A túlélés határán

Keresztyén vezető­ként hogyan látja a saját feladatát ebben a geopolitikai helyzetben? Tud-e közösséget formálni, hitet és reményt adni a híveknek?

Harout Selimian: A világ számos pontján élnek örmény közösségek, amelyek közül az egyik legnagyobb Aleppóban található. Ez a város az arab világ szívében képes volt megőrizni az örmény identitást és vallási hagyományokat. Lelkipásztorként mélyen meg vagyok győződve arról, hogy a minden átélt szenvedés ellenére kitartó és továbbra is a Közel-Keleten maradó Krisztus-hívőknek különleges jelentősége van. A szíriai keresztyének mindennapjaikat a háború és pusztítás árnyékában élik, amelyben az otthon maradás és a túlélés folyamatos kockázattal jár. Életük tele van bizonytalansággal, megválaszolatlan kérdésekkel és feldolgozatlan traumákkal, mégis mindennap küzdenek a hitük megtartásáért. Ez a kitartás azonban nem csupán szimbolikus, mélyen gyakorlati is: a saját nehézségeik ellenére képesek megosztani másokkal, amijük van. Vezetőjükként az egyik legfontosabb feladatom a lelki támogatás mellett a humanitárius kezdeményezések támogatása. Különösen nagy hangsúlyt helyezek az oktatási programokra, mert hiszem, hogy egy közösség jövője és virágzása a fiatalok képzésétől függ. A lelkipásztor jelenléte a fiatalok számára nemcsak vezetői, hanem megerősítő szerepet is betölt. Mindennapi tevékenységeim közé tartozik a lelkigondozás, az istentiszteletek vezetése, a bibliatanulmányozás, a betegek látogatása. Úgy vélem, a legfontosabb küldetésem, hogy összefogjam az embereket, fenntartsam a jóllétüket és reményt nyújtsak nekik. A remény és a kitartás megőrzése – ez az én legfőbb hivatásom.

Az elmúlt évek viszonylagos nyugalma után Szíriában újra kiéleződtek a konfliktusok. Az Aleppó környéki izraeli légicsapásokat követően, alig pár napja a lázadók offenzívát indítottak, elfoglalva tizenhárom falut, köztük stratégiai jelentőségű településeket és a régió legnagyobb kormányzati támaszpontját. Ezek az események ismét rámutatnak, hogy a szíriai konfliktus továbbra is aktív.

Harout Selimian: A támadások mély félelmet és bizonytalanságot keltettek a lakosságban. A korábbi traumák újra felszínre törtek, és felerősödött az állandó veszélytudat. Ez az eseménysor az elmúlt évek egyik legsúlyosabb eszkalációját jelenti, amely sokakat kényszerít arra, hogy biztonságot keresve elhagyják otthonukat. A kiújult ellenségeskedések nemcsak a mindennapi életet, hanem az alapvető szolgáltatásokat is megzavarják, tovább mélyítve a humanitárius válságot a térségben. A béke és stabilitás a helyiek számára még mindig távoli álom, miközben nap mint nap küzdeniük kell azért, hogy ne adják fel a reményt.

Az első kérdés ilyenkor mindig az, vajon a gyülekezet tagjai, az épületek és a felújított iskolák épségben maradtak-e.

Harout Selimian: A helyzet felmérése jelenleg is tart, és a keresztyének aggódva figyelik a helyzet alakulását. A múltban kétszer is súlyos veszteségek értek minket. Az első a tizenhárom évvel ezelőtt kezdődött háború volt, amely 2017 végéig tartott. Az ország huszonkétmilliós lakosságának több mint fele kényszerült elhagyni otthonát. A keresztyén közösség, amely korábban a lakosság tizenöt százalékát tette ki, mára két százalék alá csökkent. A második nagy csapás 2023 februárjában következett be, amikor egy 7,8-as erősségű földrengés hatalmas pusztítást végzett a régióban. Sikerült azonban helyreállítanunk és felújítanunk számos középületet, templomot és otthont. Most azonban Aleppóban rendkívül feszült a helyzet. A várost mélyen érintette a folyamatos konfliktus, különösen a Törökország által támogatott Szíriai Szabad Hadsereg és a Hayat Tahrir al-Sham (HTS) fegyveres csoportok jelenlétének közelmúltbeli fejleményei. A megpróbáltatások ellenére közösségünk továbbra is kitart, erőt merítve Isten ígéreteiből és egymás támogatásából. A kihívások azonban Aleppón túlmutatnak. A Hama és Lattakia közötti utazás rendkívül veszélyessé vált az orvlövészek jelenléte és az egyes területeken lezárt utak miatt. A kommunikációs vonalak, beleértve a mobilhálózatokat is, megszakadtak, ami tovább növeli az elszigeteltség érzését. Ezen túlmenően a jelenleg az irányítást végző személyek megbízhatósága és integritása bizonytalan, ami tovább növeli a félelmet és a bizonytalanságot a lakosok körében. Bár hálásak vagyunk, hogy eddig egyetlen egyházi épület vagy intézményünk sem sérült meg, a közösség érzelmi és fizikai szükségletei óriásiak. Ezekben az időkben megingathatatlan hitre és összehangolt támogatásra van szükség globális keresztyén családunktól.

Paul Haidostian: A libanoni keresztyének különleges helyet foglalnak el a Közel-Kelet vallási és társadalmi szövetében, hiszen ez az egyetlen olyan arab ország, ahol a keresztyénség hagyományosan jelentős politikai és kulturális szerepet tölt be. Az ország vallási sokszínűsége alapvetően meghatározza Libanon identitását. A XX. és a XXI. század folyamán azonban csökkent a Krisztus-követők aránya. Ennek okai között szerepel egyebek mellett a kivándorlás és a muszlim közösségekhez képest alacsonyabb születési arány. Jelenleg harminc-harmincöt százalékát teszik ki a népességnek, bár az arányokra vonatkozó pontos adatokat nehéz meghatározni, mivel 1932 óta nem végeztek hivatalos népszámlálást. Bár számszerűen meggyengült a jelenlétük, továbbra is jelentős befolyással bírnak az ország politikai és társadalmi életében. Libanon hivatalosan világi állam, de politikai rendszere mélyen vallási alapokon nyugszik. Az alkotmány szerint az elnöknek mindig maronita (antiochiai szír rítusú katolikus egyház tagja) keresztyénnek kell lennie, és a parlamenti helyek felét Krisztus-hívők számára tartják fenn. Ez jól mutatja, mennyire szerves részét képezik továbbra is az ország identitásának és kormányzásának.

Miért különösen fontos az örmény református egyház számára a keresztyén értékek és az oktatás megőrzése a diaszpóra közösségeiben?

Paul Haidostian: Az 1915-ös népirtás szétszórta az örmény népet és közösségeket szerte a világban. Az örmény református egyház alkalmazkodott a diaszpórahelyzethez, és megszervezte magát, hogy kövesse a híveit. Az örmény reformátusság valójában a népirtást túlélőkből épült újjá. Bár közösségünk kicsi, jelentős elismerést vívtunk ki a gyermekekkel és fiatalokkal végzett munkánk, a szociális tevékenységeink, valamint az új nemzedékek keresztyén értékek szerinti nevelése terén – különösen az oktatásban. Láttuk, milyen fontos az a reziliencia és a rugalmasság, amelyet közösségeink mutattak az elviselhetetlen körülmények között. Nélkülözhetetlennek tartjuk a vezetők felkészítését nemcsak az egyházban, hanem a tudományos életben és más pályákon is. A Közel-Keleti Örmény Református Egyházak Uniója fennállásának századik évfordulóját ünnepli, történetünk szerves része az oktatás iránti elkötelezettségünk és mindenekelőtt az Istennek fogadott hűségünk. A következő száz évre előretekintve azt keressük, hogyan támogathatjuk népünket, bármi történjen is. Erőforrásaink szűkösek, de a mi hitünk nem a győzelemről szól, hanem arról, hogy a legnehezebb időkben is megéljük a feltámadást. Ezt hirdetjük, eszerint élünk. Intézményeink révén továbbra is kitartunk a Közel-Keleten, ahol a keresztyének egyre gyakrabban látják reménytelennek a fennmaradást. Számomra különösen fontos, hogy az örmény nemzet, amely Kr. u. 301-ben, III. Trdat király idején elsőként tette államvallássá Krisztus követését, továbbra is őrizze ezt az örökséget. Az örmény egyház történelmi szerepe kötelez bennünket arra, hogy kitartsunk még a legkilátástalanabb helyzetekben is. Személyesen is mélyen elkötelezett vagyok az örmény keresztyén örökség megőrzése mellett.

Nyilvánvaló, hogy az oktatás kulcsszerepet játszott az örmény közösség fennmaradásában a Közel-Keleten. Miként alakult ki az a hagyomány, hogy a templomok építését szinte azonnal iskolák alapítása követte?

Paul Haidostian: Ez a hozzáállás nagyon jellemző az örmény közösségekre. A Közel-Keleti Örmény Református Egyházak tudatosan őrzik a XIX. századi török- és örményországi felsőoktatási intézmények hagyományát, amely folyamatos kapcsolatot teremt a közelmúlt történelmével. Az oktatás öröme és felelőssége mélyen gyökerezik a közösségünkben, és a templomépítések mellett az iskolák alapítása mindig is központi szerepet játszott a szolgálatunkban.

Amely egyben hitet is jelent…

Paul Haidostian: És reménységet, hogy van jövő. Az oktatás egyik fő színtere a Haigazian Egyetem, amely az egyetlen ilyen szintű örmény oktatási intézmény az országon kívül. Az intézmény idén ünnepelte fennállásának hetvenedik évfordulóját. Kapui mindenki előtt nyitva állnak, különböző etnikai és vallási hátterű hallgatók tanulhatnak ott. Az egyetem névadója, Armenag Haigazian az örmény oktatás kiemelkedő alakja volt. Az intézmény különösen fontos szerepet játszik az örmény diaszpóra történetének és identitásának kutatásában, valamint a régió oktatási és emberi jogi kérdéseiben. Az utóbbi időszakban kiemelkedő érdeklődés mutatkozik a pszichológia, a tanácsadás és a szociális munka iránt, ami részben a mentális egészség globális tudatosságának növekedésével magyarázható. Az egyetem küldetése azonban túlmutat a hagyományos oktatáson: az örmény tanulmányok ápolása és fejlesztése is kiemelt célja. Az ösztöndíjak kulcsszerepet játszanak az intézmény működésében. Külön szeretném kiemelni a Future Armenian Leadership Fund (FALF) programot, amely igyekszik tehetséges diákokat vonzani és felkészíteni őket arra, hogy vezető szerepet töltsenek be a saját közösségükben és társadalmukban.

A világ több régiójából érkeztek most Budapestre, a HEKS konferenciájára. Mi volt a szervezet célja?

Paul Haidostian: A szervezők elképzelése az volt, hogy összehívják azoknak az egyházaknak a vezetőit, amelyekkel együttműködnek és partnerségben állnak. Ez volt az első ilyen alkalom, hogy kifejezetten a vezetők találkozhattak, megoszthatták egymással tapasztalataikat, projektjeiket, és teológiai kérdésekről is párbeszédet folytathattak.

Milyen teológiai kérdéseket érintettek?

Paul Haidostian: Megvitattuk, mit jelent a közös keresztyén identitásunk a kulturális és politikai megosztottság jellemezte világban. Beszéltünk az egyház természetéről, a küldetéséről, arról, milyen változások tapasztalhatók körülöttünk, és ebben a környezetben hogyan változik, illetve változik-e az egyház. Azt hiszem, ez igazán fontos kérdés. Isten küldetésének részesei vagyunk. Vagyis a misszió nemcsak a gyülekezeteink ügye, sokkal inkább a Teremtő munkája az emberiség megszabadítására, de ebben mi is szerepet vállalhatunk. Ez az identitásunk váza, de nem könnyű erről beszélni a helyi sajátosságok tükrében.

Harout Selimian: Mit jelent kisebbségben élni hívőként egy pluralista közegben, és hogyan hat ez az életünkre, illetve tágabb értelemben a közösség egészére? Ez a kérdés az örmény és keresztyén identitásom mély összefonódásán keresztül válik igazán személyessé. Örmény vagyok, minden ezzel járó örökséggel: hagyományokkal, nyelvvel, történelemmel és a kitartás szellemével. Mindehhez hozzáadódik, hogy túlnyomórészt iszlám környezetben élünk. Ez is újabb teher. A legfontosabb kérdés számomra az volt, mi ad nekem motivációt ebben a helyzetben. Az én válaszom az inkarnációs teológiában gyökerezik: Jézus Krisztus személyében Isten testet öltött. Ez a megtestesülés reményt, helyreállítást és megváltást hozó jelenlét. Ha örményként és keresztyénként ezt az utat követjük, ha a megtestesülés teológiáját éljük meg, akkor képesek lehetünk arra, hogy reményt adjunk az embereknek – de ehhez jelen kell lennünk. A fiatalok mellett, akik elbizonytalanodtak, sőt szertefoszlottak az álmaik. Meglátogatva a rászorulókat, akik elveszítették szeretteiket, otthonukat egy földrengésben, vagy éppen minden reményüket. Ezzel az identitásommal, a kisebbségi létemmel só és fény lehetek sokak életében. Ez az a perspektíva, amelyet bemutathattam egy előadásban – felejthetetlen élmény volt számomra. Különösen hálás vagyok azért, hogy bár a rendezvény a HEKS égisze alatt zajlott, a Magyarországi Református Egyház olyan szívélyesen látott vendégül minket, mintha a saját konferenciájuk lett volna. Hálásak vagyunk református testvéreinknek, akik mindig figyelemmel kísérik szükségleteinket. Nagyra becsüljük a közöttünk lévő partnerséget, barátságot és azt a testvéri köteléket, amely összekapcsolja egyházainkat.

Hogyan formálta a hitét és az Istennel való kapcsolatát mindaz, amit átélt?

Harout Selimian: Isten megtanította, hogy az áldozatos szeretetről beszélni nem csupán igehirdetési téma vagy program, hanem életforma – és ennek nagy ára van. Hosszú idő, tíz-tizenkét év kellett ahhoz, hogy valóban megértsem, mit jelent a keresztünket vállalni és Jézust követni. Korábban sokszor prédikáltam erről, de sohasem értettem meg igazán. Mit jelent fizikailag és lelkileg a kereszt hordozása? Milyen a súlya? Mély völgyhöz hasonlíthatnám, ahová ha egyszer bekerül az ember, nehéz megtalálni az utat vissza, a hegy tetejére. Ez a tapasztalat fájdalmas, de mélyen átformáló lecke volt számomra. Tudtam, hogy ezt a keresztet nem vagyok képes egyedül vinni, mert ennek semmi köze a személyes erőmhöz, hanem inkább a hordozására való készségemhez köthető. Amint megmutattam Istennek, hogy kész vagyok engedelmeskedni, nemcsak megvédett, de kinyújtotta a kezét, és felemelt. Ennek erejével váltam képessé arra, hogy a megannyi nehéz év alatt vezessem a gyülekezetemet, és támasza legyek a közösségemnek.

Paul Haidostian: A libanoni polgárháború kezdetén tizenhárom éves voltam, számomra ezért az jelentette a mindennapok rendjét. Tinédzserként szemtanúja voltam egy ember meggyilkolásának, sajnos nem az maradt az egyetlen ilyen tapasztalatom. Az életemet végigkísérte a halál valósága, már nagyon fiatalon megtanultam, hogy nem bízhatok az élet és a társadalom stabilitásában. Szembesültem a világban jelen lévő gonosszal. Ahogy erősödött a hitem, egyre inkább Isten jóságába kapaszkodtam, miközben tudtam: nem remélhetem, hogy ez a világ jóvá válik. Hatalmas lecke, éles kontraszt. Tinédzserkoromtól egészen mostanáig elkísér ez a tapasztalat, mély nyomot hagyott bennem. Ezért kezdtem pszichológiát tanulni, mert szembe kellett néznem az életet jellemző éles ellentéttel: ha nem számítasz mindig jóra az életedben, a körülményeidben, ugyanakkor Isten jóságára hagyatkozol, olyan perspektívát nyersz, amely mindig veled marad. Ez az én személyes utam. Libanonban élni, maradni és szolgálni nagyon nehéz, de számomra mindez egyszerűen hűség. Része annak, aki vagyok, és annak is, amit Isten által képes vagyok megtenni. Nem kívánom senkinek a szenvedést, de azt tapasztaltam, hogy a legmélyebb kínok közepette egészen más szemszögből ismerjük meg Isten jóságát. A római levél ötödik részében olvassuk: „De ahol megnövekedett a bűn, ott még bőségesebben kiáradt a kegyelem…” Tömérdek a szenvedés, a baj, a gonoszság körülöttünk. De ez csak a háttér. A középpontban Isten jósága áll, amely Krisztusan teljesedik ki.