A keresztyén reménység: a menny és a föld újrateremtése

A reménységről, az ember jövőjéről beszélni nem csak elméleti kérdés vagy újévi szokás. Az ember életét alapjában véve az formálja, ahogy a jövőről, a reménységéről gondolkodik. Az, amit igazán komolyan veszünk és amiben a másik oldalon nem hiszünk, meghatározza a szeretetünket, a viselkedésünket, a céljainkat, de még az ellenségeinket is.

Az utóbbi időben még a keresztyénségen belül is erősödni látszik a reménységnek az az értelme, amely már nem Istenhez és nem az ő munkájához kapcsolódik. Joseph Ratzinger írja erről a törekvésről: „A reményt immár aktív, cselekvői erényként fogták fel – a világot megváltoztató tettként, amelyből egy új emberiség, a »jobb világ« fog megszületni. Ily módon a remény politikaivá vált, és úgy tűnt, beteljesítése magára az emberre vár. Isten Országa, amely a kereszténység középpontját képezi, az ember országává, a holnapi »jobb világgá« vált.” A technológia fejlődése már magas szinten szavatolja, hogy egyre inkább kivonuljunk az Isten által teremtett természetből, és átköltözzünk az ember által „teremtett” virtuális „természetbe”. Mindez egyre valósághűbbé teszi az „álmindenhatóság” illúzióját, hogy az emberi erő képes a tökéletes világ felépítésére, amelyben nincs szükség Istenre.

A bibliai remény központi fogalma a XXI. században is változhatatlanul Jézus Krisztus feltámadása (1Kor 15,14), amely a keresztyén ember újjáteremtésének (1Kor 15,23) és a világ megújításának a kezdete (Jel 21,1). Ennek beteljesülése Isten világának, a mennynek és az emberi világnak, a földnek az egyesülése, házassága. A keresztyén teológia végső távlata tehát nem kevesebb, mint Isten megpillantása és a vele szemtől szemben élt tökéletes élet egy hibátlan világban (1Jn 3,2). Vagyis a keresztyén reménységet a történelmen túli, eszkatológiai távlat jellemzi.

Isten szándéka kezdettől fogva az volt, hogy az általa teremtett emberrel közösségben éljen. Ez a szándék nem változott meg a bűnesetet követően sem. Isten először a szent sátorban, majd a jeruzsálemi templomban volt jelen a tőle eltávolodott, bűnös emberi világban, Jézus Krisztusban emberi természetet vett magára, végül pedig megváltás által magához veszi az embereket, hogy vele legyenek a mennyben.
A menny kapcsán elsősorban nem a helyszín a hangsúlyos, hanem az Istennel élt közvetlen életközösség, mint a tökéletesség állapota. Azonban ott lesz Jézus megdicsőült teste is és a megújított emberi természet a jelenlegi földi testhez képest más minőségben, de testben élt élet lesz, amely szükségszerűvé teszi azt, hogy a mennyei állapot része egyfajta fizikai kiterjedtség is.

Isten mindentudó jelenlétéből következik, hogy tökéletes tudásunk lesz (1Kor 13,12). Először látjuk és ismerjük meg Istent közvetlen módon. Isten mindenható jelenlétéből következik, hogy az összes rossz el lesz távolítva (Jel 21,4), beleértve a gonosz forrását is, amely bűnre csábít bennünket (Jel 20,10). Isten szent jelenlétéből következik, hogy a nagy dicsőség helye lesz. Az új Jeruzsálemet Isten úgy mutatja be, mint amit jelenleg a legértékesebbként és legszebbként tartunk számon, arany és drágakövek egységeként (Jel 21,18–19), amelyet közvetlenül Isten dicsősége világít meg (Jel 21,23; 22,5).
A mennyei lét nem egyszerűen a paradicsomi állapot restaurációja, amelyben jelen van az emberi jóság és a bukás lehetősége is, hanem annak meghaladása, azáltal, hogy a tökéletes emberségnek, Jézus Krisztusnak a képére formáltatunk és képesek leszünk Isten közvetlen jelenlétében élni. A menny a befejezettség állapota, amelyen nem lehet túllépni, és ahonnan nincs hova továbblépni. Mivel a mennyei cél teljes megelégedettséget hoz, ezért nem fogunk a mennyben növekedni.

Miközben a Biblia nem sokat ír arról, hogyan is fog kinézni a mennyei élet, néhány bepillantást mégis enged. Az eljövendő mennyei életet az alábbi szavakkal foglalhatjuk össze: megpihenés, istentisztelet és szolgálat.
A mennyei élet egyik fő tulajdonsága az örömteli megpihenés. A zsidókhoz írt levél úgy írja le az üdvösség állapotát, mint Isten mennyei nyugalmába való bemenetelt (Zsid 4,11). Ez nem egyszerűen valamilyen tevékenység megszakítását, abbahagyását jelenti, hanem egy döntő fontosságú cél elérését. Ez utáni vágyakozás fejeződik ki a földi nyugalomnapokban is. A menny elérése, az ígéret földje felé tartó fáradságos zarándoklathoz hasonlóan, a megpróbáltatások végleges befejezése. Ahogy Millard Erickson fogalmaz: „A menny tehát a keresztény zarándokútjának befejezése, a test, a világ és az ördög elleni küzdelem vége lesz. Lesz ugyan munka, de ez nem az ellentétes erők elleni harcot jelenti majd.”
A mennyei élet egy másik hangsúlya az istentisztelet, Isten imádata. Ez jelenik meg az ószövetségi (Ézs 6,3) és az újszövetségi (Jel 19,5) látomásokban is. A mennyben jelenlevők dicsőítik és imádják Istent. A megváltottak ebbe kapcsolódnak majd be. Pontosabban folytatják a mennyben azt, amit itt, a földön kezdtek el. Az istentisztelet nem pusztán a mennyei élet egy tevékenysége lesz, hanem emberségünk céljának megvalósulása. Alan W. Gomes megfogalmazásában az istentisztelet az új teremtésben sokkal inkább hasonlít az oxigénhez, amely minden tevékenységünket táplálja.
A mennyei életnek része lesz a szolgálat is. Jézus maga többször is beszélt arról a tanítványainak, hogy a megújult világban vele együtt fognak ítélkezni (Mt 19,28; Lk 22,28–30). Amit biztosan tudhatunk erről, hogy Isten nevében végzett szolgálatról, uralom gyakorlásáról lesz szó.

Mint említettük, két markáns reménység között élünk: Isten teremtésétől való megszabadulás és Isten teremtésének a bűntől való teljes felszabadítása. Érthetően a két eltérő minőségű reménység eltérő életmódot eredményez. Michael Horton írja: „Ha azonban minden dolgok helyreállítására (ApCsel 3,21) és az egész teremtésnek a mi megváltásunkban való részvételére (Róm 8,18–21) várunk, akkor cselekedeteink itt és most ugyanarra a világra vonatkoznak, amely egy napon véglegesen és teljesen megújul.”

A keresztyénség ellene mond minden olyan ígéretnek és kísérletnek, amely emberi eszközökkel és a jelenlegi anyagi világ nyújtotta lehetőségekkel kívánja a tökéletes életet megvalósítani. A világ nem képes önmagát megjavítani. Menthetetlenül romlott. Isten azonban, aki az első teremtés mögött áll, képes és elszánt is abban, hogy kozmikus szinten megismételje a teremtést. Ezúttal azonban nem a semmiből hoz létre valami jót, hanem Krisztus helyettes áldozata által a tökéletlenből hozza létre a tökéletest.
Keresztyénként vándorok vagyunk, akik egy új világ felé haladunk. Ez nem engedi meg, hogy letáborozzunk, akármilyen aranykort élünk is át. Az a hit, hogy Isten emberi alakban lépett a világba, megfeszítették és feltámadt a halálból, sokak számára mindig hihetetlen volt. Mégis a keresztyén igazságok és az abban való hit által sokkal másabb hely lett a világunk. Az a hatás, amelyet a keresztyénség a mai napig gyakorol a világra, közvetlenül összefügg azzal a forradalmi gondolattal, amely az emberi élet értelmét Jézus Krisztushoz, az emberi élet reménységét pedig az ő feltámadásához és Isten megújító akaratához kapcsolja. Ez a vágyakozás a Biblia vége, a keresztyén remény megvalósulása: „Jöjj, Uram Jézus!” (Jel 22,20)

A szerző lelkipásztor, a Dunamelléki Református Egyházkerület Lelkésztovábbképző Intézetének vezetője