Utálom a májat. De megfőzöm, mert tudom, hogy jót tesz a fiamnak. Undorít a kocsonya, de amikor szerettem volna a férjemnek kedveskedni, főztem neki. Fahangú a színész, akit anyukám szeret, de megveszem neki a lemezét, ha ez teszi boldoggá. Nem szeretem, ha a kutyánk sáros, de leviszem a folyópartra, mert neki az maga a vidámpark. Apró, természetes dolgok ezek, nem nagy áldozatok. De az ünnepek táján belépnek a távolabbi rokonok, ismerősök, kollégák is a maguk vágyaival, igényeivel, személyiségével, és mind mindegyiknek hasonlóan jót akarunk tenni. Na, onnantól szokott stresszessé válni az ünnep.
Az egyik ezt nem szereti, a másik arra érzékeny, a harmadik csak szimplán konfliktusos, és el kell simítani a bántó mondatait, mielőtt mindenki megharagszik. Ha jönnek a rokon gyerekek, mindig kiderül, hogy mégsem elég gyerekbarát a lakás, és ha jön az a bizonyos nagynéni, az is kiderül melyik képkeret maradt ki a portörléskor – mert nem mulasztja el megjegyezni. A szokásos háznépünk szükségletei és vágyai mellé felvesszük még sorban azokat, akikkel nem élünk egy fedél alatt, de ilyen kivételes napokon mégiscsak illik meghívnunk. Mire mindenki szemén át megpróbáltuk átvizsgálni a lakást, a menüt és az ajándékokat, a viseletünket és viselkedésünket, hogy mindenkinek minden tessen, addigra jellemzően már nem őszinte a mosolyunk, és nem humorral csapjuk el az adódó fennakadásokat.
Apró öröm az idei ürömben az, hogy ezektől megkönnyebbül az ünnep. Marad együtt a szűk család. Elég az ő szükségleteikre, az ő vágyaikra figyelni. Esetleg a család egyedülállóinak készítünk, elküldünk valamit. De ha már ilyen sok feszültségtől megkímélődtünk, és nem kell külön menü a finnyásnak vagy a diétásnak, mi lenne, ha tennénk egy kísérletet: ha eddig az volt a szempont, hogyan tetszene a nagyinak, az uncsinak, a vejemnek, a gyerekének… mi lenne, ha kivéteselen az lenne a szempont, hogyan tetszene Istennek?
Mert bár az advent arról szól, hogy ő nyitja meg az eget és ő jön, mégis, az erők túlnyomó többségét a közeli-távoli rokonság jövetele köti le. Szabaduljunk most fel rá, hogy az ő tetszését keressük!
Vajon Jézusnak hogyan tetszene a nappali? Mit látna meg benne rólunk? Hogy tetszene az ajándékozásunk, vagy az, amit az ünnep idejében teszünk? Megér némi töprengést!
De rögtön fordítsuk is meg: valójában Isten maga a házigazdánk ilyenkor. Ő jön, de nem vendég. Nem látogató. Sátrat vert, lakozást vett ott, ahol eredetileg is volt. Közöttünk és bennünk, akik az övéi vagyunk. A saját világába jött. A befogadott, a vendég, a megvendégelt és megajándékozott valójában te és én vagyunk, minden finnyánkkal és rigolyánkkal.
„Az Ige volt az igazi világosság, amely megvilágosít minden embert: ő jött el a világba. A világban volt, és a világ általa lett, de a világ nem ismerte meg őt: a saját világába jött, de az övéi nem fogadták be őt. Akik pedig befogadták, azoknak hatalmat adott arra, hogy Isten gyermekeivé legyenek; mindazoknak, akik hisznek az ő nevében.” (János evangéliuma 1. fejezet 9-12. vers)
Advent zárt ajtók mögött
Idén rendhagyó adventi kalendáriummal szeretnénk segíteni a bezárkózott világ karácsonyi készülődését. Ide kattintva olvashat részleteket erről.
Bontogassuk napról napra!
A kalendárium kitáruló, virtuális ablakai mögött rövid történetek várják a járvány miatt jelenleg magányosan, vagy csak nagyon szűk körben élő és mozgó olvasókat.