A szívekhez utat találó ima

A reformkorban egyre erőteljesebben jelentkezett az igény egy nyugati mintájú nemzeti ének létrehozására. A XIX. századot megelőzően Magyarországon a katolikus magyarság „néphimnusza” a Boldogasszony Anyánk és az Ah, hol vagy magyarok tündöklő csillaga kezdetű énekek voltak, a reformátusoké pedig a Tebenned bíztunk, elejétől fogva kezdetű 90. zsoltárének volt. Népszerű volt a Rákóczi-nóta is. Az Osztrák–Magyar Monarchia hivatalos himnusza a Gott erhalte volt, amelynek nem volt egyöntetű támogatottsága. 1823. január 22-én Kölcsey Ferenc megírja a Hymnus, a Magyar nép zivataros századaiból című költeményét. Az első publikálásakor még csupán Hymnus címmel, alcím nélkül jelent meg, viszont a költő összegyűjtött munkáinak 1832-es kiadásában és az Országos Széchényi Könyvtárban őrzött kéziraton is ezzel a teljesebb, és a költemény szándékát közelebbről meghatározó címmel szerepel.

1844 februárjában Bartay András, a Nemzeti Színház igazgatója pályázatot hirdetett a Hymnus megzenésítésére. A határidő 1844. május 1. volt. „20 arany pályadíjt tűz ki a legjobb népmelodiáért – Kölcsey Ferenc koszorús költőnk Hymnusára ének és zenekarra téve” – olvasható a Himnusz történetéről a kölcsy.org oldalon. Erkel Ferenc egy Gárdonyi Gézának adott interjúban azt állította, hogy nem gondolt a megzenésítésre, míg a határidő előtti utolsó napon Bartay be nem zárta őt a szobába azzal, hogy addig nem engedi ki, míg meg nem írja a művet. Batta András zenetörténész, a Magyar Zene Háza ügyvezető igazgatójának tanulmánya szerint ezt a legendát több dolog is cáfolja. Egyrészt, a beérkezett műveket sorszámmal látták el, és az Erkel által beadott pályázat az egyes sorszámot kapta. A zeneszerző emellett nem vett részt a zsűri munkájában, ami egyértelműen jelzi a komponálási szándékot. A bírálóbizottság 1844. június 15-én hozta meg egyhangú döntését. A protokolláris bemutatót 1844. július 2-án tartották meg a Nemzeti Színházban, Erkel győztes dala mellett további öt, dicséretet kapó komponista himnuszával együtt. Somogyváry Ákos karnagy, az Erkel Ferenc Társaság elnöke, Erkel Ferenc szépunokája a Bartók rádiónak adott interjúban kiemelte: 1844-ben a Bartay András által kiírt pályázatra összesen tizenhárom mű érkezett be. A fennmaradt írásos emlékek alapján volt közöttük capella, vagyis hangszerkíséret nélküli többszólamú kórusmű, volt magyaros stílusú pályamű, valamint négyszólamú, vegyeskarra írt, indulószerű dallam is.

Batta András zenetörténész írása szerint nemzeti fohászunk nem tartozik a legkönnyebben énekelhető himnuszok közé. De éppen ima jellege talált utat a magyar szívekhez a márciusi forradalom előtt, a szorongattatás éveiben és később is. Jelképes, hogy népszerűségének korai, fontos állomásai nagy magyarjainkhoz kötődtek. Először 1844 augusztusában az Óbudai Hajógyárban, a Széchenyi gőzhajó avatási ünnepségén hangzott el. Az első nyomtatott kiadás ajánlása Deák Ferencnek szólt. 1848. március 15-e mámorában is felcsendült a Nemzeti Színházban. 1856-ban Kölcsey Ferenc síremlékének avatásán énekelték Szatmárcsekén. Birodalmi jelentőségre 1865-ben, a kiegyezést megelőző országgyűlés megnyitásakor, Ferenc József bevonulásakor emelkedett, de elhangzott 1894-ben Kossuth Lajos ravatalánál is.

A megzenésített Hymnus hamar közismert lett, országosan elterjedt. Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc leverése után a nemzeti érzést leginkább kifejező népénekké vált annak ellenére is, hogy tiltották. Később, a konszolidáció éveiben vált a nemzeti egység zenei szimbólumává. Bódiss Tamás, a Magyarországi Református Egyház egyházzenei vezetője portálunknak elmondta: a Seprődi János 1907. december 5-i előszavával Kolozsváron megjelent református énekeskönyv már tartalmazza nemzeti himnuszunkat, mégpedig minden versszak szövegével. Ez ilyen szinten biztosan az első megjelenés. Az átmenetinek szánt énekgyűjtemény az 1837-es kolozsvári énekeskönyvet szelektálta, megtartotta annak számozását, majd Új énekek felirattal, elölről kezdett arab számozással adott legalább annyi új éneket. A Himnuszt az Új énekek Alkalmi feliratú 7. fejezetének végére teszi, Hazafias ünnepen megjelöléssel. Az 1921-es énekeskönyvben a záró énekek sorában találjuk a Himnuszt, annak első és utolsó versszakával.

Első előadásától kezdődően Erkel Himnusza a legkülönfélébb változatokban élt. Számos eltérés volt már az első kiadás és a pályázati példány között is, ám ezeket akkor még valószínűleg Erkel javításai nyomán kottázták. A későbbiekben azonban a kiadók, feldolgozók, előadók nemzeti énekként kezelték a Himnusz zenei anyagát, és akárcsak egy közdal vagy népdal esetében megengedettnek gondolták az apróbb változtatásokat. Vizinger Zsolt, az MTA Zenetudományi Intézet tudományos segédmunkatársa írása szerint az egyik eltérés – számos további apró változtatáson kívül – az volt, hogy bizonytalanná vált az utolsó négy sor ismétlése, amelyet a pályázati példány még tartalmazott, de ez később részben vagy teljesen elmaradt. Hóman Bálint vallás- és közoktatásügyi miniszter 1939. június 2-án (15.151/939. III. szám alatt) kiadta az erre vonatkozó rendelkezést: maradt az elő- és utójáték, törölték az utolsó sorok ismétlését, és egy apró prozódiai változást vezettek be.

Az ekkor érvénybe lépett vegyeskari és zenekari változatot a köztudat máig Dohnányi Ernőhöz, a Filharmóniai társaság elnökéhez, a Zeneakadémia főigazgatójához köti. Valóban ő volt megbízva a feladattal, de az ekkor hivatalosított változat, amely sok tekintetben eltér az eredetitől, már jóval korábban kialakult. Így játszották évtizedek óta a Magyar Királyi Operaházban, maga Dohnányi is sokszor vezényelhette ezt a változatot. Az áthangszerelés és számos további beavatkozás tehát a Himnusz XIX. századi előadói gyakorlatát tükrözi, Dohnányi ezen csak kicsit igazított: ő hozta be a cintányért és a kisdobot a zenekarba, és hagyta el a tam-tamot vagy mély harangot, amit Erkel maga jegyzett be a pályázati partitúrába, és a pozsonyi harangok ihlették.

Batta András zenetörténész írása szerint további fontos változás, hogy a Himnusz hangnemét Erkel Ferenc Esz-dúrban határozta meg. Ebben viszont nehéz énekelni, mert széles a hangterjedelem és nagyok a dallamlépések. Az éneklő gyülekezetnek általában vagy az alsó vagy a fölső hangokkal van baja. Gyakorlatorientált kóruskarnagyok részéről merült föl – jogosan – hogy egy jobban bejárható hangnemben, B-dúrban kellene énekelni a Himnuszt. A tempót tekintve valószínű, hogy az idők folyamán lassult az előadásmód. Az eredeti, verbunkos jellegű zene a feszesebb ritmizálás miatt valamivel élénkebb tempót tesz lehetővé. Erkel az „Andante religioso” tempó- és karaktermegjelölést hagyta ránk, tehát nem túl lassú tempót írt elő, de vallási áhítattal, bensőséges előadással. Ebben a szellemben hangzott el az utóbbi húsz évben többször hangversenyen és hangfelvételen egyaránt Erkel Himnusza, sőt, 2013-ban a Magyar Olimpiai Bizottság felkérésére elkészült a nemzetközi versenysport időkeretében is helytálló, ugyanakkor autentikus zenekari változat a MÁV Szimfonikus Zenekarral.

Kölcsey és Erkel Himnusza azon kevés állami himnuszok egyike, amely 1945 után is érvényben maradt. Létét 1952-ben fenyegette veszély, amikor Kodály Zoltán 70. születésnapjának ünneplését kihasználva felvetették egy új himnusz megalkotásának lehetőségét. Szövegírónak Illyés Gyulára esett volna a választás, azonban mind a ketten visszautasították a felkérést. A rendszerváltáskor, 1989. október 23-ig végül törvénybe foglalták (XXXI tv. 36. §: „A Magyar Köztársaság himnusza Kölcsey Ferenc Himnusz című költeménye Erkel Ferenc zenéjével.”). Így került be az alaptörvénybe 2011-ben, amelynek élén a 2012-es módosítás óta mottóként szerepel: „Isten, áldd meg a magyart”.

Felhasznált források:

Batta András Széchenyi-díjas, Erkel Ferenc-díjas zenetörténész írása, https://www.magyarhimnusz.hu/a-magyar-himnusz-regenye/

Magyarország zenetörténete online, Magyarország zenetörténete IV. – Magyarország zenetörténete online (zti.hu), Vizinger Zsolt írása.

A Bartók rádió Összhang című műsora.

A Kölcsey-ház oldala.