„Az ördögök felől emberi fajtánk két ellenkező, de egyaránt súlyos tévedésbe eshetik. Az egyik az, ha nem hisszük létezésüket. A másik az, ha nemcsak hisszük, de túlzott és egészségtelen érdeklődést tanúsítunk irántuk. Nekik maguknak mind a két tévedés egyformán tetszik, és egyforma örömmel üdvözlik a materialistát is, meg a varázslót is.” Ezekkel a mondatokkal vezeti be a múlt század nagy hatású keresztyén írója, C. S. Lewis fiktív levélregényét, a Csűrcsavar leveleit. Ebben a címszereplő ördög tapasztalatlan unokaöccsét tanítgatja a kísértés fortélyaira – ezzel is lerántva a leplet arról, hogyan veszélyeztetik lelki egészségünket és növekedésünket Isten ősi ellensége és a vele szövetségben álló bukott angyalok. Fontos figyelmeztetés ez, mert sokféle közkeletű félreértés, babona, téves elképzelés nyomán gyakran még hívő keresztyének is beleesnek a kétféle tévedés egyikébe. Az ember tragédiájából ismert humanista bölcselőtől kezdve az Istennel egyenlő ellenségként küzdő hatalmasságon keresztül az ügyefogyott mókamesterig számos torz formában jelenik meg kultúránkban a Sátán személye. Ha helyesen akarunk gondolkodni róla, szükségünk van arra, hogy a kijelentés fényében lássuk őt, mesterkedéseit és azt, hogy milyen reménységet találhatunk vele szemben.
Ki a Sátán, és kik az ördögök?
A Biblia számos néven beszél a gonoszról, aki Istennel szembeszegül. János hatalmas sárkányként ábrázolja, aki a bűneset után megátkozott ősi kígyó, az ördög és a Sátán, de egyben a teljes földkerekség félrevezetője (Jel 12,9). Az is kiderül itt, hogy vannak „angyalai”. Utóbbiakat az evangéliumok következetesen démonoknak nevezik, így vezetőjüket a démonok fejedelmeként is említik, akit Belzebubként azonosítanak. (Mt 12,24). (A magyar bibliaolvasót megzavarhatja, hogy a Szentírás magyar kiadásai hagyományosan két különböző görög szót fordítanak „ördögnek”. A héber Sátán szónak megfelelő kifejezést, amely egyes számban áll, és ellenséget, rágalmazót jelent; illetve a jellemzően többes számú démon szót, amely a láthatatlan, szellemi világ szereplőit írja le. Előbbi a vezér, akit utóbbiak követnek.)
Az is egyértelmű a Bibliából, hogy a többi angyalhoz hasonlóan ők is Isten teremtményei. Alkotójuk célja velük is az volt, hogy társaikhoz hasonlóan a mindenség Urát dicsérjék, szolgálják és akaratát hirdessék. Ők azonban fellázadtak ellene. Engedetlenségük okáról nem beszél az Ige, csak arról, hogy annak következménye az örök ítélet lett (Júd 6; 2Pt 2,4).
Mivel teremtményekről van szó, érdemes odafigyelni arra, hogy ne ruházzuk fel őket kizárólag a Teremtőre jellemző tulajdonságokkal. A Sátán nem mindenható, még ha nálunk nagyobb is az ereje. Az uraknak Ura világos határokat állít elé, amelyeket nem léphet át. Ezt legszemléletesebben Jób könyvének az elején láthatjuk, ahol Isten határozottan megszabja, mit tehet Jóbbal és mit nem.
Az ördögök ugyanígy nem mindentudók. Nem ismerik ténylegesen a jövőt, bármit ígérjenek is az okkult praktikák igénybe vevőinek. Az emberek lelkébe sem látnak bele, egyedül mennyei Atyánkról állítja a Szentírás, hogy a szíveknek ismerője. Legnagyobb tévedésük azonban a Golgotán lett nyilvánvalóvá, amikor a dicsőség Urának megfeszítésével Isten titkos bölcsességét hozták napvilágra (1Kor 2,7–8; itt a „világ fejedelmei” valószínűleg a hatalmi gépezet mögött-fölött álló ördögi hatalmasságokra is utalnak).
Az is bátoríthat minket, hogy az ördögök nem mindenütt jelenlévő lények. Bár a láthatatlan világban, a létezőknek a miénktől eltérő tartományában mozognak, működésük térben és időben behatárolt.
A Biblia mégis több helyütt nagyon határozottan figyelmeztet arra, hogy legyünk felkészülve támadásukra. Mint a többi angyal, a Sátán seregének tagjai is számos képességükben felülmúlják az embereket. Erejük, tudásuk, ravaszságuk ránk nézve veszélyes lehet, ha engedünk csábításuknak.
Mik a céljaik és az eszközeik?
A Sátán tevékenységét a legvilágosabban Jézus szavai foglalják össze, amelyeket a zsidókkal folytatott vitájában mondott (Jn 8,44). Eszerint az ördög célja az ember elpusztítása. Gyilkos indulata elsősorban nem ellenünk irányul, hanem szerető Istenünk ellen, aki saját képére és hasonlatosságára, gyönyörűségére és dicsőségének szolgálatára formált meg minket. Mivel azonban vele szemben tehetetlen, az ő tervében kiemelt szerepre rendelt ember ellen folytat elkeseredett harcot. Közelgő ítéletének tudata a Sátán haragját különösen is az egyház, Isten választott népe és annak tagjai ellen ingerli (Jel 12,17).
Célja eléréséhez a hazugság változatos formáit használja fel. Az igazságban nem volt képes megmaradni, bár annak tudása rettegéssel tölti el (Jak 2,19). Hazudik Istenről, ahogy az első bűneset alkalmával tette, amikor megkérdőjelezte a szavát. Hazudik önmagáról, amikor a világosság angyalaként jelenik meg előttünk (2Kor 11,14). És hazudik rólunk, amikor vádol bennünket az Úr színe és a saját lelkiismeretünk előtt. (A Sátán név jelentése is az, hogy vádló.)
Hazugsága azért tűnik meggyőzőnek, mert az igazság egyes elemeinek átértelmezésére, dekonstrukciójára épít. Jézust Isten valós és érvényes ígéretével próbálta kísérteni, amikor azokat olyan cselekedet igazolására akarta használni, amely nem az Atya iránti bizalomból és engedelmességből, hanem éppen a vele szembeni hitetlenségből és lázadásból fakadt volna (Mt 4,5–7). Ugyanígy valóságosak és örök ítéletre, kárhozatra méltók azok a bűnök, amelyekkel a mi szégyenünkre irányítja a figyelmet. A végső igazság azonban messze fölötte áll annak, amit mi tettünk. Ezért lehet a Sátánnal szembeni harcban legnagyszerűbb fegyverünk az örömhír, a Jézus engesztelő áldozatáról szóló evangélium.
Mi a Sátán sorsa?
A Biblia következetesen azt tanítja, hogy az alkotójával szemben elvakult lázadó végső bukása éppúgy eldöntött tény, ahogy az egyház elleni egyes támadásai is kudarcra vannak ítélve. Ahogy A jelenések könyvében láthatjuk (12,7–12), Jézus győzelme következtében a mennyben végleg elvesztette a helyét, napjai meg vannak számlálva. A teljes pusztulásáig hátra lévő idő mennyei Atyánk tervében arra szolgál, hogy az egyház harcában is láthatóvá legyen a hit és az engedelmesség győzelme az ellenség fölött.
Még ha a szemünket és emberi logikánkat elhomályosítja is az, hogy az ördög továbbra is jelen van a világban, ez is Isten dicsőségét szolgálja. A világ törvényes Urának terveit nem boríthatja föl, sőt végül minden gyalázatos tettével azokat fogja előmozdítani. Hogyan lehetséges az, hogy Isten engedélye nélkül semmit nem tehet, mégis ő marad a felelős a rombolásért, amely mesterkedéseit követi? Kálvin nagyon bölcsen, a bibliai kijelentéshez igazodva megkülönbözteti a Sátán cselekedeteit és az azokat irányító szándékokat. Utóbbiról ezt mondja: „Miután természetére nézve teljesen megromlott, az ördög a legkevesebb indíttatást sem érzi arra, hogy az isteni akaratnak engedelmeskedjen; sőt kizárólag a lázadás vad indulata fűti. Önmagából és saját gonoszságából származik vágya és szándéka, hogy szembeszegüljön Istennel. Ez a gonoszság ingerli olyan cselekedetre, amelyről azt gondolja, hogy a leginkább istenellenesek.” Csakhogy ezzel sem képes meglopni mindenható alkotója dicsőségét. Kálvin így folytatja: „Isten viszont hatalma kötőfékével megzabolázza őt, és arra kényszeríti, hogy csak az általa engedélyezett dolgokat vigye végbe. Így akarva-akaratlanul engedelmeskedik teremtőjének, és kénytelen azt a szolgálatot elvégezni, amire Isten kényszeríti.” (Institutio 1.14.17)
Miért kell minderről tudnunk?
Bár a Sátán legyőzött ellenség, továbbra is képes a pusztításra, amikor neki hiszünk, nem szabadító Istenünknek, aki az igazsággal leleplezi őt. A végső ítéletéig az egyház tagjaiként mi is harcban állunk, ami éberségre késztet (1Pt 5,8–9). Milyen jó, hogy nemcsak az gonosz erőinek támadásait mutatja meg az Ige, hanem a hit fegyvereit is, amelyeket győzelmünk eszközeiként kaptunk!
Kálvin erről is nagyon szemléletes képekkel szól fő művében, az Institutióban (1.14.13): „Tehát előre kaptuk a figyelmeztetést, hogy a minket fenyegető ellenség merészen elszánt, rendkívül erős, gyakorlott és felette ügyes, buzgó, gyors és fáradhatatlan, minden harci eszköz a rendelkezésére áll, s a legképzettebb harcművész. Ne legyünk hát restek vagy tunyák, hogy elnyomjon, hanem ellenkezőleg: megerősítve és fellelkesítve magunkat, teljes fegyverzetben álljunk ellene, és buzdítsuk magunkat szilárd kitartásra, mert ennek a harcnak csak a halál vet véget. Kiváltképpen erőtlenségünk és alkalmatlanságunk tudatában kérjük Isten segítségét, és semmit se tegyünk nélküle, hiszen egyedül csak ő adhat nekünk tanácsot, erőt, bátorságot és fegyvert.”
A szerző református lelkész, tanársegéd a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karán az Újszövetségi Tanszéken
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!