A mélységből a keresztig

Mindig is református volt?

Édesapám után katolikusnak kereszteltek meg gyerekkoromban. A nagyszüleim bigott katolikusok voltak, engem is papnak szántak, gyerekként azonban sok kellemetlen élményem volt az egyházzal kapcsolatban, szó szerint féltem az egésztől. Édesanyám révén ismerkedtem meg a református felekezettel, illetve Sipos Ajtony Levente soltvadkerti lelkipásztor segítségével kerültem közelebb az egyházhoz. Feleségemmel az utóbbi években konfirmáltunk. Megnyerőnek találtam a reformátusságban a tisztaságot és az egyszerűséget. A liturgiánk is egyszerű, biblikus, nincs hókuszpókusz. Mit látunk, amikor belépünk egy református templomba? Egyszerű, tiszta, fehér falakat – ez magának a hitünknek a leképezése.

Miért épp most döntöttek úgy, hogy konfirmálni szeretnének?

Ehhez kicsit visszább kell lépnünk az időben. Az életemnek volt egy nagyon rossz szakasza: én felépülő alkoholfüggő vagyok. Ezt nyíltan vállalom a közösség előtt, a főgondnoki beiktatásomkor is számot vetettem az életemmel és a múltammal. Mindig igyekszem figyelmeztetni magamat arra, milyen voltam, mit nem szabad többé tennem. A fordulópont három éve következett be. Már egy hete folyamatosan, éjjel-nappal ittam. Aztán egy pénteki napon arra ébredtem, mintha valaki fölkapcsolt volna egy lámpát a fejemben. Fizikailag azt éreztem, mintha valaki megrázott volna, és azt mondta volna: itt a vége, ne tovább! Nagyon bízom benne, hogy ez a Szentlélek volt és nem az alkohol, mindenesetre akkor annyira kitisztult a fejem, hogy elkezdtem keresni helyeket, ahova elmehetnék, és abba tudnám hagyni az ivást. Még tudtam szólni Norbi barátomnak és kollégámnak, hogy találtam egy helyet Balatonfűzfőn, hívja fel őket, és vigyen el, de sajnos nyomban vissza is estem, magára az útra már nem emlékszem tisztán. A terápia végén elárulták nekem: amikor meglátták, milyen alkoholgőzös állapotban kerültem oda, nem hitték, hogy bármire jutok majd. Azt is elmondták, hogy ha ugyanazzal a tempóval folytattam volna az ivást, mint addig, legfeljebb két-három hetem lett volna hátra. Ezért nagyon szeretek visszagondolni arra, amikor a Szentlélek megérintett azon a péntek reggelen, és kiemelt abból a fertőből és mocsokból, amelyben akkor éltem. Ez pozitív értelemben traumatikus volt, egyben életem legszebb élménye. Így kezdődött a megtérésem története, ekkor fordultam igazán Isten és Jézus Krisztus felé. Előtte is mindig bennem élt, hittem benne, csak annak mélysége nem érte el ezt a szintet.

Hasznosnak találta a terápiás foglalkozásokat?

Igen, vissza-visszanyúlok hozzájuk. Már az elején jeleztem, ha bármi olyannal szembesülök, ami keresztyénellenes, föl fogok állni, de abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy nem erőltettek ránk semmit a pszichológusok. Ez a program elsősorban beszélgetésből áll, de volt zene- és rajzterápia is. Nekem nincs jó hallásom, mérnökként pedig csak vonalzó mellett tudok egyenes vonalat húzni… Mégis volt értelme a rajzterápiának, jó beszélgetésindítóként szolgált, ki tudtam adni magamból a dolgokat, ami nagy megkönnyebbülést jelentett. De igazán az imádság segít kiüríteni a puttonyt – ahogyan én hívom, ami a hátamon van, amiben hordozom magammal a terheket.

A Biblia számtalan történetében követnek el Isten kiválasztott emberei olyan bűnöket, amelyekből mi már talán nem is látnánk a visszautat…

Igen, Jézusnak elsősorban a bűnösökkel van dolga. Ha száz bárányból egy eltévelyedik, annak az egynek is utánamegy. Fontos megértenünk, mit mond a Biblia a bűnről. Az Ószövetség idején még csak a tetteknek volt következménye, Jézus óta viszont már a gondolatoknak is. A lelkipásztorunk szokta mondani, az első kilenc parancsolatot az ember még csak-csak meg tudja tartani, de a tizediknél mindenki elbukik. Valójában nem tudjuk irányítani a gondolatainkat. Tapasztalatom szerint egy adott ideig el lehet terelni a figyelmünket, hogy ne gyötörjön valami, de a gondolatainkkal, érzéseinkkel sokszor így sem tudunk mit kezdeni. Ebben segítségül kell hívnunk Istent, és ezért is szükséges olvasnunk a Szentírást és hallgatnunk, keresnünk az Ige magyarázatát. Ezért szoktam én is hívogatni a testvéreket, sokszor még a többi presbitert is, hogy jöjjenek istentiszteletre, bibliaórára, hiszen a hit hallásból van.

Hogyan birkózott meg a radikális változással?

Állandó küzdelmem van a múltammal, a bűnnel. Szerintem az egyik legfontosabb tapasztalatunk keresztyénként, amikor megérezzük, hogy a bűnnek mekkora a terhe, hogy megértsük, elhiggyük: van belőle kiút, megbocsátást nyerhetünk. Véleményem szerint a keresztyén embert nap mint nap gyötörniük kell a bűneinek. Jó, hogy van kivel harcolnunk ellene. Megnyugvást ad, ha ezt felismerjük. Megtanultam az elmúlt néhány év alatt, hogy minden problémámat és gondomat Isten kezébe tudom tenni. Rám helyezi a terhet, de tudom, hogy én meg visszaadhatom neki, és segít nekem ezeket megoldani. Ennek a felismerése nagyon megkönnyítette az életemet, mondhatni, azóta nyugodtan alszom. Hála Istennek a gyerekeim is, különösen a két kicsi nyitott a hit felé. Még ha nem tudják is megfogalmazni, szerintem megérintette őket az én hatalmas változásom, érzik, hogy valami jót hozott az életükbe. Néha próbálják is elmondani, mennyivel jobb, ahogyan most élünk. Hasznosak az apró visszacsatolások, például amikor figyelmeztetnek minket, ha véletlenül nem imádkoznánk evés előtt.

Istennek terve volt az ön életével… a többi között úgy, hogy főgondok lett a gyülekezetében.

Igazán szerencsés vagyok, hogy a soltvadkerti református gyülekezetben lehetek, itt jó néhány támogató emberre találtam. Áprilisban lesz három éve, hogy kijöttem az intézetből, azóta járok a közösségbe. Hatalmas segítség az a testvéri szeretet, amely napról napra, hétről hétre körülvesz. Itt megtaláltam a helyemet. Miután konfirmáltam, elhívást éreztem, hogy többet kell szolgálnom. Folyamatosan bennem motoszkált, hogy kevés, amit eddig tettem. Hogy ez vajon a főgondnoki szolgálatban fog-e kiteljesedni, még nem tudom, mert úgy érzem, még mindig nem tudok eleget tenni. A Soltvadkerti Református Egyházközség fizikai építkezése az elmúlt években zajlott. Az előző főgondnok, Martin János és a presbiter testvérek komoly munkát végeztek e téren. Gyönyörű templomot kaptunk, újonnan épült gyülekezeti házat, rendbe tesszük a parókiát is. Nekem a fizikai építkezéssel már nem kell foglalkoznom, ehelyett arra szeretnék odafigyelni, hogy kicsit jobban összekovácsoljuk a közösséget, ne csak heti egy órában találkozzunk, vasárnaponként. Emiatt kezdtük el például havonta egyszer az istentisztelet utáni szeretetvendégségeket, ahol beszélgetünk, jobban megismerjük egymást. Presbitertársaimmal és a lelkipásztorral sokat beszélgetünk arról, hogyan lehetne összehozni a testvéreket, hogy igazi keresztyén szeretetközösség lehessünk, ahol az emberek támogatják egymást, ahol bátran jelezhetünk egymásnak, akár lelki, akár anyagi segítségre van szükségünk. A cél az – ahogyan az apostolok is megfogalmazták –, hogy egymásért, szeretetben működjünk. Ennek érdekében kezdeményeztem néhány apróságot, ami azelőtt nem volt jellemző, például a templomba jövet a presbiterek az ajtóban kézfogással, jó szóval fogadják a testvéreket. Kivonuláskor én is ott állok az ajtóban, a tiszteletessel együtt köszönünk el a gyülekezeti tagoktól. Régen többször az volt az élményem, amikor egyszer-kétszer betévedtem egy templomba, hogy ott szúrós szemű, idős emberek ülnek, és emiatt feszengtem: egyáltalán be akarok én ide jönni? Most azt látom, hogy pozitív a hatása az előbb említett pici változtatásoknak, az emberek örömmel és vidáman jönnek a templomba, szerintem többen is vagyunk most, mint régebben. Ezt persze nem magamnak tulajdonítom, az Úr munkálkodik a közösségünkben.

Sikeres vállalkozó. Hozott-e változást a megtérése a szemléletmódjában, munkatársi kapcsolataiban?

Természetesen. Nem szándékom minden kollégámat megtéríteni, de óvatosan figyelmeztetem őket: a jelenlétemben próbáljanak úgy viselkedni, hogy az ne okozzon megbotránkozást. Itt elsősorban az istenkáromló szitkozódásra gondolok, azért föl szoktam emelni a hangomat. Ezt már tudják és elfogadták. A mindennapokban próbálom teljesen keresztyén módon vezetni a cégemet.

Milyen keresztyén üzletemberként élni?

Rendkívül nehéz Isten parancsolatai szerint, tisztességesen üzletelni. Ha csak keresztyénekkel kellene tárgyalnom, minden álomszerűen működne. Sokkal könnyebb lenne, ha nem kellene azon gondolkoznom, ki fog átverni, hogyan akar a másik hasznot húzni rajtam. Nem tudok róla, hogy bármelyik ügyfelem is keresztyén lenne, kifejezetten ritka az olyan, akivel korrekten, becsületesen tudunk üzletelni. Sajnos a mindennapokban időnként kicsit mást kell előadni a vevőnek, mint a valóság. Hozok egy egyszerű példát: olyan terméket szeretnének, amilyet még nem gyártottunk, de azt kell mondanom az ügyfélnek, hogy meg tudjuk csinálni. Ami valószínűleg igaz is, mert addig nem nyugszom, amíg meg nem valósítjuk, de nem feltétlenül száz százalékig igaz, amit akkor mondok. Az ilyen apróságok kapcsán az ember elgondolkodik, ez helyes-e vagy sem. Szerencsés, hogy nem kell naponta az operatív dolgokkal foglalkoznom, inkább a szakmai vezetést viszem. Így kevésbé ütközöm bele ilyesmibe, mert ott vannak a vezetőim, akiket próbálok abba az irányba terelgetni, hogy mindig a legbecsületesebb úton menjünk. Megmondtam nekik, hogy nem érdekel, ha kevesebbet keresünk, de próbáljanak meg a lehető legtisztességesebben dolgozni. Látom, hogy próbálkoznak, de biztosan nekik is nehéz. Nem állítom, hogy becsukom a szemem, mert igenis látom a folyamatokat, de keresztyénként üzletet vinni egy nem keresztyén világban rendkívül nehéz. Szívesen megosztanám ezeket a kérdéseket hívő vállalkozókkal, ők hogyan oldják meg, mit látnak, de eddig még nem találtam ilyen beszélgetőpartnereket.

Látom, jócskán akad hitpróba az üzleti életben is.

Próbálom leküzdeni, hogy ne legyek haragvó, ne legyen bennem düh. Alapvető emberi tulajdonság, ezért nehéz felülkerekedni rajta. Nyugodt keresztyén ember akarok maradni, de sokszor azért leszek dühös, amiért engedtem, hogy a harag eluralkodjon rajtam. Ilyenkor leülök, imádkozom, nyomok egy restartot. Ugyan kinek jó, ha csapkodok, dühöngök?! Rá kellett jönnöm, hogy ha mérges vagyok, az nekem árt a legjobban. A legrosszabb az egészben, hogy általában nem is a nagy dolgok idegesítenek fel, azokat kihívásként, feladatként élem meg. De ha a cipőmet nem ott találom meg reggel, ahol hagytam, akkor már megszólal a hang a fejemben, hibaüzenet van a rendszerben, amelyet meg kell oldani. Azaz hamarabb felidegesítem magam valami apróságon, mint például azon, ha szólnak a cégnél, hogy bedöglött az egyik gép. Erre esetleg csak annyit mondok, hogy ott vannak a műszaki vezetők, meg fogjuk oldani. Ha Isten is akarja, hogy működjünk, akkor minden menni fog a maga rendje-módja szerint. A kollégák ilyenkor néznek rám, hogyan lehetek ilyen nyugodt, régen hasonló helyzetben már kiborítottam volna az ajtót a helyéből. Íme egy eset, amely nemrég történt: már szinte a zsebünkben volt egy többmilliárdos üzlet. Minden el volt intézve, megbeszéltük, hogy a rendelés negyven százalékát meg fogjuk kapni, amely szintén milliárdos tétel lett volna. És se szó, se beszéd, eltűntek, elestünk az üzlettől. Imádkoztam, hogy megkapjuk, és legyen munkánk, de nem így történt. Túl tudtam tenni magam rajta. Nem jött össze? Majd lesz más, ahogyan megtartott Isten a 2008-as válság és a Covid idején is. Ha valaki, én átéreztem, hogy milyen jó letenni ezeket a kérdéseket és úgy lefeküdni este: vannak komoly problémáim az életben, a múltamból fakadóan is, de ezeket én egyedül úgysem tudom megoldani, főleg éjszaka nem. Majd másnap reggel keresek rá megoldást, és ha Isten is úgy akarja, akkor lesz is. Nem kaptuk meg ezt a többmilliárdos üzletet, de most, év végén annyi munkánk lett, hogy ha kétszer ekkora gépparkom lenne, akkor sem győznénk teljesíteni. Törekednünk kell arra, hogy keressük az Úr iránymutatását, ezzel együtt pedig kamatoztassuk az intelligenciánkat és a tehetségünket, amelyeket tőle kaptunk, és ne csak azt várjuk, hogy majd az ölünkbe hullik a megoldás.