Életem nagy ajándékainak egyike, hogy 2012 januárjában életútinterjút készíthettem Kallós Zoltán néprajzkutatóval. A beszélgetésfolyam aztán kötetben is megjelent a legendás fotós, Kornis Péter szuggesztív képeivel. Lassan, ráérősen beszélgettünk a válaszúti szórványkollégium és múzeum egyik szobájában, odakint havazott, a mezőségi téli csendet csak néha törte meg az odakint szánkózó gyerekek boldog visibálása.
Jó tanuló módjára készültem fel az igencsak érdemdús szakmai pályafutásból, a legendás mezőségi és moldvai gyűjtésekből, a Balladák könyvéből, a táncházmozgalom elindításában játszott szerepéről, de meglepetésemre Zolti bácsi legszívesebben nem a magyar kultúrának olyan sokat adó néprajzi gyűjtéseiről beszélt. Hanem a gyerekekről, akiket az általa létrehozott alapítvány munkatársai szinte egyenként gyűjtöttek össze a Szamos- és a Borsa-patak mentéről, a nyugat-mezőségi falvak magyar szórványközösségeiből, gyakran az általa gyűjtött balladákat idézően nyomorúságos testi-lelki körülményeiből. A válaszúti oskolában nemcsak minőségi magyar oktatást, de rendszeres étkezést és tisztálkodási lehetőséget is kaptak, kapnak a diákok – és ez máig óriási vonzerő a szegény környék családjainak. Beszélgetésünk során Zolti bácsi legfontosabb üzenete az volt, hogy a lehető legkisebb kortól a lehető legjobb minőségű óvodai, iskolai környezetet kell kínálni a magyar szempontból elszórványosodott vidékeknek.
Ez a lassan egy évtizedes beszélgetés ötlött fel bennem az elmúlt hetekben, amikor egyre-másra olvastam az Erdélyi Református Egyházkerület által felépített óvodák avatásairól szóló beszámolókat. Torda, Kolozsvár-Tóköz, Dés, Nagyenyed – csak néhány városnév a sorozatból. Talán nem véletlen, hogy mindegyik erdélyi kis- és nagyváros magyar közössége az elmúlt évtizedekben erősen fogyatkozott: régi kőműves-bölcsesség, hogy a rogyadozó épületeket mindig a legkritikusabb ponton kell megtámasztani. Azaz a legtöbb tennivaló bizony nem a Székelyföldön, hanem mondjuk Kolozsvár lakótelepi körzetében vagy a tíz százaléknyi magyar lakossággal bíró Nagyenyeden van. Társadalomkutatók sokszor leírták, hogy minőségi magyar intézmények hiányában szórványvidékeken még a teljesen magyar családok is sokszor kénytelenek többségi intézménybe járatni gyerekeiket, különösen igaz ez a vegyesházasságokra. Márpedig, aki a bölcsődét vagy az óvodát románul kezdi, utána már ritkán zsilipel át magyar általános intézménybe, és aki nem anyanyelvén végzi tanulmányait, az elindul a többségi nyelven való iskoláztatással óhatatlanul együtt járó asszimiláció útján. Az erdélyi óvodaépítések nagyszabású magyar állami program részei: a Kárpát-medencében hétszáztizenhárom intézményt újítanak fel és százhetvenkilencet építenek. Ebből Erdélyben háromszázhetvenhat felújítás történik, és százhárom új épület készült-készül. Aligha van ennél fontosabb befektetés a jövőbe. Ahogy Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke a nagyenyedi avatáson fogalmazott:
jövőre lesz négyszáz éve, hogy Bethlen Gábor kollégiumot alapított, az óvoda, napközi, bölcsőde építésében pedig benne van a következő négyszáz év gondolata.
Közéletünkből gyakran hiányzik a hosszú távú gondolkodás: a politika a választási ciklusok, a vállalkozások, a családok pedig a rövid távú eredménykényszer nyomásától szenvednek. Márpedig a nemzet- és egyházépítés soha nem sprint, inkább hosszútávfutás. A magyar adófizetők pénzéből a Kárpát-medencei magyar óvodákra elköltött milliárdok hatását majd évtizedek múlva, az akkor éppen aktuális népszámlálásokon lehet lemérni. Amikorra összeadódnak a most felépített óvodák hatásai, és immár senkinek sem kell választania nemzeti-anyanyelvi kötődése és gyermeke minőségi iskoláztatása között.
Ez az, amit Kallós Zoltán annak idején felismert, és alighanem ő lenne a legboldogabb, ha látná, hogy a Válaszúton elvetett mag Erdély-szerte elkezd termést hozni.
Az írást elolvashatják a Reformátusok Lapja legfrissebb számában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat is találnak. Keressék a gyülekezetekben és az újságárusoknál!