Sokáig nem tudatosult bennem, hogy az, amit gondolok a magyarságomról, mennyire meghatározó része annak, aki vagyok. Nem afféle járulékos elem, hogy vagyok én, önmagamban, aki amúgy, mellékesen magyar, hanem pont fordítva, magyarságképem nagyban hozzájárult ahhoz, akivé lettem. Ahogyan látom magamat, ahogyan gondolkodom a világról, ahogyan viszonyulok másokhoz. Az viszont, hogy milyen kép él bennem a magyarságomról, mit gondolok róla, már nagyban függött attól, hogy a környezetem, a társadalom, amelyben felnőttem, mit közvetített felém. Nos, a kommunizmus kultúrája azt üzente, hogy magyarnak lenni nem jó. Akkor teljesedhet ki az életem, ha belátom, hogy a nemzet reakciós, idejétmúlt azonosulási pont, amely csak visszahúz a múltba, s nem engedi, hogy nyitott legyek egy boldog jövő felé.
A propaganda hatott. Észre sem vettem, s ez a magyarságot lenéző, lesajnáló, csak bűntudatot és kisebbrendűségi érzést sugalló hivatalos ideológia beépült az öntudatomba, s úgy voltam vele én is, hogy magyarnak lenni inkább valami rosszat jelent, semmint jót. S ennek a magyarságot leértékelő, belém épült világképnek a kedvenc szava a „bezzeg” volt. „Bezzeg másutt mennyivel jobb!”. S én, a magyar, magyarságomban megtépázva, vágyakozva tekintettem a világra, mint valamiféle magasabb rendű univerzumra, s gyászoltam magamat, akinek az a balsorsa, hogy magyarnak született.
Aztán elkerültem Amerikába, aminek az volt az egyik legmegrázóbb tapasztalata, hogy megismertem egy másik nemzeti tudatot. Olyat, amilyet magyarként elképzelni sem tudtam. Ott tanultam meg, hogy van olyan nemzeti tudat, amely az egyénnek büszkeséget, méltóságot, tartást ad. S ott döbbentem rá arra, hogy a kommunizmusban belém sulykolt magyarságkép engem lehúz, leértékel, s észrevétlenül építi fel bennem a kicsinység, a jelentéktelenség képzetét. Így történt Isten kikutathatatlan akaratából, hogy Amerikában lettem magyarrá. Ott jutottam magyarként öntudatra. Nem mintha zsigerileg, ösztönszinten korábban nem tudtam volna, hogy magyar vagyok.
Ám magyarnak lenni a tudatosság szintjén azt jelenti, hogy elfogadom és azonosulok azzal a nemzeti közösséggel, amelyet Isten az Ő eleve elrendelt akaratából öntudatra jutásom, emberré válásom eszközéül adott.
S ez messze nem zsigeri „magyarkodás”, rosszemlékű befele fordulás, kritikátlan és reflektálatlan önfényezés, hanem tudatos vállalás.
Naiv módon sokáig azt hittem, hogy kiszabadulva a szovjet-blokk fogságából, s visszakerülve az európai nemzetek közösségébe, végleg lezárhatom életemnek azt a részét, amikor magyarságomat szégyellni kellett, s immár egy szabad és független nemzet polgáraként tekinthetek önmagamra. De csalódnom kellett, mi több, legnagyobb döbbenetemre ugyanazzal az eszmerendszerrel találtam magamat szembe, mint amelyet volt szerencsém átélni a diktatúra idején.
Érezzem tehát magamat rosszul ismét, ha azt gondolom, hogy a nemzet még ma is érvényes kifejeződése annak, aki vagyok. S nyomul megint ez a senki által nem igazolt, sőt a valóságtól elrugaszkodott nézet, hogy a nemzet úgymond csak egy hamis képzet, a független egyénre rárakódott illúzió, amelytől jobb megszabadulni. Csak ember van úgymond, akinek az embersége akkor teljesedik ki, ha végképp lerázza magáról múltjának azt a hamis rögeszméjét, hogy a nemzet az emberré válás meghaladhatatlan és lecserélhetetlen, Istentől adott kerete.
De látni kell, hogy ez hamis beszéd. Semmilyen történelmi tapasztalat nem támasztja alá. Inkább élni kell azzal a gyanúval, hogy azoknak, akik a nemezetek utáni történelem utópiáját hirdetik, útjukban áll a nemzeti tudat. Semmilyen jele nem mutatkozik annak, hogy az azonosulás a nemzeti közösséggel immár nem lehet az egyén identitásának alapja, mert kialakul úgymond egy elvont, egyetemes ember-tudat.
Sokkal inkább az a különös, hogy Isten a népek és nemzetek sokféleségét hozta létre a nyelvek titokzatos gazdagságával, ám mégis minden közösség számára megnyitotta az utat, hogy a maga egyediségén keresztül jusson el az egyetemes emberihez.
Ahhoz az emberhez, akinek az üdvösségéért Isten emberré lett a Krisztusban, s kinyilvánította mindenkire irányuló szeretetét.
Ma a Nemzeti Összetartozás Napja van, az 1920-as trianoni békeszerződés aláírásának napját felidéző nemzeti emléknap, amelyet a magyar országgyűlés 2010-ben iktatott törvénybe. Mi, magyar reformátusok pedig Istennek adhatunk hálát, hogy 2009-ben – ugyancsak válaszként Trianonra –létrejöhetett a református magyarságot lélekben egyesítő Magyar Református Egyház. Ki kell mondani: a békediktátum a magyarság történetének egyik legnagyobb tragédiája. Ezen nincs mit szépíteni. Ennél csak az lenne a nagyobb tragédia, ha közösségi önképünkből valamiféle nemzetek utáni korszakot vizionálva eltűnne a nemzeti tudat. Az a magyarság megsemmisülésével lenne egyenlő. Mert az országhatárokat lehet ugyan hatalmi szóval ide-oda tologatni, de amíg lesznek emberek, éljenek bárhol, akik magyarként gondolnak önmagukra, a magyar nemzetet nem lehet felszámolni. Ki kell tehát mondani, hogy Trianon ellenére is vagyunk. Még vagyunk, s lenni is akarunk.