A keresztyén egységről többnyire az ökumenikus törekvésekkel összefüggésben szoktunk beszélni. Ez teljességgel indokolt, hiszen valamit kezdeni kell azzal a ténnyel, hogy miközben minden keresztyén vallja az egyetlen Anyaszentegyházat, addig a történelmi helyzet az, hogy ez a hitvallásos egység mégis csak különböző felekezeti identitásokon keresztül valósul meg. Ez nyilvánvalóan ellentmondás, amely lehatol egészen a hétköznapok szintjéig is, s amelyet valamiképp fel kell dolgozni, s amelyre reflektálni kell. Az ökumenikus mozgalom, az ökumenikus egységtörekvések nyilvánvalóan választ kívánnak adni arra a sok tekintetben sajnálatos történelmi útra, amelyet a nyugati keresztyénség a 16. század óta bejárt. Ennek a korántsem zökkenőmentes útnak az volt a jellemzője, hogy a viszonylagosan egységes keretezettségű keresztyén társadalmakban a felekezetek egymással szemben határozták meg önmagukat. Ez érthető, vagy legalábbis könnyen magyarázható. Hiszen, ha az egész társadalom keresztyén, akkor a viszonyítási pont sem lehet más, csak a másik felekezet. Ez a körülmény érthetően kiélezte a felekezeti vitákat, erősítette az önmegkülönböztetés iránti igényt.
Noha a teológiai törésvonalak sok tekintetben továbbra is fennmaradtak, ma már hál’ Istennek csak emlékeinkben él az a korszak, amikor a felekezeti küzdelmek rányomták bélyegüket a közélet, sőt a magánélet szinte minden területére.
Ennek az örvendetes fejleménynek az is az egyik alapvető oka, hogy idők jártával a keresztyénség általános társadalmi helyzete is alapjaiban változott meg. E folyamatnak az a lényege, hogy megjelent, sőt egyre nagyobb teret követelt magának a szekuláris társadalom. Ez szükségszerűen hozta el a keresztyénség önértelmezésének új viszonyítási pontjait. Hiszen, ha az egész társadalom keresztyén, akkor a viszonyítási pont nem lehet más, csak a másik felekezet. Ha viszont a társadalomban megjelenik egy nem keresztyén világkép, akkor megjelenik egy új viszonyítási pont, amelyhez képest a korábban önmagukat egymással szemben meghatározó keresztyének egy közösségben találják magukat.
S valóban, egy szekuláris, sőt egy multikulturális világban, annak ellenére is, a korábbi teológiai alapokon nyugvó felekezeti különbözőségek nem oldódtak fel minden tekintetben, s a felekezeti intézményesülési folyamatokat nem lehet felszámolni, mégis csak beszélhetünk a keresztyénség valóságos egységéről.
Ugyanakkor, éppen a mai történelmi fejlemények következtében, immár nem a régi felekezeti törésvonalak, hanem új világnézeti kihívások teszik próbára a keresztyénség egységét. Ez pedig az a sajnálatos fejlemény, amelyet napjainkban gyakran „kultúrharc” néven szokás emlegetni, s amelynek a lényege a progresszív és a konzervatív világképek összecsapása. Ez nem hagyja érintetlenül a kereszténységet sem, sőt, számos jel mintha arra mutatna, hogy a nyugati keresztyénségen belül ez a történelmi kihívás nagyban meg fogja határozni a keresztyén önértelmezést is.
Nagyon reméljük, hogy a nyugati keresztyénség örvendetesen túllépve múltjának megpróbáltatásain, képes lesz szembenézni mai történelmi kihívásaival.