A mamahotel elátkozott kényelme

Mitől válik egészségtelenné az együttélés?

Nem véletlen, hogy a társadalom tizennyolc éves kortól tekinti nagykorúnak a gyermekünket. A rendőrség már nem hozzánk csönget, hanem hozzá, és nem feltétlenül avat be az ügyeibe. Ez nem jelenti azt, hogy minden tizennyolc évest küldjünk el otthonról, de a felnőtté válás küszöbén eljön az idő, amikor már nem hasznos együtt élni. Sajnos némely szülő még ekkor is kavarja a kakaót a „kicsinek”. A legjobb már háromévesként elkezdeni önállóságra nevelni azzal, hogy megkérjük, pakolja el a kirakóst, idővel takarítsa ki a szobáját, csináljuk együtt, mutassunk példát, adjunk mintát! A tizenhat éves már bepakolhatja a mosogatógépet, kiteregethet, felporszívózhat, elmehet vásárolni néhány dolgot. Terheljük fokozatosan, hogy mire tizenhét-tizennyolc lesz, érezze, elérkezett a felnőttkor! Nekünk kell felkészíteni rá! Lássa, hogy nem mindenben szolgáljuk ki, nem takarítjuk el előle – szó szerint – az élet akadályait, mint ahogy ezt később is hajlamosak az édesanyák és édesapák megtenni. Mi, magyarok családcentrikus társadalomban élünk, ennek van hátrányos oldala is, túl sok akadályt görgetünk el az utódok elől, emiatt ők kevesebb önmegküzdési stratégiát dolgoznak ki.

A leválást hangsúlyozza, miközben többgenerációs családmodellben éltek az őseink sok évszázadon át.

A nagyszüleink, a szüleink társadalmi berendezkedésének az felelt meg a leginkább, a férfi családfő vezette az úgynevezett patriarchális közösséget, és viselte a felelősséget. Ebbe nőtt bele a részfelelősségek alapján. Napjainkban azonban ez már nem működik. A társadalomból érkező individualista üzenetek nem a felelősségre, hanem az önmegvalósításra helyezik a hangsúlyt. A közösség, a reklámok, a munkahely mind azt sugallják: csak az egyén számít, az életünk a legapróbb részletekig legyen ránk szabva, ebben benne van még a tusfürdőnk is! Az utódok már nem viszik tovább a családi céget, kihátrálnak, mondván, az nem az ő álmuk. Ez az önmegvalósítás nem leválás, hanem visszaélés a családi erőforrásokkal.

Mennyire kell nekünk, keresztyéneknek ezen az úton haladnunk?

Noha Isten egyénként szólít meg, hív el tanítványának és támaszt felelősséget bennünk – a hitünket közösségekben éljük meg, gondoljunk Jézus tanítványaira. Keresztyénként ez fontosabb, mint az egyén érdekei. A Covid megjelenésével megfordult a világ, hirtelen megváltozott az üzenet: maradj otthon, ne fertőzz meg másokat, mert a közösség fontosabb nálad! És valóban, a közösség érdekei számos alkalommal előrébb valók, mint az egyéné, közösségben tudunk teljes életet élni, jól működni – egymásra vagyunk utalva.

A pályakezdők fizetése gyakran nem vagy alig elég egy garzonlakásra, továbbá meghosszabbodott az iskolai tanulmányokra szánt idő, és csökkent a gyermekvállalási kedv – többnyire ezek a gyakorlati okok állnak a mamahotel hátterében. Melyek lennének a lelki érvek?

Az indokok jól hangzanak, de nem elég erősek. A mi időnkben nem töprengtünk, belevágtunk az életbe, egyértelmű volt, hogy szeretnénk megházasodni, gyermekeket. Családdinamikailag nézve a mamahotel a szülő felelőssége, neki van szüksége rá. Az anyai, apai szerep legnagyobb összetevője a gondoskodás, viszont egy kamasznál ebből egyre kevesebbre lesz szükség, kétirányú munka indul el, a serdülő keresi az identitását: „Ki vagyok én a szüleim nélkül?”, miközben a felnőtteknek engednie kell, hogy a tizenéves kipróbálhassa önmagát, és egyre nagyobb felelősséggel álljon önállóan lábra. Ha ez a munka nem megy végbe minkét oldalon, vagy épp az ellenkezője történik – mivel a szülőnek érdeke otthon tartani a fiatalt –, az élethelyzet idővel betegessé válik.

Miért lenne érdeke?

A legegyszerűbb ok: ha kirepülnek a fiókák, üres marad a fészek. Ketten maradunk a házastársammal, pedig addig mintegy húsz éven át a nevelés volt a közös missziónk. A pár életében űr jelenik meg, szerepvesztést élnek át, megváltoznak a feladataik, és felerősödik a párkapcsolat kérdése: „Mit keresünk egymás mellett, ha a közös küldetés befejeződött?” Tudat alatt nem akarnak ezzel szembesülni, és emiatt úgy vélik, ameddig otthon van a lányuk vagy a fiuk, mintegy villámhárítóként vagy ragasztóként, és ameddig keverhetik a kakaóját és süthetik a palacsintáját, addig van feladatuk, és nem kell a saját életükkel, párkapcsolatukkal foglalkozniuk.

A közös költségekből a fiatalok mintegy ötvennégy százaléka veszi ki a részét, ezt átlagosan negyvenezer forinttal teszi egy 2022-es felmérés szerint. Mennyire beszélhetünk még mamahotelről, ha vállalják az anyagi hozzájárulást és a háztartási munkákat?

Ez lépcsőfok lehet a leválás felé. A legtöbb családnál nem a pénzösszeg nagysága, hanem annak jelképe számít, így a gyermekünk is érzi, felnőtt, terheket kell hordoznia, amelyek az önálló élet feltételei. Emiatt nem lepődik majd meg, ha az albérletben hó végén elkérik tőle a lakbért.

Mely fiataloknak jelent nagyobb nehézséget a leválás?

Ha az anyai, apai felelősség nem oszlik meg a testvérek között, az összes figyelem az egykére összpontosul, de állhat a háttérben kompenzáció, akár válásból adódóan, amely kényeztetést, túlgondoskodást eredményez, vagy bizalmi probléma. A szülő úgy érzi, még gondoskodnia kell a gyermekéről, nem bízik a képességeiben, ezért tisztítja előtte a pályát, pedig nem egészséges, ha túl puha a fészek. Ha a serdülőnek a tanuláson kívül nincs más kötelessége, viszont az anyagi lehetőségei korlátlanok, a hűtőszekrényben mindig készen várja az étel, a szekrényben a tiszta ruha, akkor igyekezni fog a kényelmi helyzetét a lehető legtovább fenntartani. A szülő felelőssége nem mamahotelt építeni. Az elkényelmesedett fiataloknak a legnehezebb.

Hogyan léphetünk ki ebből?

Ehhez önreflexióra van szükség. Egy húszéves esetében már érdemes szakemberhez, családterapeutához fordulni, a legtöbb kamaszban azonban jelen van a természetes igény az önállóságra. Tizenhárom-tizennégy évesen már titkolózik, elkezdi az érzelmi életét önállósítani. Ezt a folyamatot kellene a szülőnek támogatni, de e helyett túlfélt, túlgondoskodik és akadályozza a leválást.

Az otthon maradottak mintegy tíz százaléka nem tervez változtatni az élethelyzetén.

Idővel mintha visszafordíthatatlanná válna a helyzetük, egyik fél sem akar lépni, és rögzül az életvitel. Családi szimbiózis alakul ki, például amikor a harmincas férfi együtt lakik az édesanyjával, így alkotnak „egy párt”, ebben az egyensúlyban érzik biztonságban magukat. Ez azért sem jó, mert valószínűleg az anya előbb hal meg, mint a fia, akinek azután a nem megszerzett kompetenciák hiányával nehezebb lesz folytatni az életet. Egyéni, kinél hány évesen válik véglegessé az élethelyzet.

Mégis mi lenne az első lépés, hogy ne legyünk ennyire reménytelenek?

Gondoljuk át a céljainkat a gyermeknevelésben, talán úgy véljük: „nagyon hasonlít rám, de majd ő többre viszi”, vagy „mindegy, mivel foglalkozik később, csak boldog legyen”, vagy „teherhordozó felnőtt legyen”. A célok mentén kérdezzük meg önmagunktól, hogy mit tudunk tenni ma azért, hogy ezeket a későbbiekben elérje. Ha büszke lennék, amennyiben nagykamaszként ő nyírná a füvet a benzines kaszával, akkor már ma meg kell ismertetni vele annak működését, veszélyeit, ezt csak én, a szülő tudom megtanítani. Beszélgessünk a jövőről, a majdani albérletről, a hivatásról, a szakmaválasztásról, a párkapcsolatról!

Ez a legjobb helyzet, ám vegyük a legrosszabbat!

Leginkább férfiakra jellemző, hogy túlságosan szeretik a kényelmet és a kiszolgálást. Szimbolikus jelentéssel bír, ha harmincévesen a gyerekszobában élek, ahol gyerekként viselkednek velem, ahol gyermekként bánnak velem. Ez regresszív állapot, ahhoz, hogy férfiként kezeljenek, ki kell lépnem az állóvízből. A legrosszabb, ha már nem is akarja a változást, pedig egy ideig mindenkinek vannak önállósodási törekvései, viszont ha a kezdeményezései akár gyávaságból, akár kényelemből vagy a szülő túlgondoskodásából nem hoznak eredményt, az ember feladja. Az első cél az érzelmi átrendeződés legyen, a gyakorlat pedig például az, hogy ne élje fel a pénzét, tegyen félre, amiből kivehet egy lakást! Visszatartó erőként hathat, hogy eleinte visszaesést tapasztal majd az otthon megszokott komforthoz képest és a pénzügyek terén is, ám még mindig jobb, ha a fiatal kiköltözik, és az édesanyja, édesapja egy-két bevásárlással vagy átmenetileg anyagilag támogatja, mintha otthon ragadna.

Némely szülő még a párkapcsolatban élő gyermekéhez is átjár kitakarítani, főzni.

Ez patologikus. Valószínűleg a saját szükséglete fejeződik ki benne, ha gyakran átjár a lányához vagy a fiához, hogy ellenőrizze, minden rendben van-e, hogy vigyen egy kis hazait – mivel biztos éhezik –, és hogy számonkérje: „Mikor volt itt kitakarítva?” Manapság számos dolgot kontrollálunk, irányítunk, mindenbe bele akarunk szólni, ám már Mózes első könyvében is azt olvassuk: „Ezért hagyja el a férfi apját és anyját, ragaszkodik feleségéhez, és ezért lesznek egy testté.” Az ifjú pár összeköti az életét, elmegy otthonról, saját fészket épít, magára csukja az ajtót, és éli az életét.

A mamahotel milyen negatív lelki folyamatokat indít el a kényelme élvezőjében?

Az a küzdelem, amikor önerőből érek el sikereket az életben, erősíti az önértékelésemet. Az önbecsülésem gyengül, a kompetenciaérzésem megsínyli, ha visszanyesegetik a szárnyaimat, és semmiért sem kell megküzdenem, mert akkor ezeket nem is élhetem meg. Visszamaradottak lesznek a szociális kompetenciáim, azután pedig a párkapcsolatra való törekvésem is. Egy-egy erős anya-fia kapcsolatban nincs hely harmadik személynek – egy feleségnek –, és ez boldogtalanságot hoz magával. Ha a fiatal nem tapasztalja meg a saját erejét, képességeit, nem küzd meg az önálló fészkéért, elkeseredett, szárnyaszegett kismadárrá válik a régi fészekben.

És milyen a szülő, ha a gyermeke boldogtalan felnőtt?

Lehet elégedett… Minél elégedettebb, annál nagyobb a gond, sokat elárul róla, ha úgy véli, „jól van ez így”, „legalább szem előtt van a gyerek”, „nem csinál hülyeséget”, „ő itt van biztonságban”. Olykor kettős az üzenet, például az anya szidja a fiát, hogy nem tud saját családot alapítani, miközben kényezteti: ez társfüggésre utal. A mamahotel mellett említsük meg a papabankjelenséget is. Némely édesapák úgy görgetik el az akadályokat a húsz-harminc éves gyermekeik elől, hogy zsebpénzzel támogatják őket. A fiatal hozzáállása a pénzhez előrevetíti, milyen lesz a későbbiekben a viszonya a banki hitelekhez, a spóroláshoz. Ha a negatív dolgokra nem mondunk nemet, azzal azokat jóként fogadjuk el.

A házaspár között is feszültséget kelthet, ha különbözőképpen vélekednek a (túl)gondoskodásról.

Ez a szerencsésebb eset, mert ha a szülők gyakran beszélnek róla vagy kerülnek emiatt konfliktusba, akkor idővel szakemberhez fordulnak. Ráadásul a fiatal felnőtt is látja a nézetkülönbséget, és azonosulni kezd valamelyik nézettel. Fiaknál általában az édesapák képviselik a különköltözést. A családban a férfiak összefogása kitörési pont lehet a saját élethez. A házastársak viszont krízisbe kerülhetnek emiatt, elindulhat a bűntudatot keltő játszma, főként az édesanyák részéről: „Elüldözted a gyereket!” Pedig ilyenkor ez a helyénvaló.