A fiatalok nem az okoseszközökhöz kötődnek, hanem a készülékeken keresztül a kapcsolataikhoz

Ma már sokszor ott tartunk, hogy a mobiltelefonok szinte a nap 24 órájában velünk vannak, és olykor szorongás alakul ki az emberekben, ha éppen nincs kéznél a készülékük. Társadalmi szerepét tekintve milyen kereteket szükséges kialakítani a megfelelő használat érdekében?

Ablonczy Áron: Mi, akik közösségeket szervezünk, az iskolában, ifjúsági csoportokban vagy éppen a gyülekezetben azt kell kitalálnunk, hogy miképpen tudjuk ezeket az eszközöket jól felhasználni és egyben arra is nevelni a fiatalokat, hogy jól alakítsuk ki az ehhez szükséges kereteket. Nekik ugyanis ez már a legfontosabb tárgyuk, fontosabb, mint a sneakereik, ha pedig elvesszük ezt tőlük, az fokozhatja bennük a szorongást olyan szempontból, hogy például a mobiltelefonon tárolják a BKV-bérletet, ezzel tudnak sokszor fizetni is. Példának okáért: ha valakinek a készülékén véletlenül bekapcsolva marad a vaku, akkor szorongást kelthet az, hogy éppen lemerül, és nincs hol feltöltenie. Más szóval, amikor nincs náluk a telefon, az egy bizalomrombolás, gyakorlatilag felér egy szakítási élménnyel. A fiatalok tulajdonképpen nem magához a tárgyhoz kötődnek, hanem a készüléken keresztül a kapcsolataikhoz. Nekik, de gyakorlatilag már mindannyiunknak a mobiltelefon egy kapcsolati forma, és éppen ezért fontos nekik megtanítani, hogy ezt hogyan használják. Nekem is van három lányom, ezért magam is érintett vagyok abban, hogy mit kezdünk ezzel a jelenséggel.

A szülők oldaláról nézve mennyire fontos a tudatos használóvá nevelés, és milyen eszközei vannak ehhez?

Bárdi Árpád: Teljesen egyetértek azzal, amit Áron mondott, hogy a mobileszköz ma már a fiatalok identitásának része. A tizenéveseknek egészen biztosan, de a húszas-harmincas korosztály is a mobileszközökön él. A kisgyerekek most tanulnak bele ebbe a világba, ezért én most a gyermeki fejlődés oldaláról közelítenék, illetve a szülői szemszögből. Hogyha ebben változást szeretnénk elérni, márpedig a mostani jogszabály (a mobiltelefonok használatának betiltása az iskolákban) valószínűleg ezért született, akkor ezt csak fokozatosan lehet elérni, és kis korban kell elkezdeni az erre való nevelést. Amennyiben hirtelen megvonjuk az eszközöket a fiataloktól, gyerekektől, ahogy az most történt, akkor akár fizikai hiánytünetek is jelentkezhetnek náluk. Nekünk szülőként az a feladatunk, hogy a gyerekeinket fokozatosan neveljük rá arra, hogy a mobileszközt felelősséggel tudják önállóan használni.

Ablonczy Áron: A Social Dilemma című Netflix-sorozat pár évvel ezelőtt jól bemutatta, amiről most a jelenben beszélünk. Azok, akik a gyártói, a szoftverfejlesztői a mobilkészülékeknek, a Szilícium-völgy vezetői, ők szülőként is beszélnek a film végén arról, hogy 12 éves korukig nem adnak a saját gyerekük kezébe telefont, mert tudatában vannak annak, mit okoz ez bennük. A téma kapcsán is igaz az az általános szülői elv, hogy mindenről érdemes beszélni a fiatalokkal, ami őket érinti. Ebben viszont az a kihívás, hogy a mostani szülők úgy nőttek fel, hogy amikor hazaértek az iskolából, tőlük csak azt kérdezték, hogy mi volt az iskolában. Ma már érdemes rákérdezni arra is, hogy az online térben mi érte a gyereket, kivel beszélgetett, milyen élményei voltak vagy milyen képeket kapott. Ez újdonság, és a mobilhasználattal kapcsolatban beépítendő családi, szülői szokás.

Minden olyan társadalmi jelenség vagy probléma, ami megosztó, abban hajlamosak vagyunk végletekben gondolkodni. Istenítünk vagy démonizálunk. Jelen problémakör esetében hogyan lehet a két véglet között megtalálni egy jó, helyes útvonalat?

Ablonczy Áron: A korinthusi levélben olvassuk, hogy „Minden szabad nekem, de nem minden használ. Minden szabad nekem, de nem válok semminek a rabjává.” (1Kor 6,12) Meglátásom szerintem ezt kell szülőként követni, vagy bárkinek, aki a fiatalok mellett áll lelkészként, pedagógusként, hogy van, ami használ ebből, de van, ami meg nem épít, és így se démonizálni, se isteníteni nem kell ezt. A két véglet között találhatunk egyensúlyt a gyülekezeti életben. Nem vesszük el a telefont, de szabályozzuk a használatát. Akik például fiatalokkal foglalkoznak az ifiken, azoknak be lehet építeni azt az alkalom elején, hogy mémeket kérünk bejelentkezésnek vagy online platformokon szavazást, közös asszociációt kezdeményezünk a téma kapcsán egy projektor segítségével. Ennek az a lényege, hogy így megérkeztetem őket az online terükből a mi offline közösségünkbe. A metodikánkat nem kell a mobilokra építenünk, de azzal érdemes számolnunk, hogy számukra ez a legmeghatározóbb tárgy. Vagy lehet olyan szabály is, hogy lehet nála mobiltelefon, használhatja is ifin vagy a táborban, de amikor a közösségi térbe belép és közösségi időnk van, akkor nem. Arra is figyelünk, hogy olyan idők és terek is legyenek, amikor egymáshoz úgy kapcsolódnak, hogy zenéket hallgatnak, videókat, mémeket mutatnak egymásnak a mobiljukon. Ráadásul rengeteg olyan applikáció van, amely az ifjúsági munkában minket segít. Az Exodus, Josiah Venture olyan appokat fejlesztett, amikkel hét közben is összekötik a fiatalokat, Bibliát tanulmányozhatnak, közös imalistáik lehetnek. A YouVersion alkalmazásban saját sorozatunk, közösségünk is lehet két ifi között. Rengeteg olyan lehetőség van, ami miatt most már naponta tanítványozhatjuk a fiatalokat, pont a mobilok révén.

Bárdi Árpád: A démonizálással hamar átugrunk egyébként a másik oldalra, amikor kikiáltjuk ördögnek a mobileszközöket meg az internetet, de ez nem fekete-fehér kérdés. Honnan nézzük, milyen oldalról? Tegyük fel, hogy én kijelentem azt, hogy a mobil a démon, akkor gyakorlatilag lemondok azokról a fiatalokról, akik használják, róluk azonban nem mondhatunk le! A saját gyerekeinkről nem fogunk lemondani! Inkább azon kell lennünk felelős, keresztyén szülőként, hogy hogyan tudjuk ezeknek a használatára értelmesen, mértékkel megtanítani a gyerekeinket. Mert a mi szülői generációnk vagy a mostani szülők erre nem voltak megtanítva. A mai gyerekek egy hihetetlen nagy árban vannak benne, amely az ő oldalukról nézve természetes, mert ebbe nőttek bele születésüktől kezdve, de így, neveléstudománnyal foglalkozóként ez egy sokkal nehezebb szituáció, mint volt az előző generációkban. Magyarán a nagyszülőknek nem kellett mindezzel megküzdeniük, amivel a mai gyerekeknek meg kell. Nézzük például az online zaklatásokat, mint gyakori esetet! Ezzel ma már sokkal korábban és sokkal durvábban lehet találkozni a nap 24 órájában. Húsz évvel ezelőtt nem kellett ezzel számolnunk, megoldást találnunk. Ma igen.

Hogyan formálódik a pedagógus-diák, a diák-diák közötti kommunikáció és kapcsolattartás? Milyen tapasztalatokról lehet beszámolni? Mit lehetett megfigyelni a tanórákon vagy éppen a szünetekben?

Bárdi Árpád: Az okoseszközök begyűjtése nem ismeretlen fogalom a közoktatás rendszerében, vannak iskolák, amelyek eddig is begyűjtötték ezeket az eszközöket. Ha pedagógus oldalról nézzük, akkor jelenleg a tanárok egy rendkívül kitett közegbe kerültek. Ott volt az okoseszköz a diákoknál, amellyel olyan kép- és/vagy hangfelvételt készíthettek a tanáraikról vagy a diáktársaikról, ami jogsértő volt, és ez sokak mindennapjait megkeserítette. A másik oldalról pedig a gyermekek közti kommunikációt is teljesen megváltoztatta az okoseszközök használata. A szünetek egy átlag iskolában már úgy néztek ki, hogy a gyerekek egymás mellett ültek vagy álltak, és nézték a telefonjukat. Ez a helyzet ezzel az új szabályozással megszűnik, és gyakorlatilag rákényszerülnek arra, hogy valódi kapcsolatokat építsenek egymással. Ezt nekünk, pedagógusoknak segítenünk kell különböző módszerekkel. Az órai mobilhasználat esetében azonban beszélhetünk pozitív hatásokról is, például a különféle tanulási felületek, szavazós játékok, redmentafelület használatáról, ahol rögtön megkaptam az értéket vagy megláttam a krétás felületem osztályzatát, vagyis azonnali visszajelzést kaptam. Ezeket most hirtelen mind elvágták.

Ablonczy Áron: Én most a fiatalok kapcsolataira szeretnék reflektálni. Egyértelműen kimutatható két erős tény, hogy a barátságok meggyengülésére és a szorongások megerősödésére milyen nagy hatással van az, hogy folyamatosan online térben vannak a mobilok hatására. Folyamatosan átalakulnak a kapcsolataik, sokkal dominánsabbak azok, amelyek az online térben kötődnek, a párkeresés is az interneten történik, nem tanulnak meg randizni, kevésbé tudnak offline kezdeményezni beszélgetést, barátságot. Ezért az offline világ sokszor kihívássá válik a számukra. A szorongásukra nagyon hat, mert az online térben mindenki jól néz ki, és akkor vagy értékes offline, ha online is az vagy. Online és offline arcuk is van a fiataloknak, de mind a kettőben helyt kell állniuk. Ha mi hirtelen elvesszük tőlük az online életterüket az iskolában, akkor hiába jó a szándék, hogy szülessenek barátságok, kapcsolódások az iskolában, de ez nem így fog megtörténni. Felmenő rendszerben gyerekkortól kellene ezt kezdeni, sokat segítve őket, velük együtt fejlesztve, átbeszélve azt. Az elmúlt évtizedben egyre inkább terjed az a szakmai vélemény, hogy a fiatalok gamifikálva tanulnak a leghatékonyabban. A gamifikáció azt jelenti, hogy úgy tanítjuk a fiatalokat, hogy az élményszerű legyen, akár konkrét mobilos játékokkal, vagy a módszertan játékosított. Márpedig erre a legjobb megoldások digitálisan érhetők el: akár egy teszt, egy kvíz, vagy egy lejátszott videó formájában.

A jövőképet vizsgálva, korlátozások ide vagy oda, merre haladunk? A fiatalok – vagy akár összgenerációs tekintetben az emberek – társas mibenléte milyen irányba fog elmozdulni?

Bárdi Árpád: Egyértelműen a családok megerősítése a feladatunk. Ezt nem lehet az intézményekre tolni, mert az iskolák kizárólag abban a nyolc órában tudnak ezzel a kérdéssel foglalkozni, amíg a diákok ott vannak. Otthon szükséges ezeket a kapcsolatokat – a beszélgetéseket, a személyes kapcsolattartásokat, a valós térben vagy a természetben való kinti foglalkozásokat – megerősíteni.

Ablonczy Áron: Valóban, nekünk ifjúsági vezetőként egyre fontosabb a családokra fókuszálni, mert egyre több szülő érzi magát inkompetensnek abban, hogy „na, most mit mondjak vasárnap reggel a gyerekemnek, jöjjön vagy ne jöjjön templomba”. Inkább azt várom, hogy ezt a kérdést a gyülekezet lelkésze oldja meg egy jó alkalommal, ami megszólítja a fiatalokat, például, hogy ő beszéljen velük erről egy rétegalkalmon. Jelenleg egyre inkább afelé tartunk, hogy meg kell erősíteni a szülők és a családok felé való szolgálatokat, és oda kell lépni hozzájuk segítséggel, tanítással, igehirdetésekkel, hogy beszéljünk velük ezekről a kérdésekről.

Minden mindennel összefügg! – akár ez is lehetne a mottója ennek a beszélgetésnek. Ebben a felgyorsult világban valóban fontos szerepet játszik a mobiltelefon vagy az online tér, de érdemes nekünk, keresztyéneknek is egy kicsit lelassítani: miért és hova rohanunk egyáltalán?

Ablonczy Áron: Elgondolkodtató, amikor azt olvassuk a Szentírásban Jézus szolgálata elején, hogy negyven napra elvonult a pusztába. Ez nem feltétlenül egy földrajzi helyre vonatkozik, hanem emberektől távoli, kietlen, csendes helyre. Ha elvonulok, lelassulok, akkor tudok én magam is igazán megérkezni. Vagy ahogy a 46. zsoltár fogalmaz: „Csendesedjetek el, és tudjátok meg, hogy én vagyok az Isten!” Amit úgy is érthetünk, hogy csendesedjetek el, és akkor tudjátok meg, hogy én vagyok az Isten. A negyedik parancsolat és a bibliai sabbath szó is pont arra emlékeztet, hogy sokszor álljunk meg. Megállni, gyönyörködni. A rohanásban pont a megállás képessége sorvad el.

Bárdi Árpád: Nekem a vágykésleltetés jut most eszembe. Ez nagy érték a gyermekek, fiatalok, felnőttek körében, hogy ha van egy vágyunk – legyen az akár fizikai, akár lelki, akár valósan vagy online betölthető –, akkor nem töltjük be rögtön, hanem tudunk várni. Ezt viszont nem erősíti a mai világ. Valami ilyesmit hívtak régen türelemnek.

Ablonczy Áron: Szerintem arra kell figyelni, ahogy a társadalmunk alakul, az ifjúsági munkában is be lehet vezetni pozitívumokat, csak legyünk tudatában, hogy mit fog az elsorvasztani, és azt fejlesszük a közösségeinkben. Ha az okoseszközök megjelentek például az ifijeink életében, akkor tudjuk azt, hogy ezek sorvasztani fogják a kapcsolatok mélységét és minőségét, de ez nem jó vagy rossz, hanem egyszerűen más, és nekünk az a feladatunk, hogy tudatosan fejlesszük ezeket a kapcsolatokat.

Ebben a felgyorsult és egyre zajosabb világban hol marad a csend, az elcsendesedés iránti vágy? Fontos ez még a mai fiataloknak?

Ablonczy Áron: Biztos vagyok benne, hogy van rá igényük, de sokszor nem tudják azt kialakítani. Amikor mi mint vezetők létrehozzuk nekik azt a dicsőítő estet gyertyákkal, imádságos légkörrel, amiben másfél órán keresztül lelassulunk, néhány zsoltárt felolvasunk és éneklünk, akkor úgy állnak fel, hogy ez volt az év legjobb alkalma, és kérik, hogy legyen még egy ilyen.

Bárdi Árpád: Nekünk, vezetőknek, fiatalokkal, gyerekekkel foglalkozóknak a feladatunk, hogy segítsük őket a megállásban, a lassításban, mert minden arról szól, hogy pörögj, vigyázz, nehogy lemaradj. Én egy másik példára gondolok: amikor gyerekekkel megyek a természetbe kirándulni, és egy-két gyerekkel félrevonulok a csoporttól, akik előre mentek, megnézzük azt a kis vakondtúrást, vagy bekukucskálunk a fészekbe, vagy meghallgatjuk azt a bagolyhuhogást, azok olyan értékes csendek, amelyeket aztán később úgy mondanak vissza, hogy az életük egyik legjobb élménye volt.