik bennünk az az indíttatás, hogy feltett szándékunk felebarátainknak szívből megbocsátani”.
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!