A kockás takaró ölelése

Nemrégen feleségemmel Skóciában voltunk pár hónapos ösztöndíjon, s ott rögtön szembetűnik, hogy a skótok mennyire tartják a ruhaviseletet, náluk ez egyfajta nemzetiidentitás-képző, még a szuvenírbizniszbe is becsempészik a szép kockás szövetbe öltöztetett Loch Ness-i szörnyet. A ruhaviselet nemcsak nemzeti tradíció, benne a „kilt”-tel (a skót szoknya), hanem a klánok a változatos szövetű és mintázatú gyapjúszövettel (tartan) különböztetik meg egymást. Csodálatos (és múzeumokban meg is tekinthető), ahogyan a finom gyapjúszálakat a szövőgép egységbe rendezi, s ezerszínű anyag bontakozik ki belőle. Nem véletlen, hogy Robert Burns, a skótok nagy költője is megénekli ezt a Kaláka együttes dallamával is népszerűvé vált versében: „Ha mennél hideg szélben, a réten át, a réten át, / Rád adnám kockás takaróm, öleljen át, öleljen át!”

S az sem véletlen, hogy a házasságkötésre alkalmazott egyik leggyakoribb bibliai textus is a hármas fonál összeszövéséről és annak tartósságáról szól (Préd 4,9). Valóságos a nyelvi párhuzam is, hogy a textus (szöveg) és a textil (szövet) között milyen mély összefüggés található. Hiszen a textus is betűkből, szókapcsolatokból, szavakból, ragokból áll, ahogyan a szövet is szálakból, összeszőtt részekből, színekből, néha különböző anyagokból tevődik össze.

A házasság is szépen megtervezett és egybeszőtt szövet, ráadásul színes, változatos, s végső soron erős, mint a szövet, praktikus, mint a pokróc, meleg, mint a takaró. Még akkor is, ha a költő félve írja: „a törvény szövedéke mindig fölfeslik valahol” (József Attila: Eszmélet). Igen, a féltve óvott kockás takaróra néha ráömlik a kávé, megkopik, kifeslik. Két élet, két család, két örökség, két felmenő rokonság, két stílus szövődik egybe, s immár nem kettő, hanem egy. Felfedezhetjük benne a sajátunkat, és meg is különböztethetjük, de az már mégis egy. Ha külön akarnánk választani, akkor csak elvágni, eltépni, szétszakítani tudnánk, amiben minden és mindenki sérül. És kell hozzá bizony jó adag kompromisszum, türelem, állhatatosság és még sok-sok más erény, amit a Szentírás, főleg Pál leveleiben, fel is sorol.

A házassági szövetség visszavezethető arra az ószövetségi alapigére, amely férfi és nő összekötött életét alapozza meg: „Nem jó az embernek egyedül lenni...” (1Móz 2,18). Az ember teremtettségénél fogva fizikailag is úgy van megalkotva (megtervezve), hogy összeszőhető a másik nemmel. S a házasságban élőknek az is felelősségük, hogyan tudnak együttérezni, segíteni azoknak, akik nem házasságban élnek. Még a házasság hetében is.

A házassági szövetségben az a jó, hogy nemcsak a házasfelek szövetkeznek egymással, hanem Isten is egybeszövődik a párral, s ez elég erős biztonságot jelent. Hiszen azért marad egyben a sokszálú takaró, mert nem egy szálnak kell mindent tartani. S a két fél beleszövődik Isten szeretetébe, s meg is maradnak abban. Ha még barátok, gyülekezet, testvérek is vannak, az plusz erősítés.

Teológusokat kérdeztem meg, hogy mit tartanak a házasság legfontosabb kérdésének úgy, hogy még előtte vannak. „Hogyan élhető meg a házasságban a másik hiánya?” – vetették fel. Nem valaminek a hiánya, például a gyermeké, az igazi otthoné, az értelmes céloké, a normális életé vagy az egységé, a békességé, hanem a másiké. Létezik a házasságban magány? Hogyan hiányzik a másik? A házasság elején szinte mindent együtt csinálunk a másikkal fizikailag is, érintésekben, az otthon megteremtésében, a légkör megalapozásában, minden mozdulásban, még a bizonytalanságokban is. Majd állandósul a másik jelenléte, s tulajdonképpen akkor is ott van, ha fizikailag nincs jelen. Lehet, hogy többen ezt a jelenséget csak valamiféle távoli kontrollnak hívják, pedig nem az. A másiknak annyira intenzív a jelenléte, annyira összeszövődtünk, hogy akkor is ott érzem, ha nincs ott. A hiányban is meglátszik az igazi szeretet. Mert mindennap szövetkezünk, hogy szövetségben maradjunk! Együtt!