A pásztor ugyanaz, az út más

A teológia végeztével már tiszta volt a kép, milyen szolgálati területen szeretne elhelyezkedni?

Édesapám példája miatt jó emlék élt bennem a gyülekezetvezető lelkipásztorságról, ez lett a szívem vágya. A gyakorlati helyemen, Kunszentmiklóson, majd később a kelenföldi református gyülekezetben is egyértelművé vált a számomra: szükség van arra, hogy valaki egy személyben képviselje a gyülekezetet, a lelkipásztor jelenlétére, hogy kapcsolatban legyen a testvérekkel és a még nem hívekkel is, így munkája nyomán Isten olyan közösséget szervezhessen, amely már másokat is kész bevonzani, tanítvánnyá tenni és szolgálatra küldeni. A vidéki parókus teendői közé mint mély vízbe kerültem: adminisztráció, könyvelés, hétközi alkalmak, aktív diakóniai, ifjúsági szolgálat, és ezek mellett minden egyéb lelkipásztori feladat. Eközben vettem észre: szeretem ezt a sokrétű vezető lelkipásztori szolgálatot.

Hangsúlyozza a vezető lelkipásztorságot. Miért nem elég Istent emberi főnökség alatt szolgálni?

Elég, azonban ami előny, az olykor hátrány is. A vezető lelkésszel a belső szobában, négyszemközt helye van a párbeszédnek, de nem a gyülekezeti tagok előtt éljük meg a konfliktusokat. A közös szolgálat nagy áldás lehet, ha azonban hosszú távon rosszul működik, veszélyforrás az egyénre és a közösségre is. Hálás vagyok, hogy beosztott lelkipásztorként nem volt különösebb gondunk a vezető lelkipásztor testvéremmel, barátom is Takaró János Lajos, viszont a kivétel erősíti a szabályt. Sokszor kisegítettük, megértettük egymást, hiszen mindketten fiatal, nagycsaládos édesapák, lelkipásztorok vagyunk, mégis sok mindent másképpen értettem, másra helyeztem a hangsúlyt. Ez nem ördögtől való dolog. Sosem szerettem Pál és Barnabás különválása történetének negatív megközelítését. Melyikük volt a hibás? Kinek volt igaza? Inkább Isten csodája, hogy lelkileg testvérekként együtt mennek az evangélium ügyéért, viszont vannak olyan kreatív, elvi nézeteltéréseik, amelyek többnyire a személyükből, temperamentumukból fakadnak. Ezek nem jó vagy rossz, csupán létező dolgok. Barnabás magával akarja vinni Márkot, Pál meg nem. Isten felhasználja a különválásukat, és általuk két helyen terjed az evangélium. Nem kell egyformának lenni és feltétlenül együtt szolgálni ahhoz, hogy egy szívvel kövessük ugyanazt az Urat. Akivel pedig közösen végezzük a feladatot, azzal legyen meg az összhang.

A hívek körében kényes kérdés, amikor a lelkipásztor elhagyja a gyülekezetét. Hiszen a megnevezéséből is a hű pásztorra, Jézusra asszociálunk, aki oly mértékben elkötelezett, hogy az elkóborolt báránynak is utánamegy.

Jézus a jó pásztor, mi, lelkipásztorok, presbiterek elsősorban bárányok vagyunk, mi is őt követjük. Oda megyünk, ahova elhív, az a feladat- és hatáskörünk, amit ő meghatároz. Ezért voltam nyitott beosztott lelkipásztorként beszélgetni azokkal a gyülekezetekkel, amelyek felkerestek, és értettem meg, hogy Nagykovácsiban készített helyet Isten. Így csatlakoztam ehhez a nyájhoz, és ezután itt megyek utána az elveszett báránynak. Jézus úgy számol a kilencvenkilenccel, hogy jó helyen vannak, ott megtartani őket legalább olyan fontos, mint utánamenni az egynek. A hűség azt jelenti, hogy a nyáj minden tagjára odafigyelünk. Ha kell, a kilencvenkilencet tanítjuk az egyről, vagy fordítva, az egyet tanítjuk a kilencvenkilencről, és próbáljuk visszahívni a közösségbe. Ez a lelkipásztor feladata.

Fél hónapja szolgál Nagykovácsiban: milyennek ismerte meg az itteni reformátusokat?

A családiasság fogott meg elsőre. Minden korosztály képviselteti magát a gyülekezetben: nagypapák, nagymamák, anyukák, apukák menyekkel, anyósokkal és kisgyerekekkel. Vasárnaponként mintegy százan járnak templomba. Sok kisgyermekes él a településen, köztük jelentős számban nagycsaládosok. Az ide költözők miatt kertvárosias jelleget ölt a nagyközség, bár az itt születettek faluként hivatkoznak rá. Mindenki ismer mindenkit, köszön az utcán, számontartja a másikat. Ennek van hátránya is. De minek nincs árnyoldala? A családnak is megvannak a hátulütői, nem a tökéletessége miatt szeretjük, hanem mert van nekünk. Jó kapni benne, és adni is jó. Azzal a céllal érkeztem, hogy a testvérek még inkább lelki családjuknak éljék meg a gyülekezetet, hogy még jobban megtapasztalják, milyen Jézus Krisztus közelségében az otthon melegébe, akár a terített asztalhoz megérkezni. Nagy hidegek vannak itt, a völgyben, milyen jó, ha valahová bekuckózhatunk. Nem azt jelenti, hogy nincs hideg, nem csöpög a csap, amit meg kell csinálni, hanem hogy van olyan hely, amely nemcsak ház, nemcsak templom, hanem a lelki otthonom is, ahol szeretek és szeretnek, és ez tölti meg lélekkel, valamint élettel.

Ha már család, az sokféle emberből áll. Hogyan szeretné a jövőben megszólítani őket?

Most is van baba-mama körünk, asszonyóra, az ifjúsági kör mellett gyülekezeti bibliaóra, havonta filmklub, többek között konfirmációs képzésünk és házaskörünk is. Még a férfiaknak szeretnénk igei alkalmat létrehozni, ahol tanulmányozzuk a Bibliát, átbeszéljük a kihívásainkat, ennek révén az életben is összefoghatnánk, segíthetnénk egymást akár a két kezünkkel is. A gyülekezet családosai, akik maguk is átérezték a helyzetünket, milyen gyerekekkel költözködni, megszervezték, és mindennap komatálat hoztak nekünk egy kis finomsággal, ebéddel. Így éltük át Istennek a gondoskodó szeretetét, amikor nem láttunk ki a dobozokból. Szeretném, ha a gyülekezet a megélt diakóniának, a mindennapi kegyelemnek és irgalomnak is a közege lenne. A helyzetem miatt könnyebben kapcsolódhatom a családokhoz: magam is fiatal férj, sokgyerekes családapa vagyok, annak minden örömével és kihívásával. Már emiatt is gyakran találkozom az emberekkel, amikor iskolába viszem a fiamat, vagy óvodába a lányaimat, akár a legkisebbikkel sétálunk a faluban. A református egyházban az Ige tiszta hirdetése a legfontosabb egy jól működő gyülekezetben, viszont fontosak a családlátogatások is. Már bemutatkoztam a polgármesternek, az általános iskola és az óvoda vezetőjének. A beiktatás előtti készülődésben szervezem a presbitereknek mint a gyülekezet példaképeinek a meglátogatását, utána az aktív szolgálókat járnám sorra, majd a névjegyzéken haladnék végig. Elsősorban nem lelkészként, hanem hívő emberként keresem őket, hiszen előbb lettem keresztyén, férj és apa, és csak ezután lelkipásztor.

Lelkészként szabad ajándékot elfogadnia?

A hitelességbe belefér az elfogadása, bár szabad adni is! A családban is vannak olyan idős nagynénik, nagybácsik vagy nagyszülők, akikre különösen vigyázunk, nehogy megsértsük őket. Lehet, hogy másként kell foglalkoznunk velük, ám attól még a rigolyáikkal együtt szeretjük őket. Pál apostol nem mindig fogadott el ajándékot, némely gyülekezettől igen, mástól nem volt szabad, mivel sértődékenyen mindent megjegyeztek a testvérek. Az említett felajánlás olyan szeretetteljes, hiánypótló volt, éltetett. Ne szakadjunk bele a hívő életbe a megfelelés vágya miatt… Úgy csak elzárkózunk, inkább ellenkezőleg, nyissuk meg az ajtókat, ezzel a szívünket, fogadjunk és adjunk szabadon anélkül, hogy túlgondolnánk. Mindeközben figyeljünk arra, hogy ne bántsunk meg mást, nem azért, mert az akaratától vagy a véleményétől függünk, hanem mert azzal is figyelmesek szeretnénk lenni, aki ajándékoz, és azzal is, akinek nekünk kell előbb adni.

A vezető lelkészséggel nagyobb felelősség jár. Jézus hogyan tanította ehhez alázatra és bátorságra?

Rossz dolgoknak mondják az életünk cipelt terheit, pedig ezek is hozzátesznek a személyiségünkhöz. A feleségem mondta megismerkedésünkkor, hogy szerény vagyok. Viccesen hozzátettem, még nem tudod, hogy közben szorongok is, dolgozik bennem a megfelelési kényszer, és hajszolom a tökéletességet, főleg magamban. Terheink cipelése az alázat iskolája. Hozott csomag, hogy lelkészgyereknek születtem, sokakat össze is roppant, de rájöttem, hogy először az Úrnak kell tetszenünk, nem az embereknek. Hiába akartam, nem tudtam mindenkinek megfelelni. Fokozatosan tanulom, hogy az isteni kegyelembe belefér az esendőségünk, ne rójak a gyerekekre nagyobb terhet, mint ami így is nyomja őket. Alázatban tart, hogy látom a határaimat, a korlátaimat. A szoros kapcsolat Istennel még inkább felszabadított erre, de nem elszabadított. Számolok azzal, hogy Isten lehetőségei korlátlanok, továbbá hogy a másik is lehet nálam több vagy jobb, de elsősorban tanulom nem lebecsülni magam, hogy ne ijedjek meg a feladatoktól, a nemet mondástól, bátran álljak ki amellett, amit Isten megértetett velem, ami igaz. Pedig szívem szerint a kompromisszumot vagy az alkut keresném ott is, ahol annak nincs helye.

Hogyan ragaszkodik az isteni igazsághoz, hogy közben ne váljon ellenszenvessé azok számára, akiknek a hitét szeretné megvallani?

Kelenföld tanulságos, jó gyakorlópálya volt erre, valójában inkább éles helyzet. A nagy létszámú, tradicionális gyülekezetben sok vélemény van, némelyik biblikus, némelyik annak tűnik, mások egyáltalán nem azok. Isten arra kér, ne térjünk el az igazságtól, ám ahogy Takaró Károly nyugalmazott püspöktől tanultam: „Nyerd meg a másikat Krisztusnak! Ez a feladat, és akkor is így van, ha ellentétben áll veled.” A magyar embertől nem áll távol, hogy ha valakivel nem egyezik, nem ugyanazokat a nézeteket vallja, akkor azonnal ellenségnek látja. Jézus mintha számolna a magyarsággal is, és már bő kétezer évvel ezelőtt arra intett minket, hogy szeressük ellenségeinket. Megfordítja a szemléletünket, ha elkezdem szeretni, attól kezdve már nem az ellenségem. Az evangéliumokban Jézus olykor kíméletlen volt: „mondjátok meg annak a rókának”, azaz Heródesnek. Viszont arra tanít, hogy ha a másikban nincs ártó szándék, csupán nem értjük meg, elbeszélünk egymás mellett, és képtelenek vagyunk a kompromisszumra, törekedjünk arra, hogy szeretetben képviseljük az igazságot. Nem elég, hogy igazam van, meg Bibliám, ha arra használom, hogy a másikat fejbe vágjam vele. Ettől nemhogy kedvet nem kap a kapcsolatra, hanem elkerül, mivel rosszul érzi magát a közelemben. Kezeljem partnerként! Jézus nem sulykolta a házasságtörő nő bűneit, szerette őt, annyit mondott: „többé ne vétkezz!” De előtte azt is: „Én sem kárhoztatlak.” Így olvassuk Máté evangéliumában. Egyedül az ő ítélete számít, másoké nem. Ott feszül kimondatlanul köztük: bűnt követtél el, én is tudom, te is tudod, nem kell sulykolni, megbocsátok, és eredj el... Olykor túlbonyolítjuk a dolgokat, a Megváltó meg leegyszerűsíti, és közelebb visz bennünket egymáshoz. Jézus arra kér: úgy képviseljük őt, ahogy ő mondaná. Az írástudók is beszéltek igazságokat, Krisztus mégsem akarta, hogy az életüket kövessük, csupán a tanításukat. Jézus viszont „úgy tanította őket, mint akinek hatalma van, és nem úgy, mint az írástudóik” – ezen álmélkodott a hallgatósága, tudjuk meg Máté apostoltól. Lélekkel, lelkesen tanított, és kimondta a nehéz, fájó igazságokat is. Például Lukács evangéliumában megdorgálta a tanítványokat: „Nem tudjátok, milyen lélek van bennetek…” Ők mégis lejegyezték a rájuk nézve sértő szavakat, valószínűleg érezték, hogy értük tette, és ezért tartották fontosnak.

Azt mondták, hogy hatalommal tanít. Ennek a szónak általában a negatív vetülete jut eszünkbe: önkényesség, félelemkeltés.

Meghökkentő története a Bibliának, amelyben a menny és föld ura találkozik az emberi hatalomnak látszólag korlátlan képviselőjével, a római helytartóval. Érdekes megfigyelni a hatalmi berendezkedésük különbségeit. Poncius Pilátus sokszor nem tudja, mit akar, de ezt jól álcázza. Fellépett a karhatalmával, rengeteg földi lehetősége, kész eszköztára volt arra, hogy megfélemlítse, megkínozza, sakkban tartsa, befolyásolja Jézust. Ezzel szemben a Megváltó tudta, mit akar, miért jött, kit képvisel, ismerte hatalma mértékét, mégis szelíd, szeretetteli párbeszédet folytatott. Úgy terelte lelki témákra a szót, hogy Pilátus megérezte, vakvágányon van, ő a rossz fiú a történetben. Jézus hiába nem minősítette, ő mégis mosta a kezét, hogy bizonygassa ártatlanságát. Erő és hatalom érződik Jézus szavaiból. Ez ószövetségi kép: a királyok követeire mondták, hogy erővel és hatalommal beszélnek, mivel jogi értelemben a szavuk a királyéval volt egyenlő.