A kereszt szimbóluma

Minden vallásnak és ideológiának van legalább egy jól felismerhető, megjegyezhető és jelentéssel felruházott szimbóluma. Ez sokszor szoros kapcsolatban van a történelmi örökségükkel és a legfőbb üzenetükkel. A lótuszvirág már az ősi Kínában, Egyiptomban és Indiában is megjelent, manapság azonban a legtöbben a buddhizmus jelképeként ismerik. Kerékformája az élet és a halál váltakozását szimbolizálta, a növény élőhelye miatt pedig a szépség és harmónia megjelenését a káoszban. Buddhát ezért sokszor egy kinyílt lótuszvirág közepén ábrázolják.
Az ősi judaizmusban igyekeztek elkerülni a szimbólumok használatát a második parancsolat megtartásának érdekében. A modern judaizmus azonban felvette az úgynevezett Dávid-csillagot, amely tulajdonképpen két egyenlő oldalú háromszögből alkotott hatszög. Ez szimbolizálja számukra azt a szövetséget, amelyet Isten Dáviddal kötött, amely szerint Dávid trónja örökké állni fog és a Messiás tőle fog származni.
A közép-keleti iszlám szimbóluma a félhold. A hold ezen állapotának ábrázolása a szuverenitást jelképezte Bizáncban még az iszlám elterjedése előtt.

A múlt századi pusztító ideológiáknak is megvoltak a maguk szimbólumai. A marxista keresztbe tett sarló és kalapács a mezőgazdaság és az ipari munkások szövetségét fejezte ki. A horogkereszt megjelenését nagyjából hatezer évvel ezelőttre datálják. Eredetileg a nap mozgását vagy az évszakok váltakozását jelképezte, mielőtt a nemzetiszocialisták át nem vették és a maguk rasszista szimbólumává nem tették.
Stott ezek után rátér a keresztyénségre és elmondja, hogy ilyen értelemben nem képez kivételt. A kezdetektől fogva megvoltak a maga jelképei, és manapság akár a felekezeti hovatartozás szerint is sok szimbólumot lehet hozzá kötni. Bár maga a megnevezés nem a kereszt szóból származik, hanem a krisztiánosz szóból, amelynek jelentése krisztusi (ApCsel 11,26), mégis a Megváltó kivégzéséhez használt eszköz vált a legáltalánosabban elterjedt jelképévé. Nem ez volt azonban az első jelképe, sőt, ez eleinte fel sem merült, aminek az oka valószínűleg az, hogy akkoriban a keresztre feszítés még ismert volt, és az emberek a bűnözők kivégzésével azonosították.

Az első szimbólumok között tehát a páva (a halhatatlanságot szimbolizálva), a galamb és a hal szerepelt. Mivel ezek általában éppen azt a célt szolgálták, hogy az üldöztetés idején a keresztyéneket ne ismerjék fel mások, csak ők egymást, ezért nem terjedtek el igazán és nem váltak egységessé. Valamikor a második század környékén kezdtek el a keresztyének olyan szimbólumokat használni, amelyek mindenki számára ismerősek lehettek, aki olvasta az Írásokat, beleértve az Újszövetséget is: Nóé bárkája, Ábrahám, ahogy a bakot áldozza fel a fia helyett, Dániel az oroszlánok vermében, de voltak a pásztorokat ábrázoló falfestmények vagy emberek keresztségéről, Lázár feltámasztásáról szóló jelképek is. Egy általánosan elterjedt keresztyén szimbólumnak azonban nyilván valamilyen módon Krisztusról kellett szólnia. Sok tárgy, jellegzetes dolog kiemelhető lett volna Jézus Krisztus életéből, amellyel az ő személyére és szolgálatára mutathattak volna: jászol, asztal, víz, sírkő, galamb és lehetne még sorolni. Ezek helyett azonban az egyszerű kereszt terjedt el. (Érdemes megjegyezni, hogy csupán a keresztet használták a régiek, az első feszület, tehát az a kereszt, amelyen Krisztus teste is rajta van, a VI. században jelent meg.) A keresztbe tett két léc már az antikvitásban a föld és a menny találkozását jelentette, de a Jézusban hívők számára különleges jelentést kapott, hiszen Krisztus munkájának értelmére, beteljesedésére mutatott.

A harmadik század közepén, amikor Karthágó püspöke egy bizonyos Ciprián volt, Decius császár általános keresztyénüldözést rendelt el, amelynek során több ezer keresztyént gyilkoltak meg, mert nem voltak hajlandók áldozatot bemutatni az uralkodónak. Ciprián a kereszt szertartására emlékeztette az üldözötteket, bátorítva őket. Ezzel arra a gyakorlatra utalt, amelynek során keresztet rajzoltak a megtérők homlokára. Vagyis a kereszt már ekkor általánosan elterjedt jelkép volt Krisztus követői között.
Nagy Konstantin volt az első olyan uralkodó, aki keresztyénnek vallotta magát, és aki által elterjedt a kereszt mint szimbólum a nép körében is, mivel a császár a seregének jelképeként használta. Stott itt érzékenyen megjegyzi azt is, hogy bár ennél a pontnál a keresztyénség politikai felhasználásával sokan nem értenének egyet, az látható, hogy a szimbólum és a központi üzenet megmaradásában és elterjedésében szerepet játszott ez a folyamat is.

Pál apostol az első korinthusi levelében azt írja, hogy a keresztről szóló beszéd egyeseknek bolondság, másoknak botránkozás volt (1Kor 1,18.23). Ami talán nem is meglepő, hiszen a gondolat, hogy maga az Isten fia, aki maga is Isten, a kor legkegyetlenebb kivégzésének áldozatává lett, sokak számára nevetséges volt. A keresztre feszítést arra használták, hogy a lehető legtovább elnyújtsák a halálra ítélt szenvedését. Ciceró a „leggonoszabb és legundorítóbb büntetésnek” nevezte. A zsidók számára a fizikai kínokon túl ott volt az a vallási meggyőződésük is, hogy aki ilyen halálban részesül, akit fára függesztenek, azon bizonyosan Isten átka van.
„Ha valakit halálra ítélnek a vétkéért, és kivégzik, ha fára akasztod, ne maradjon holtteste éjjelre a fán. Temesd el még aznap, mert átkozott Isten előtt az akasztott ember. Ne tedd tisztátalanná földedet, amelyet Istened, az Úr ad neked örökségül!” (5Móz 21,22–23)

Csak később döbbentek rá a Messiás-hívők, hogy valóban átok alatt volt Krisztus, az alatt az átok alatt, amelyet nekünk kellett volna elszenvedni.
„Az pedig nyilvánvaló, hogy törvény által senki sem igazul meg Isten előtt, mert »az igaz ember hitből fog élni«. A törvény pedig nem hitből van, hanem »aki cselekszi, az fog élni általa«. Krisztus megváltott minket a törvény átkától úgy, hogy átokká lett értünk – mert meg van írva: »Átkozott, aki fán függ« –, azért, hogy Ábrahám áldása Jézus Krisztusban a népeké legyen, és hogy a Lélek ígéretét hit által megkapjuk.” (Gal 3,11–14)

Tehát a kereszt vált végül a legelterjedtebb és a legtöbb keresztyén által használt szimbólummá, és ebben bizonyára szerepet játszott az, hogy Jézus közvetlen és későbbi tanítványai és követői felismerték: Jézus szolgálatának és életének a lényege nem a tanítása, erkölcsi példája és gondolatai voltak, hanem a halála.

John Stott így fogalmazza meg ezt: „Számára a legfontosabb nem az volt, hogy éljen, hanem hogy meghaljon azokért, akikért küldetett. Ez a végső óra volt az ő órája, amelyért a földre jött.”
„Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja a juhokért. […] Senki sem veheti el tőlem: én magamtól adom oda. Hatalmam van arra, hogy odaadjam, és hatalmam van arra, hogy ismét visszavegyem: ezt a küldetést kaptam az én Atyámtól.” (Jn 10,11.18)