A kenyérsütés ünnep volt. Becsülete volt a finom, foszlós, kemencében sült kenyérnek. Az otthon különleges helyszíne volt a búbos kemence. A gyerekembernek valamilyen misztikus, varázslatos, titkokat rejtő építménynek számított, amely csodákra képes. Mégsem féltünk tőle, mert tudtuk, hogy munkájával életet ad, életre táplál. És bár sokszor csak dologtalanul ásított ránk hatalmas szájával, amikor beizzították, nyomban az otthon központi szereplőjévé vált.
Taligakeréknyi kenyerek, finom cipók, ínycsiklandó kalácsrudak kerültek ki a gyomrából. Az életünk körforgását jelző, életadó eledelek. Ezért a kemence nagy becsben volt tartva. Amikor eldöntetett, hogy holnap kenyérsütés lesz, mindenkinek felcsillant a szeme. A gyerekember ujjongott a leghangosabban, hiszen tudta, eseménydús nap vár rá, neki is jut egy kis jólesően fontoskodó munkálkodás a vén kemence közelében, meg persze a frissen sült cipó, amelyet elégedetten majszolhat a nap végén.
A szülői háznál a modernizálódó életet a kemence nem élte túl. Az apai nagyapa keze munkája volt. Már nem az új házban, hanem csak hátul, a színben kapott helyet. Egy ideig még használták az ifjú szülők, de végül győzött a kenyérvásárlás. Gyerekként még sokat bámultuk a szín számos érdekességet rejtő világában a munkanélkülivé vált alkotmányt, amely így, dolgavégezetlenül, a kenyérsütés csodája nélkül megfakult, elveszítette titokzatosságát. Később, amikor a helye felszabadult, még több szerszám, tűzifa és fűrészpor jutott a színbe. De azokat az utánozhatatlan és varázslatos kenyereket már nem kóstolhattuk. A többórás sorban állás, nyomakodás után kiharcolt veknik és fekete kenyerek már semmilyen varázst és titkot nem hordoztak.
De a kenyérsütés misztériuma ezzel még nem illant el teljesen az életünkből. A nagyszülők a maguk kis falujában, amíg csak bírták, kemence nélkül is folytatták az évezredes, élettápláló hagyományt. Mert, ha nekik nem volt is, de volt a szomszédasszonynak, aki özvegyként tán még örült is, ha időnként mozgás támadt az udvarán. Még előző nap elkezdődött a munka. Előkerült a dagasztóteknő, megpihent benne a kenyértészta, amely másnap gyékényből, szalmából fonott szakajtóba vagy lábasba került.
Ebben ugyan nem segíthettünk, de büszkén, a nagyfiúkat utánzó fontoskodással hordoztuk a szőlővenyigét a kemence mellé, a fűtést végző Tata keze alá, és megbabonázva bámultuk, ahogy a tűz felemészti a vékonyka gallyakat, a kéményből pedig felcsap a szikra és a füst. Később előkerült a szénvonó, egy hosszú nyélre erősített deszkalap, amellyel gondosan kihúzták a kemencében összegyűlt parazsat a szája előtti mélyedésbe. Izgalmunk a tetőfokára hágott, amikor a deszkából készült sütőlapáttal a kemence gyomrába vetették a kenyereket. Itt véget is ért a látványosság. A kemencét egy nagy vasajtóval lezárták, és hazatereltek, amíg sült a kenyér.
Két óra múlva elővették a sütőlapátot, és egyik szép barna csoda a másik után került elő. A frissen sült kenyér illatának bódulatában alig vártuk, hogy kezünkbe vegyük a munkánk jutalmát, a kis cipót. Mama gondosan leseperte a kenyerek alját, majd megmosdatta őket, hogy szép fényesek legyenek. A verőfával pedig leverte a külső, égett kérget.
A kenyerek sütőabroszban hűltek, mi pedig sok napon át fogyasztottuk az utánozhatatlan ízű és állagú taligakerekeket. Mindenhez etette magát. Leveshez, csirkecombhoz, zsírhoz, szalonnához, lekvárhoz egyaránt kitűnő volt, csakúgy, mint a frissen fejt, még habzó és szinte meleg tehéntejhez. Amikor megszikkadt, pirítósként is kipróbáltuk az öreg spóron forgatva. Fokhagymát dörzsöltünk el a tetején, majd egy Mama fabrikálta tollseprűvel olajat kentünk rá. Mama-ízű teával fejedelmi étek volt! Ez a kenyér volt a kezdet és a vég. Életünk kiegyensúlyozója, annak biztonsága és nyugalma. Az alap, amellyel indult és végződött a munkás kezek napja. És amikor ők, a csodák látói jobblétre szenderültek, itt maradtunk nélkülük és igazi kenyér nélkül. Talán harminc év is eltelt, míg újra ehettem kemencében sült kenyeret. És ahogy Marcel Proust-ot a madeleine sütemény, úgy engem ez a kenyér röpített vissza a múltba. Pár pillanatra ismét ott álltam kisfiúként Mama és Tata mellett, és bámultam, ahogy a kemencéből felszáll a szikra és a füst, és tudtam, hogy csoda részese vagyok.
A cikk a Reformátusok Lapja szeptember 5-i számában jelent meg, melyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak! Keressék a templomokban és az újságárusoknál!